Hazai színtéren nagy felháborodást, a nemzetközi sajtóban pedig komoly megrökönyödést okozott az, hogy a Semmelweis Egyetemen felállított vizsgálóbizottság bár megállapította a plágiumot Schmitt Pál disszertációja esetében, nem marasztalta el a köztársasági elnököt.
Bárhogy is próbálja mindkét oldal azzá tenni, a plágium nem politikai, hanem tudományos és erkölcsi kérdés – legalábbis a világnak azon a részén mindenképp, amelyre példaként tekintünk, vagy legalábbis kellene tekintenünk. Annál is inkább, hisz például a bolti lopással ellentétben plágium elkövetése tipikusan azokra jellemző, akik a gazdasági és politikai tényezőktől azért valamennyire a független értelmiségi elit soraiba szeretnének tartozni.
A tudományos világban márpedig – bár „természetesen” ott is jelentős mértékben felütötte a fejét a protekció és a korrupció jelensége – még mindig sokat számít az erkölcs és a szakmai tudás. Számos példát láttunk arra vonatkozóan, hogy megbukott kutatók, tudósok megszégyenülve mondtak le tisztségeikről, vagy legalábbis egységesen kiveti magából őket a közösség – és ez alól eddig Magyarország sem jelentett kivételt. Egyetemi hallgatóként tehát joggal bízhattunk abban, hogy bár a hazánk számos téren le van maradva nyugati országoktól, ráadásul az utóbbi időben egyre negatívabb nemzetközi megítélésnek is örvend, a többé-kevésbé sterilnek megmaradt felsőoktatási – és az azzal elválaszthatatlanul összefüggő tudományos – világban elért eredményünkre méltán lehetünk majd büszkék.
Hittem abban a közegben, ahol egyetemistaként én is töltöm a mindennapjaimat – és bár tartottam a csalódástól, biztos voltam abban, hogy a vizsgálatnak csak egy végeredménye lehet: a plágium megállapítása és Schmitt Pál megfosztása az ily módon szabályellenesen megszerzett címtől. Reméltem, hogy az egyetemi élet nem válik kispályás politikai játszmák játékterévé, hogy a bírálók, méltón a független szellemiségű egyetemi élethez, nem adják fel szakmai munkásságukat egyéni érdekeikért, valamint hogy nem legalizálják Magyarországon a lopást. Így utólag kijelenthetem: tévedni emberi dolog…
Most mindezt a bizalmat vesztettük tehát el – s ez már akkor sem állhat helyre, ha a köztársasági elnök lemond a hivataláról, sőt a kisdoktori címéről is. A plágium ugyanis, mint már fentebb leírtam, nem politikai kérdés, így teljes mértékben független attól, hogy egy elsőéves hallgató, vagy Magyarország köztársasági elnöke bukik le csalással. Diákként persze tudjuk, hogy előfordul olyan, hogy – bár jóhiszeműen járunk el – egy-egy hivatkozás nem precíz, vagy lemarad. Rögtön ki is hangsúlyoznám, hogy nem egy évfolyamtársam szemináriumi dolgozatát dobták már vissza emiatt, ugyanis a szabályok világosak, ilyen helyzetben ugyanis nincs – legalábbis eddig nem volt – lehetőség mérlegelésre.
S hogy kié a felelősség a kialakult helyzetért? Tekintsünk el az ilyenkor szokásos válaszoktól (a Zelmultnyolcév, a Zorbánviktor), és a téma fontosságára való tekintettel kivételesen próbáljuk meg meghatározni a választ. „Kisdoktor” Schmitt Pál természetesen hibázott – ám plágium volt, van és lesz is, így, bármilyen furcsán is hangzik, a kialakult helyzetért a felelősség nem elsősorban őt terheli. Az viszont vérlázító, hogy az öttagú vizsgálóbizottság szerint ezért az elnököt nem terheli felelősség – csak az egyetemet. Nesze semmi, fogd meg jól: az akkori intézmény ma már önállóan nem létezik, Schmitt Pál konzulense pedig – aki egyébként annak beosztottja is volt a doktori „születése” idején – már elhunyt… Kényelmes ítélet, nem igaz?
Csakhogy egy demokratikus országban egy kiemelt fontosságú intézményrendszer sorsa nem függhet a kényelemtől. És ha már más is az, hadd legyek önző én is. Vitathatatlan, hogy ha sokakról derül ki az, hogy plagizáltak, az csökkenti az országban kibocsátott diplomák nemzetközi piaci értékét. Ezúttal azonban csak egy fecskéről beszélnénk – még ha hivatalosan ő a vezérfecske is –, tehát ennek legfeljebb csak szimbolikus hatása lenne. Azonban az ilyen bizottsági látszatítéletekből egyetlenegy is elég ahhoz, hogy közröhej és közmegvetés tárgyai legyünk a világban. De komolyan, ha mondjuk egy londoni cégnek egy cseh és egy magyar pályázó közül kellene az egyiket kiválasztania, melyik mellett döntene akkor, ha úgy vélhetné, hogy utóbbi diplomája esetében jóval nagyobb annak a kockázata, hogy nem áll kemény munkával megszerzett tudás mögötte?
És ha mégis, minden ésszerű és erkölcsi érv ellenére politikai ügyként kezeljük a helyzetet – akkor is érdemes belegondolni, hogy mi a fontosabb: megvédeni egy már több tekintetben is bukott politikus pozícióját, s beáldozni a magyar tudományos munkásság hitelét, avagy végre elengedni a kezét annak az embernek, aki ráadásul amúgy sem kulcsfigurája a politikai rendszernek. Ráadásul ebben az esetben az a bizonyos „kézelengedés” itt csupán annyit jelentett volna, hogy hagyják, hogy a dolgok természetes medrükben folyjanak. A lojalitás persze nemes, és olykor dicséretes dolog, ám mivel a demokráciákban a politikusok dolgoznak a társadalomért, és nem a társadalom a politikusokért, közel sem mindig éri meg.
Az ár ezúttal a tudomány hitelessége, és az egyetemisták hite volt. Uraim, megérte?
