A Lánchíd, szeptember 17., délután 5 óra. A cél a természettudományok iránti érdeklődés felkeltése, leginkább a fiatalok körében.
Érdeklődésben nincs hiány.
Tolong a tömeg a hídon, fel-feltorlódva, az empatikusabbak elsősorban a lenti régiókat figyelik, hiszen az egészen fiatalok bámészkodás közben eltaposhatók.
A beharangozott érezni-, látni-, kipróbálnivalók tényleg ott vannak. Valahol a sorok között. Nem képletesen, szó szerint. Gyönyörű az idő, délután a szombat, családi a program. Érdemes lenne várni, hogy közelebb jussunk a tudományhoz, de ehhez a fajta türelemhez már bizonyos életkor is szükségeltetik. Az ifjak oda mennek, ahova férnek.
Mindenki próbál közelebb jutni, legtöbbször nem is tudni, mihez, de a meglepetés izgalma nem elhanyagolható. Kíváncsiak az emberek, igenis lehet érdeklődést kelteni, a helyhez mérten azonban túl sokan vagyunk.
A híd, mint asszociáció – zseniális. Mint realitás – már kevésbé. Egymás mellett állnak a pavilonok, ha esetleg nem csak egy oldalról férhetnénk hozzájuk, talán könnyebben eloszlana a tömeg.
Csábító a nanobusz, de elrettentő a sor mellette.
Várni kellene, vagy visszajönni este? Egyáltalán miért csak ez a néhány óra a miénk? Persze ha ennyi, hát ennyi – az ember próbáljon meg kihozni annyit a dologból, amennyit csak lehet.
Másznak a gyerekek a hídmaketten, koppan a sisak percenként. Szeretném, ha beleférnék, de az az idő már elmúlt.
Közvetlen az esemény nagy része – a sorra kerülők meghallgathatják, -nézhetik, tapasztalhatják az amúgy valóban érdekes bemutatókat. Hiszen nagy szükség van a tudomány megfelelő tálalására. És az elképzelés feltehetőleg ez is. A ma, a holnap lényeges kérdései kreatív, látványos formában. Nanotechnológia, űrkutatás, fizika, kémia, informatika – és persze környezettudatos találmányok. Nem olvasunk, hallgatunk hosszas, szaknyelven írt beszámolókat, látunk, körbejárunk, tapasztalunk és értelmezünk. Emberléptékűvé teszik a Naprendszert, nőket visznek a tudományba. (Túl az irónián – az egyetlen kicsike szabad területet a „nők a tudományban” pavilonja előtt találom.)
Az elképzelés mindenképpen folytatandó. A mai nap mutatja, hogy kell, szükség és igény van az ehhez hasonló kezdeményezésre. De.
A kutatások a legújabbak, a bemutatás módja már nem feltétlenül. A közvetlen kommunikáció bizonyos létszám fölött nem elég. A kimaradók – és itt főként a legcélzottabb korosztályra gondolok – unatkoznak, a zsúfoltság ingerültséget okoz. Nyűgös vagyok magam is – számomra az emberek ilyen létszáma csak időbeli eltolódással viselhető.
A multimédia, a kivetítők általános használata megoldhatná a problémát. Nem lehet ugyan kézbe venni, de ismereteket adhat, fenntartva az érdeklődést, lekötve a figyelmet addig is, amíg hosszasan ácsorog saját tapasztalatára várva az ember.
A mai virtuális lehetőségek, a hang, a kép, a film, az animáció – legyen az 2 avagy 3D – segítségével célravezetőbb lenne a program.
Elvégre nagy szükség van a tudomány megfelelő tálalására.
Romhányi Anikó
ELTE Online