A költészet minden témát elbír. A maratont is.
Sokszor az idő dönt arról, ki válik híressé költőként, és ki tűnik el a süllyesztőben. De a jelenben ez másképp zajlik. Kezemben tartom az Év Versei 2011 antológiát, élő költőink legszebb műveivel. Mégis hogyan válhat azzá, mitől mondhatjuk valakire azt, hogy kortárs költő?
Egyrészt ha valaki nem hagyja abba tizenhat évesen a versírást, van rá esélye, hogy költővé váljon. Másrészt akkor, ha bizonyos szakmai kritériumoknak megfelel – bár sokat vitatják, hogy vannak-e szakmai kritériumok az irodalomban. Szerintem vannak. Mindenesetre, ha a fiatal tehetséget az irodalmi intézményrendszer, az irodalmi műhelyek befogadják, és legalább a szűk szakmai nyilvánosságot biztosítják számára, akkor már költőként tarthatjuk számon.
Ön is ezen az úton jutott el az elismerésig?
Én korán kezdtem írni, középiskolás koromban már publikáltam kisebb lapokban. Azóta az irodalom közelében élek. Régebben a szakmai közeg azt jelentette, hogy az idősebb korosztály befogadta a fiatalabbat, így válhatott költővé, az ő elismerésükkel. Hogy most létezik-e ez a generációs nyitottság, nem tudom.
Mára „kisfia”, Lackfi János is az egyik leghíresebb fiatal költő hazánkban. A generációs nyitás tehát az ön korosztályán, Önön is múlik…
A Magyar Napló szerkesztőjeként feladatom a tehetséggondozás, de nemcsak nekem, a szerkesztőség minden tagjának. Sok fiatal szerző kezdte pályáját a Napló hasábjain.
Ugyanakkor fiatal költők nyelvezetét sokan érthetetlennek tartják. Kürti Lászlót is úgy konferálták fel ma, hogy biztosan a fiatalok körében népszerű, mert az „online” nyelvet kevésbé érti az idősebb generáció…
Őszintén szólva, nem tudom, mi az online nyelv. Én egyetlen magyar nyelvet ismerek. Igen, ennek vannak réteg változatai, van diáknyelv, a tájnyelvek is egyelőre még úgy-ahogy léteznek. A fiatal költők legalább olyan sokfélék, mint az idősebbek. A fiatalok körében nyilván más a divat, mint az idősebbeknél. Az elvtelen divatkövetés azonban itt is, ott is zavar. A túlságos nagyotmondásra törekvés épp úgy, mint a semmiségekről való tét nélküli fecsegés.
A politikai tartalmú verseket sokan nem tartják költészetnek. Mit gondol, milyen témákat bír el az irodalom?
Mindent elbír. Ahogy a fű is mindenhol megterem, még a salakból, a sziklarepedésekből is felüti a fejét, a költészet is bármilyen témát képes meghódítani, csak megfelelő tehetség kell hozzá. A költészetet a kihívások éltetik. Ha beszűkül az érdeklődési köre, elsorvad. Gondoljunk csak bele, Petőfi mennyi költőietlennek tartott témát megírt, és mindenből sikerült költészetet csiholnia. De ha valaki ebbe az antológiába belelapoz, láthatja, figyelünk arra, hogy sokféle költői elképzelés kapjon benne helyet. A költészet úgy gondolom, minden témát elbír. Mindenről lehet verset írni. S a világ, az élet várja is, hívja is a lírai reflexiókat.
Ugyanakkor egy költőtől nagy nyitottságot kíván meg az, hogy a világ elé kitárja rejtett gondolatait, érzéseit.
Nem is csak az érzéseket… Ami irodalmi értelemben költészetnek nevezhető, az tulajdonképpen egy óriási párbeszéd az irodalmi elődökkel, az irodalmi hagyománnyal és a kortársakkal. Ha valaki úgy ír, mintha előtte semmi sem történt volna, akkor az írása biztosan nem irodalom. Petőfi szerint, ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, jobb, ha félreteszed a tollat. Az egyetemes létproblémák lírai megfogalmazása olyan folyamat, amelyben részt kell venni ahhoz, hogy valaki hiteles lehessen.
A hitelességnek tehát ez a feltétele. De elég-e ez? A többi művészeti ágban is mintha egy útkeresést lehetne felfedezni mostanában. Lehet-e egyáltalán a XXI. században újat alkotni?
Nem kell minden áron újat alkotni. Ez a minden áron újat akarás téveszme, az avantgarde téveszméje. Nem attól lesz valami jó, hogy új. Rengeteg olyan remekmű született a világirodalomban, amely formailag nem hozott gyökeres újdonságot, és rengeteg olyan újdonság is született, amely később érdektelenné vált. Az irodalomnak a feladata az, hogy a meglévő léthelyzetre reagáljon. Ezek a léthelyzetek pedig folyamatosan változnak, ebben rejlik a nehézség, hogy értelmezhető legyen a mű. A mindenáron való újdonságkeresés merő formalizmus, sehová sem vezet.
Ady szerette eljátszani, hogy képes gyönyörű verseket improvizálni, mégis napokig szerkesztgetett egy-egy sort. Ezzel szemben Juhász Ferenc pár perccel ezelőtt arról beszélt a színpadon, hogy a szavak írás közben csak úgy kibuggyannak belőle, mint láva a kráterből. Mégis mennyi munka egy verset megírni, megszerkeszteni?
Alkat kérdése. Petőfi például fejben írt. Mivel rengeteget gyalogolt, gyaloglás közben álltak össze benne a verssorok, majd leülve leírta őket. Van, aki nagyon jól tud rögtönözni, míg van, aki sokat tétovázik és bajlódik az irodalmi kifejezésekkel. Ez lelkialkat kérdése, nem határozza meg a mű minőségét. Állítólag amikor egy kíváncsiskodó újságíró megkérdezte Adytól, hogy mondja Ady úr, Ön mennyi idő alatt ír meg egy verset, a költő így válaszolt: egy verset megírok egy óra alatt, de egy Ady vershez egy hét kell. Ha valaki folyamatosan ír, más munkamódszert kell követnie, mintha ritkán jut ideje a munkára. Ezt a különbséget magamon is tapasztaltam. A folyamatos írás létrehoz egy olyan belső teret, amelyet a szavak szinte automatikusan kitöltenek. Ha ellenben nincs idő a folyamatos munkára csak a legfontosabb szavak maradnak meg az emlékezetben, s ezek aztán, ha nem enyésznek el a felejtésben, később maguk köré vonzzák a többit.
Ezek szerint létezik ma klasszikus értelemben vett, hivatásos poéta? Létezik költői életforma a XXI. században is?
Igen, vannak, akik így élnek. Van egy bizonyos kör, akit eltart az irodalom, de ez mindössze néhány ember. Nagyon kevés az ösztöndíj, és az a kevés is nagyon alacsony, nem teszi lehetővé a nyugodt alkotó munkát. A honoráriumok jószerével megszűntek. Olyan szerző művét pedig, aki nem szerepel rendszeresen a televízió nyilvánossága előtt, csak nagyon kis példányszámban lehet eladni. Ez a nyilvánosság pedig csak nagyon keveseknek adatik meg, és egyáltalán nincs összefüggésben az írói teljesítménnyel. A magyar író a magyar művészek közül a legszámkivetettebb, és a magyar társadalom szégyene, hogy ez így van.
A plakátokon ennek ellenére folyamatosan hirdetik meg az újabb és újabb bestsellereket.
Igen, de ezek nem irodalmi művek. Tudom, sokan Rejtő Jenővel hozakodnak elő, mondván krimi író volt, mégis klasszikussá vált. De hát ez is csak féligazság, mert a magyar próza, bármennyire is szórakoztat egyeseket Rejtő, azért mégiscsak Móricz, Krúdy, Kodolányi, Márai nevével fémjelezhető igazán.
Mit gondol, mekkora népszerűségnek örvend ma a költészet, mekkora ennek a piaca?
Fogalmam sincs. Az biztos, hogy sokan írnak, mert a középiskolás verspályázatok ezt mutatják, de hogy kik olvasnak, azt nem tudom. Sokan mondják, hogy verseskönyveket nem lehet eladni, de ez nem igaz. Az ismert költők köteteit el lehet adni. Jobban, mint az ismeretlen prózaírókét. Ez a rendezvény azonban azt mutatja, van érdeklődés a mai magyar költészet iránt, a rádió Márványtermében zajló felolvasás telt ház előtt zajlott, s remélhetőleg az érdeklődés kitart mindvégig. Nyilvánvaló, az érdeklődés felkeltésében a Magyar Rádiónak elévülhetetlen érdemei vannak, de azt gondolom, a rádió nemcsak adott a magyar költészetnek, hanem kapott is tőle, és talán a hallgatók egy része is rádöbben, mennyi érték, milyen gazdagság rejlik benne.
Készítette: Zetelaki Réka
ELTE Online
Fotó: Neubauer Rudolf
