Egyetemi éveink alatt megszámlálhatatlan mennyiségű vizsgán verekedjük át magunkat több-kevesebb sikerrel, így elkerülhetetlen, hogy maradandó élményeket szolgáltassanak. Most Ti meséltek!
A vizsgák egyetemista életünk központi szereplői, hiszen beárnyékolják szorgalmi időszakainkat, évente kétszer másfél hónapra önkéntes száműzetésbe kényszerítenek, és a diplomáig vagy még utána is kísértenek minket. Most viszont a kellemesebb végén fogtuk meg a témát!
Korábbi cikkünkben meghirdetett játékunkra – melyben azt kértük, írjátok meg legemlékezetesebb vizsgán átélt pillanataitokat – az alábbi és ezekhez hasonló aranyos, vicces sztorikat kaptunk Tőletek:
„Tavaly – első félévemben az egyetemen – vizsgáztunk. A tanár persze nyilván nem olyanokat kérdezett, amiről valaha is hallanunk kellett volna, szóval ment az instant puskázás ezerrel mindenki részéről. Mivel azonban a puskában sem volt benne a vizsgakérdések 80%-a, végső elkeseredésemben fogtam a telefonom, és felhívtam a tudakozót. Elmondtam, hogy épp egy vizsgán ülök, és nem tudok semmit, szóval segítsenek. A vonal túlsó végén a hölgy nagyon készséges volt, és visítós röhögési rohamok közepette kezdtem el mondani a kérdéseket és a lehetséges válaszokat. Persze ő sem tudta, de akkor már a fölöttem és alattam ülő sorok is sírtak a röhögéstől. A mai napig nem tudom, hogy mi az az „aulikus tanács”. Szerencsére a tanár semmit nem vett észre belőle.”
“Második szemeszteremet tapostam a társadalmi tanulmányok szakon, és A bevezetés a politológiába I. c. kurzus utolsó szóbeli vizsgájára készültem a reménytelenség érzésének legmélyebb fázisában. 
A félév folyamán csak az első előadáson vettem részt (azt is éberálomban a legutolsó sorban) így a vizsga előtti este 12 tétel várt rám az újdonság erejével. Egyszer elolvastam a hatodikig, majd lakótársaim unszolására és a stressz oldására tartottam egy kis pihenőt. Igen, jól sejtitek, a “sör-bor-pálinka”, majd a “na jó, most már mindegy, akár el is mehetünk bulizni” pihenőt. Másnap vizenyős tekintettel, remegő kezemben forró kávéval vártam az elkerülhetetlent. Másodikként mentem, ha már veszni kell, hát essünk túl rajta alapon. Az első versenyző épp a 2-es tételt magyarázta, én pedig kihúztam a maradék 11-ből a kilencest és leültem kidolgozni… a semmit. A tétel címét sem tudtam felidézni. Viszont a fecnin csak maga a szám volt, egy szép arab kilences. Pont nélkül. Amit ha elfordítunk 180 fokkal, akkor akár egy hatosnak is lehet nézni… Valahogy sikerült kicsikarnom egy közepest. Fanfárok, éljenzés, taps a fejemben, megyek kifelé és ahogy csukom be az ajtót még hallom a következő sorstársamtól: “Én a hatos tételt húztam, a címe a …” De akkorra nekem már az index aláírva, kalap-kabát, viszlát szeptemberben!”
Az ELTE-s bögrét pedig Ihász Laura kapja a következő anekdotáért:
“Az én történetem azzal kezdődött, hogy megbuktam. Ez volt első vizsgaidőpont, írásbeli. Tudni kell rólam, hogy gyűlölöm a szóbeliket, leblokkolok, dadogok, előtte meg nyugtató teákkal és plüssállatokkal alszom. Hát mondanom se kell, hogy mikor a bukást kihevertem, és fel akartam jelentkezni az utóvizsgára, megláttam, hogy az már egy SZÓBELI lesz. Tudtam, hogy kínos pillanatoknak nézek elébe, de azt álmomban se gondoltam volna, hogy ennyire.
Felkészültem az anyagból, mindenkitől begyűjtöttem a jegyzeteket a biztonság kedvéért, aztán tea, állatkák, és arra eszméltem fel, hogy az egyetem emeletén várom, hogy behívjanak. Ez volt egyetemi életem első szóbeli vizsgája, de jobban paráztam, mint az érettségi előtt. Rajtam kívül még 5-6 áldozat várakozott hasonló vérnyomással a folyosón, és kicsit megkönnyebbültünk, mikor közölték, hogy egyszerre kell bemennünk a terembe. Mindenki kapott egy-egy témát, meg időt a kidolgozásra; én a második voltam, ezért viszonylag hamar túleshettem a dolgon. Az első ember végül felállt, és elmondta a mondandóját, megkapta a jegyét, elment. Végig az járt a fejemben, hogy milyen vasszigorral nézi őt a tanár, és már hívogatott a hatalmas ablak, emelet ide vagy oda. Aztán hirtelen az én nevemet mondták, és ezzel a menekülési tervem füstbe ment, viszont a tanár láthatta rajtam, hogy mindjárt eldobom magam, mert hellyel kínált: egy ősrégi fotelt húzott maga elé, hogy üljek le.
Ettől kicsit megnyugodtam, sőt, fellélegeztem, mert ha már így törődik velem, csak nem buktat meg. Már-már túl magabiztosan a székhez léptem, és lehuppantam – na EZT nem kellett volna! A vénséges fotel puha párnája két pillanat alatt eltűnt alólam, és meglepetten tapasztaltam, hogy az alja kiszakadt, én meg beszorultam, mint Micimackó.
Nem elég, hogy minden vizsgázó kiröhögött, de még a tanár is a térdét csapkodta, miközben közölte, hogy azon a fotelon valójában évek óta nem ült senki.
A hangulat ezek után garantálva volt, és miután kihámoztak engem a csapdámból, megkaptam az ötöst!”
Köszönjük a történetek beküldőinek, hogy megosztották velünk élményeiket, melyek sokunknak szolgáltak tanulságul, vagy szereztek néhány vidám pillanatot! 🙂
