Divatba jött e-cigi, füstmentes szórakozóhelyek- és ruhák, leszokni vágyó ismerősök – az egyetlen gond, hogy 2012-ig várni kellett rá. Bizony, a dohányzási törvény jött, látott, s úgy tűnik győzni fog.
Április elseje nem mindenhol volt tréfás – ekkor járt le ugyanis a nemdohányzókat védő jogszabály türelmi ideje, s ekkortól kezdve kemény büntetésekre számíthatnak a beltéren dohányzók, valamint az ezt eltűrő helyiségek tulajdonosai. Remélhetőleg az első hónapokban beszedett egyénekre (20.000- 50.000 Ft), valamint intézményekre vonatkozó bírság (100.000- 2.500.000 Ft) elejét veszi a trükközéseknek, s ezzel párhuzamosan az erkölcsös dohányosok kiszorítják maguk közül a lázadó szelleműeket, akik néhány sör utáni forradalmi hangulatukban – heves karmozdulatokkal egybekötve – akár politikai ügyet is kreálhatnak a dohányzást visszaszorítani vágyó törvényből.
Honnan az ellenségesség? Nem én kezdtem, mondhatnám – s mondom is. Csupán annyiról van szó, hogy a labda most először van a nemdohányzók térfelén.
Régóta fájó pont ugyanis a nikotinfüggőség helyett egészséges(ebb) életet választó embertársaim számára, hogy az esti/éjjeli mulatságból hazatérve az aznap reggel szárítóról levett ruháink bűzlenek a füsttől. S ez még a kisebb gond. Egy füstös szórakozóhelyen, kocsmában eltöltött két óra a passzív dohányosnak annyit jelent, mintha maga szívott volna el négy szál cigarettát. Különösen nyomasztó ez azoknál, akik elvi kérdést csinálnak a dohányzásból – bár könnyen lehet, hogy ezzel egyedül vagyok.
Itt jön be a képbe az új rendelet, ami ugyanakkor jóval több, mint egy egyszerű jogszabály – gondolkodásra sarkall, s újraértékeli a dohányosok saját maguk és társaik felé érzett felelősségét. Maguk felé azért, mert a megállókban, kocsmákban való dohányzás tiltása mellé okosan beépítették a cigaretták áremelkedését is (a februári drágulás után júliusban újra emelkedik a dohánytermékekre kivetett jövedéki adó), így egyre többen (sokan már több századik alkalommal) teszik fel maguknak a kérdést – kell ez nekem? Mivel nem filozófiai kérdésről van szó, így válasz is van rá, amit legegyszerűbben így lehet megfogalmazni: nem. A dohányzás közösségépítő ereje nem elég indok, s a „trendi-faktor” is leáldozóban van, innen nyugatra már kifejezetten ciki, ha tinédzserként csupán menőségből gyújtunk rá – akkor már jobban járunk egy Starbucks kávéval, szigorúan magunkkal hurcolva a papírpoharat.
A másik oldal is felbátorodni látszik eddigi passzív szerepéből. A magukat eddig kisebbségben érző nemdohányzók ugyanis mintha az elmúlt évek során megszokták volna, hogy a füst hozzátartozik majd’ mindenféle szórakozási formához – nemtetszésüknek kevesen, s ritkán adtak hangot. Ez a hozzáállás feltűnően megváltozott az elmúlt hónapokban, az új jogszabállyal a hátunk mögött már felbátorodva szólhatunk oda akár a szomszéd asztalnál ülő agresszív külsejű kopasz srácnak/lánynak is, hogy fáradjon ki az épület elé az esőbe, ha képtelen kibírni nikotin nélkül.
Természetesen holmi törvények és az egymás felé érzett felelősség eszméje miatt nem fog kihalni („kihalni”… vicces szójáték ez, bár a korrektség jegyében nevezzük inkább morbidnak) az a réteg, akiket semmi más nem érdekel, csak hogy elszívhassák a napi doboz cigarettájukat. Ettől a könnyedén behatárolható, vadon élő embertcsoporttól ered kedvenc (gyakran fizikai fájdalmat is okozó) falvédőbölcsességem – „Valamiben meg kell halni”.
