Pláne, ha laoszi kisgyerekek vívják azt, kínai műanyagfegyverekkel felszerelkezve, egy 66 éves szerb performer instrukcióit követve. Marina Abramović, a performansz nagymamájának Az üresség 8 leckéje című installációján jártunk a Műcsarnokban. (Vigyázat, a linkek megzavarhatják Ön és környezete nyugalmát!)
De ki is az a Marina Abramović? Azok, akik kicsit is jártasak a kortárs művészet, elsősorban pedig a performanszok világában, csak akkor nem szaladnak bele a nevébe úton-útfélen, ha tudatosan kerülni próbálják azt – és még ekkor sem garantált a sikerük. Abramović a ’70-es évek óta folyamatosan borzolja a kedélyeket botrányos és többnyire öncsonkító performanszaival – legyen szó önmaga rituális vagdosásáról, eszméletvesztésről egy lángoló csillag közepén vagy a teljes kiszolgáltatottságról, mikor egy-egy előadásának részeként bármely nézője golyót ereszthetett volna a fejébe. A body art egyik legmagasabb foka az, amit művel: folyamatosan saját testének, illetve fizikai tűrőképességének határait feszegeti, illetve nem egyszer át is lépi azokat, ebből adódóan pedig nem egyszer volt már precedens arra, hogy saját nézői mentették ki az általa generált szituációkból, melyeknek következtében könnyen lelhette volna halálát a „színpadon”.
Ezt az igen megosztó személyiséget nevezhetjük tehát a kortárs művészet egyik botrányhősnőjének, egy azonban biztos: aki Az üresség 8 leckéjére vált jegyet, és hasonló látványra számít, hatalmasat fog csalódni. Az installáció, mely a Műcsarnok alagsorában található Mélycsarnokban tekinthető meg április 22-ig, nem Abramović testének gyötrése köré összpontosul, de még csak nem is a performer személye játssza a főszerepet. A Laoszban forgatott, kb. 20 perces videóalkotás nyolc rövid „leckén” keresztül ragad meg néhány tipikus, a háborúra jellemző mozzanatot. Hogy miben más ez a tradicionális háborús narratíváktól? Hogy a rajtaütés, a tárgyalás, a kivégzés és a mészárlás képeit kisgyerekek prezentálják. Nekik azonban nincs saját, első kézből szerzett tapasztalatuk a csatatérről, amit tudnak, az mind a média által sugárzott híradások, filmek és sorozatok háború-reprezentációinak leképezése. Önálló tapasztalat nélkül mindössze erre hagyatkozhatnak, így amit ebben az installációban csinálni fognak, nem más, mint a szimuláció szimulációja.
A videóban szereplő gyerekek (akiket érdemes lenne inkább minifelnőtteknek nevezni), meglehetősen erős képek részeivé válnak, melyek többnyire bináris oppozíciókra épülnek. Angyalian alvó kislányok fekszenek királylányoknak való, rózsaszín paplan alatt – eközben azonban mindannyian egy-egy fegyvert szorongatnak a hónuk alatt, felkészülve egy esetleges támadásra. 4-5 éves ártatlan kisfiú egy székre áll, hogy nagyobbnak tűnjön – ám eközben mindkét kezében fenyegetően durrogó puskát tart az ég felé. Kisfiúk és kislányok közös erővel kötelet húznak az udvaron – melynek másik végén hullaként jelenik meg Abramović maga, mint a miniharcosok által leterített áldozat. Eközben az oldalsó kivetítőtökön újra és újra a laoszi érintetlen, mindenható természet ellenpontozza az emberkéz alkotta, mesterséges és pusztításra termett eszközöket és használóikat. Abramović installációjának végkicsengése pozitív üzenetet akar magában hordozni. Ahogy az eredeti cím is sugallja (Eight Lessons on Emptiness with a Happy End), a groteszk, tömeggyilkossá változtatott kisgyerekek végül mégsem ezt az utat választják, és a fegyvereikből tüzet rakva elhagyják a tett helyszínét.
Habár a videó komoly témáról (akar) szól(ni), épp groteszk jellegénél fogva az ember néhol nem bírja megállni a mosolygást (kevésbé diszkrét néző az elfojtott kuncogást). A lezárás, mely értelmezhető egy háború-ellenes, utópisztikusan békés világképre való törekvés kezdőpontjaként, meglehetősen didaktikus, blaszfém módon már-már banálisnak is nevezhető. Ennek oka az lehet, hogy Abramović a radikalitásnak teljesen más szintjére lép, mint amit megszoktunk tőle, ám épp ezért az installáció, ha meg is döbbent, nem feltétlenül úgy, ahogy az az alkotói szándék szerint meg van írva a Nagy Könyvben.
Fotó: Somogyi Zsófia (Műcsarnok)
