Az ébredő Erő már most rekordokat döntöget, mindenki izgatottan várja a percet, mikor végre ő is láthatja a felgördülő főcímet, és megtudhatja, miért nem látjuk sem a plakáton, sem a trailerben Luke-ot. A most következő cikkből ez nem derül ki, az viszont igen, érdemes-e megnéznetek a legújabb Star Wars-filmet. Spoiler-mentes kritika következik Az ébredő erőről.
Az ébredő Erő az év egyik, ha nem a legjobban várt filmje. A legtöbben úgy gondolják, az előzmény trilógia messze alulmúlta az eredeti három részt –nos, én is ezek közé tartozom, így bevallom, féltem az új résztől. És milyen rosszul tettem! J.J Abrams nem okozott csalódást, nem teremtette újra a Klónok támadása-féle giccscunamit, hanem igazi rajongóként méltó folytatást készített a rajongók számára.
Visszahozta az eredeti karaktereket, akik szerencsére nem váltak komikus másukká, hanem méltósággal megöregedve maradtak ugyanolyan jófej, vagány személyiségek. Az új szereplők is remekül el lettek találva: a főhősnő, Rey (Daisy Ridley) ismét egy karakán, erős lány, BB-8, a „guruló R2D2” nagyon aranyos, Kylo Ren (Adam Driver) reményt keltő főgonosz, Finn (John Boyega), pedig egyértelműen a legfőbb humorforrás lesz a következő részekben is.
Az ébredő Erő kicsit talán több geggel operál, mint azt a Star Warstól általában megszokhattuk, de ez nem ártott neki. Ahol kellett, tudtak véresen komolyak maradni, ahol volt alkalom egy-egy poénra, azt megragadták, és még épphogy nem vitték túlzásba a viccelődést.
Mivel Abrams kedvenc része az Egy új remény, a Star Wars rajongók első generációja a színészekkel együtt öregedett, s Hanék is átéltek már egyet s mást (konkrétan a csillagok háborúját), nem meglepő, hogy a film tele van kikacsintásokkal. Persze az, mikor Han és Chewie először lépnek a Millenium Falcon fedélzetére egy jól eső, nosztalgikus érzés (még nekem is), viszont egyeseknek túl sok lehet a visszautalás az eredeti trilógiára. Bár ezeket legtöbbször nem direkt módon helyezték el – és néha csak a hardcore fanok szeme lábad könnybe a meghatottságtól és/vagy nevetéstől –, mindegyiknek megvolt a maga helye, sőt akár a sztori építéséhez is hozzájárult. Akik azonban soknak ítélik a nosztalgiát, ne aggódjanak, a következő részekben már nem valószínű a gyakori előfordulásuk: ebben a filmben már megtörtént az a bizonyos kalapemelés.
Az ébredő Erőnél minden úgy jött össze, ahogy annak lennie kell: John Williams zenéje ismét hibátlan, gyönyörű beállítások, izgalmas akciójelenetek láthatók, és bár a dramaturgiai csúcspontok megjósolhatók, mégis képes összeszorítani a torkod, vagy gombócot rakni a gyomrodba. E kiszámítható elemek mégsem rombolják az összhatást, mivel a Star Wars mindig is a jól bevált archetipikus mítoszokat használta. Nem csak „a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését” –formátum, hanem maguk a szereplők is ezt igazolják: a magányos, vonakodó hős, a bölcs öregember, a szegény, jobb sorsra érdemes fiú. A Birodalom és a nácik közti párhuzam, vagy akár az Erő mint a (vallási) hit metaforája, mind- mind mutatják, hogy a Star Wars mindig is a kánonból építkezett.
A (mesei) sablonokat J.J. Abrams olyan precízen és ügyesen illesztgeti össze, mint anno George Lucas tette. Az ébredő Erő nem egy „elhollywoodiasított” tucatfilm, hanem egy kiváló főhajtás az eredeti trilógia előtt. Most nem csak Lucas adta át a stafétát Abramsnek, hanem Hanék Reyéknek, Darth Vader Kylo Rennek, az idősebb Star Wars-generáció az új nemzedéknek. Az ébredő Erő egy új remény mindenkinek, aki valaha megpróbált már Jedi-elmetrükköt használni.
