Csak a másolat lehet hiteles – Hammer Ferenc és a Lopunk zenekar

Hammer Ferenc az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa. Talán kevesen tudják róla, hogy oktatói munkássága mellett ő a punk körökben nagy népszerűségnek örvendő Lopunk zenekar énekese. “Csak a másolat lehet hiteles” – ez a zenekar egyik fő filozófiája.

Hogyan indult a zenei karrierje?

Az egy nagy kérdés, hogy elindult-e egyáltalán. Sokféleképpen lehet zenélni, de számomra ez inkább szórakozás. Másrészt kultúrszociológiailag érdekes, hogy amikor zenéről van szó, miért számít a történetiség? Miért fontos azt tudni, hogyan kezd el valaki zenélni? Ez olyan, mintha valaki gyönyörű szobrokat faragna fából és megkérdeznénk, milyen volt az a fa csemetekorában. Nem tök mindegy? Egyébként elmondom szívesen, tudom, hogy van egy ilyen tradíció, de szerintem teljesen érdektelen.

Akkor csak röviden. Az olvasókat érdekelheti.

Gyerekkori dologként indult, a gimiben játszottunk együtt a haverokkal. Tulajdonképpen van egy kör, ahol gyakorlatilag minden kombinációban mindenki játszott már mindenkivel. Lajos, a dobosunk a Lopunk mellett a Prosectura basszusgitárosa, de van úgy, hogy a Flashben is játszik. A gitárosunk tudja az összes Flash-számot, úgyhogy néha ő megy a koncertjeikre gitározni. Ott van Barangó, aki a QSS basszusgitárosa volt, most pedig a Flash-sel fog játszani kecskedudán vagy milyen hangszeren. Szóval van ez a csapat pasi és néhány csaj. Az, hogy hogy hívjuk az aktuális zenekart, nagyjából mindegy. Ugyanazokat a számokat játsszuk, ami azért jó, mert mindenki ismeri az összes dalt.

Már háromszor játszottunk lakodalomban. Az egyik alkalommal történt például, hogy a gitárosunk nem tudott velünk jönni. Megkérdeztük a másik zenekar gitárosát, hogy beugrana-e helyette? Youtube-on megnézte a számokat és két nap alatt megtanulta.

Az egésznek különösebb célja tényleg nincsen, ez egy szórakozási forma. Kétségtelen, hogy egyszerűbb elmenni a kocsmába meginni két sört, aztán hazamenni. Itt sok cuccot kell cipelni, szervezni, és inkább viszi a pénzt, mint hozza. Bár ez utóbbi a legtöbb szórakozásra igaz.

Épp kérdezni akartam, hogy volt-e emlékezetes koncertélmény, és pont szóba került az esküvői fellépés. Ezen kívül valami, ami nagyon emlékezetes volt?

Háromszor voltunk mi a zenészek lakodalomban, ebből két alkalommal haverok házasodtak.  Az egyik viszont tényleg úgy történt, hogy egy ismeretlen ember kérte, hogy menjünk el hozzájuk esküvői zenekarnak. Ott pogózott az egész násznép, vicces volt.

Olyan volt, hogy a Peter and The Test Tube Babies előtt játszottunk és az nagy megtiszteltetés volt. Aztán nem tudom, más hirtelen nem jut eszembe. Ezek a koncertek igazából mind ugyanolyanok: játszunk valamit mi, játszik a másik zenekar. Van, ahol több a részeg ember, van, ahol kevesebb. Néha szeptember-október táján, amikor elkezdek tanítani, jönnek a diákok, és ott visítoznak az első sorban. A koncertek a jelennek szólnak, ezért sem csinálunk lemezt. Ez egy performansz: úgy, akkor és ott jó, ahol és amikor az ember csinálja. Pont addig ér annyit, amíg másfél órán át lenyomunk huszonkét számot, a végére pedig jól elfáradunk.

 

Az egyetemen vagy a tanszéken van valami visszhangja annak, hogy zenél?

Az elején volt. Mentek a hülyéskedések, megnézték a videókat youtube-on, de most már nem számít annyira nagy dolognak. Sokkal több az olyan egyetemi ember, aki a popkultúrában már csinált ezt-azt. Ott van a 30Y-os csávó (Beck Zoli), ő is egyetemen oktat. A VHK basszusgitárosa most a Harvardon van éppen. Itt a tanszéken tanított Szilágyi Ákos, aki elismert hangköltész vagy zajköltész, meg Szkárosi Endre az Olasz Tanszéken. Jó, az talán nem annyira tipikus, hogy az ember a színpadon ordibál.

Ezek szerint előfordul, hogy a hallgatók elmennek Lopunk koncertre.

Persze, az mindig előfordul. Mondjuk én is biztos elmentem volna. Szociológiára jártam Csepeli Gyuri professzoromhoz, ha ő ordibált volna a színpadon, azt megnéztem volna.

Nem nehéz összeegyeztetni az oktatói és zenészi szerepet?

Egyáltalán nem, inkább könnyű. Szerintem az oktatói munka sem egyszerűen a tartalom felmondása, ott is van egy színpad. Ez a fajta zene, amit mi csinálunk, félig-meddig bohóckodás. Nekünk eleve nincsenek is saját számaink. Az egész punknak van egy nagyon bevett ikonográfiája, stílusa. Ezzel is játszunk, kicsit kifigurázzuk. Folyamatos játék folyik a hitelességgel: valahol kamu az egész, de a performansz szenvedélye mégis hiteles. Az az igazság, hogy az oktatás is sokszor erről szól. Elmondom én, hogy a kettő meg kettő az mennyi, de el is fogod hinni nekem? Nem is összeegyeztetni nehéz a két szerepet, hanem szétválasztani, annyira ugyanaz a kettő. Persze az egyikben lehet ordibálni, a másikban meg nem.

A punk életérzés mennyire van jelen a mindennapjaiban?

Mi az, hogy punk életérzés? A punknak, mint minden popkulturális jelenségnek, a története tulajdonképpen abból áll, hogy saját magát zabálja. Abban az értelemben, hogy amint megjelent, rögtön kommercializálódott és belekerült a kultúripari masinériába, amiből termék lesz, meg lemez és divat. Amit punk életérzésnek lehet nevezni, ez egy sterilen becsomagolt kultúrtermék volt, amit félig brit újságírók, félig brit menedzserek találtak ki. Nyilván kell hozzá közönség is, ami létrehoz egy vidám, kicsit felelőtlen hangulatot a koncerteken, és ez nem a produkció érdeme. A közönség sokszor jóval kreatívabb, mint maguk a zenészek.

Az mindenesetre biztos, hogy ha valakivel beszélek tíz percet az én generációmból, nagy valószínűséggel meg tudom mondani, hogy benne volt-e a punkban vagy sem. Egyszerűen a szókimondás és az azzal kapcsolatos normák alapján kiderül. Nem kell ehhez káromkodni, egyszerűen csak a nevükön nevezni a dolgokat, sokszor akár csúfondáros módon.

A mai fiatal punkok ezt nem érezhetik?

Dehogynem, minden lehetséges. Nem gondolnám, hogy a punk egy centivel is fontosabb, nonkonformabb vagy konformabb lenne a dj kultúránál vagy az experimentális táncszínháznál. Ezek mind kultúripari vállalkozások, amik több-kevesebb lelkesedéssel és pénzzel működnek, és teszik boldoggá a közönségüket. Ami a punkban kimondottan jó, hogy nagyon fontos maga az esemény. A punkok összejönnek, találkoznak a régi haverokkal, mindenki meghallgatja azokat a számokat, amik már harminc éve a könyökükön jönnek ki. Ezekből a számokból kell érdekeset alkotni. Ez a vicces benne.

A zenekarral kapcsolatban milyen terveik vannak a jövőre nézve?

Koncertezünk. Nekem van egy olyan szakmai ambícióm is, hogy komoly sörfesztiválon játsszunk. Régóta forgatjuk a fejünkben, hogy el szeretnénk menni külföldre, a Vajdaságba vagy Erdélybe. Mint egy roadmovie-ban, egy nagy furgonba berakjuk ezeket a nagy vasakat, elmegyünk valahová, mondjuk Kolozsvárra, megalszunk egy padláson, iszunk egy csomó sört, aztán megyünk tovább.

Amit egyébként soha nem gondoltam volna, hogy ennyire mulatságos dolog ilyen öregen ezeket a dolgokat csinálni. Ebben a társaságban én vagyok a legöregebb, de a legfiatalabb is 44 éves. Tök más a tétje. Amíg az ember 20 éves, addig híres akar lenni és szőke csajokat akar a backstagebe cipelni. Másokon vettem észre, az öreg punkokon, hogy már nem ezért zenélnek, és mi sem. Érdemes őket nézni, olyan punkokat, akik nálunk is öregebbek: olyan, mintha az lenne a tét, hogy ez az utolsó koncerted és most utoljára játszhatsz, úgyhogy most kell megmutatni, hogy mit tudsz. Van ebben valami elképesztően felemelő, ahogy ezek a lepukkant öregek elképesztően tépik a színpadon. Van egy extra hozzáadott érték abban, ha az ember ennyi idősen is csinálja.

Képek: Szabó Vanda