Március 1-én újabb állomásához érkezett a Krétapor Nélkül elnevezésű rendezvénysorozat, amelynek célja a magyar szakos oktatók és a hallgatók közötti kapcsolat személyesebbé tétele. Ezúttal Markó Alexandra, az Alkalmazott Nyelvészeti és Fonetikai Tanszék oktatója volt az est vendége.
A beszélgetés nyitányaként Vincze Natália villámkérdései nyomán kiderült, hogy Markó a családját vinné magával egy lakatlan szigetre, ha egy csettintésre tanulhatna meg egy nyelvet, akkor a kínait választaná, és a választott szuperereje a konstans egészség lenne. Ezután a tanárnő az aktuális közérzetéről elmondta, hogy a mindennapjait és a munkáját is megnehezíti a karantén. A távoktatásban plusz terhet jelent a közös légkör és sokszor a tekintetek hiánya is. Az egymás rezdüléseinek megérzését ellehetetlenítik, ha a beszédpartnerek csak „monogramos gombócokként” jelennek meg.
Markó pályaképéből megtudtuk, hogy mivel mindkét szülője orvos volt, ezért ő is ezt a pályát nézte ki magának. Gimnáziumban reáltagozatra került, de a tudományos egyensúly megőrzése érdekében egy erős magyartanárt kaptak osztályfőnöknek. A négy év alatt azonban az osztályfőnöke támogatásával járt humántudományos versenyeken, amelyek tárgya felkeltették az érdeklődését. Ezalatt letett az orvosi pályáról és magyar szakra jelentkezett, a felvételikor pedig már maximálisan a nyelvészet érdekelte, kevésbé az irodalom. Az Általános és Alkalmazott Nyelvészet Szakon folytatta tanulmányait, ahol a fonetika órákon felismerte, hogy ezen a szakirányon úgy lehet nyelvész, hogy közben a természettudományos affinitását is alkalmazza.
A szakmai ártalmakról Markó elmondta, hogy az első gyermeke születésekor olyannyira sokat tanulmányozta Gósy Mária tankönyvében a gyereksírások hangszínképéről szóló részt, hogy nem az anyai megérzésekre, hanem a tankönyvi példákra és a saját hangfelvételeire akart alapozni a sírás szándékának felderítésekor. De szerencsére a valóságban a kisdedek sokkal kommunikatívabbak és kifejezőbbek, mint azt az egyszeri anya elsőre gondolná. Másrészről Markó csak az előnyét látta a nyelvészeti ismereteinek a magánéletben. Például azok a szülők, akik nincsenek birtokában ilyesfajta tudásnak, már abban a tekintetben is el lehetnek veszve, hogy kinek higgyenek, és kihez forduljanak a gyerekek nyelvi fejlődésével kapcsolatos kérdésekben. Amikor kikérték a véleményét, akkor a legjobb tudása szerint válaszolt, de sosem használta arra a szakmai kompetenciáit, hogy másokat kioktasson nevelési és nyelvhasználati kérdésekben.
Markó szerint, mivel maga a bölcsészlét nem egy prototipikusan jól megfogható dolog (mint a fogorvos vagy a masiniszta), ha megkérdezik, csak annyit szokott felelni, hogy tanár az egyetemen. Azt, hogy néha szenzorokat ragaszt emberek nyelvére, csak akkor mondja el, amikor már közeli az ismeretség, vagy hasonló az adott személy érdeklődése. Azt viszont általánosságban nagy problémának tartja, hogy a bölcsész lesajnált egzisztencia. Ahelyett, hogy a nagyszüleinknek a bölcsészlétet mint olyant magyaráznánk, érdemesebb arról beszélni, hogy mivel fogunk foglalkozni, amikor végzünk az egyetemen. A tanárnő esetében sokáig az volt a legvalószínűbb, hogy középiskolában fog tanítani, azonban a végzés előtti hónapokban úgy alakult, hogy kutathat az egyetemen. Itt utalt Sonkoly Gábor egyik interjújára, amelyben a volt dékán úr kifejtette, hogy azért nincs bölcsész-munkanélküliség, mert a bölcsészek rugalmasan gondolkodnak, beszélnek nyelveket, és jó a kommunikációs képességük. Markó szerint azt kell kiemelni, hogy mihez ért az ember. Maga körül inkább azt látja problémának, hogy az értelmiségi szakmák körében az anyagi megbecsülés nem megfelelő.
A tudományban Markó azt szereti a legjobban, hogy felnyitja az ember szemét, néha azokra a kérdésekre válaszol, amelyeket fel sem tettek, és a lezártnak hitt kérdéseket újra meg lehet nyitni. A tudomány művelésében a nyitottságot tartja fontosnak, mert sosincs semmi lezárva. Az újabb és újabb módszerek és hipotézisek mindig előre hajtják a tudósokat. Viszont nem gondolja, hogy a tudományt az uralkodó cikkírási kényszer mozgatná. Az egyéni tudományos érdeklődés szempontjából lényegtelen, hogy ki mit írt már az adott témáról. A tudomány nem a leadott cikkekben működik, hanem az új ösvények folyamatos keresésében. Hallgatóként számára az volt a leghosszabban kitartó útjelző az oktatóitól, hogy semmit se vegyen készpénznek, az olvasott tanulmányokat még akkor is kérdőjelezze meg, hogyha azt egy neves tudós írta.
Az est végén a közönségből valaki feltette a kérdést a tanárnőnek, hogy mit gondol a magyar nyelv és irodalom jelenlegi állapotáról a közoktatásban. Markó úgy gondolja, hogy a nyelvtan terén sok olyan témát tanítanak, amelyekre nem lenne szükség, és olyanokra pedig nem hívják fel a figyelmet, amik érdekesek lennének a diák számára. Például az általános iskola alsó tagozatában a nyelvtanoktatás a szófajok kapcsán valamit elmond azok tulajdonságairól, de főleg a szavak helyesírását tárgyalja. Arról nem esik szó, hogy mi a nyelv és a nyelvhasználat mint olyan. Szerinte inkább olyan témákat kéne tanítani, amelyekről van véleménye a diákoknak. A stílusrétegekről vagy a lefordított filmcímek hangzásáról már az alsósok is tudnak vitatkozni. Az idegennyelv-tanulás és a kétnyelvűség kapcsán a gyerekkel közösen lehetne gondolkodni az empátiáról és az elfogadásról is, ezzel szélesítve a látókörüket. Ahogy a tudomány sem a leírt betűkben él, úgy a nyelvről való tanulás sem állhat meg a szabályok magolásánál. A mindennapi nyelvhasználat vizsgálata is van olyan érdekes, mint szenzorokat ragasztani valaki nyelvére.
Kiemelt kép: Krétapor Nélkül Facebook-esemény
