„Ma nem a szűk szaktudás az érdekes, ugyanis azt gépek oldják meg. De problémákat felismerni, gondolkodni – ehhez ember kell.” – Kovács András Bálinttal a bölcsészet megítéléséről beszélgettünk.
A bölcsészek tevékenységére gyakran rásütik, hogy ez csak hobbi. Úgy gondolják, hogy amire mi képesek vagyunk, azt nagyobb energia-befektetéssel bárki művelheti a hétköznapi tevékenysége mellett. Ön mit gondol erről?
A cikk egy régebbi verziója pont ezzel kezdődött. 35 évvel ezelőtti kémiatanárnőm és osztályfőnököm megjegyzésével, aki azt mondta: nem érti, az emberek miért mennek bölcsészkarra, amikor színházba, moziba mindenkinek kell járni, könyvet mindenkinek kell olvasni – akkor mi az, hogy bölcsészet. Ez ma még inkább így van: sokan azt gondolják, hogy a szórakoztatásnak ez egy professzionális változata, hogy azért, amit más szórakozásként művel, ők pénzt kapnak. Nagyon nehéz megmagyarázni ezeknek az embereknek, hogy ez nem így van. De, többnyire, ha értelmes emberekről van szó, meg lehet. Nehéz azt megmagyarázni, hogy egy csomó olyan foglalkozás van (a tanárságról nem is beszélve, mert az nyilvánvaló, hogy az irodalom- és történelemoktatáshoz bölcsésznek kell lenni), amely során emberekkel, emberi helyzetekkel kell foglalkozni, és ezeket kell megérteni, kezelni. A társadalom, ami a ’60-as évektől fejlődött ki a nyugati országokban, az információra, a kultúrára és az emberi erőforrásra épül, illetve ennek karbantartására. Márpedig a bölcsészet az ez. A filozófiával, a pszichológiával, a művészettel való professzionális foglalkozás azt jelenti, hogy az ember nagy tömegben érti, hogy a társadalom fejlődéséhez mindez hogyan járul hozzá. Azt mindenki tudja, hogy egy autó elkészítése hogyan teszi ezt. A bölcsészet esetében ezt sokkal kevesebben teszik magukévá, hiszen ez sokkal hosszabb folyamat. Az, hogy valaki ezt átlátja, képes gondolkodni, meg tudja érteni az emberi helyzeteket – az említett tudományágak ezeknek a speciális részei, melyek bár nagyon hosszú úton érvényesülnek társadalmi és gazdasági szinten, de érvényesülnek.
A cikkében is ír ezekről a hosszú és kiszámíthatatlan folyamatokról, átmenetekről, illetve arról, hogy a társadalom ezeket hogyan érzékeli.
Igen. A másik oldala a dolognak az, hogy nem csak arról van szó, hogy mi tudjuk, hogy ez mire való, és az összes többi ember, aki ezt nem érti, az ostoba. Nem barbárság rákérdezni, hogy mire jó a bölcsészet, mennyiben kell támogatni a bölcsészoktatást, mennyi pénzt kell ráfordítani, kell-e ennyi bölcsész. Tény, hogy egy nagy fordulat állt be a hidegháború végével. Azóta az a fajta politikai legitimáció, ami a művészetek és a bölcsészet kutatásának és gyakorlásának az egyik fő alapja volt, már nincs meg ugyanúgy. Ezt lássuk be: a II. világháború óta a hidegháború tartotta nagyon magasan a művészeti és a kulturális kutatásokat. Ez része volt az ideológiai harcnak. De annak is társadalmi és politikai oka volt, hogy az irodalom, a történelem, a nyelv miért volt olyan fontos megelőzőleg évszázadokon keresztül. Most már kevésbé fontos. Megváltozott a világ, és nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. A legszűkebben vett elmúlt 20 éven látszik az, hogy a politikának már nincs olyan nagy szüksége a bölcsészekre. Azonban, ha a politikusok megpróbálnák teljesen kiirtani a bölcsészetet, az olyan lenne, mintha valaki lobotómiát végezne magán mondván, hogy neki már elég jól működnek a kezei, és többé nem kell gondolkodnia. Bőven elég, ha eszik, iszik, és sok pénze van. Az én felvetésem ebben a cikkben az, hogy amit a bölcsészet tehet, az az, hogy megpróbálja közelebb vonni magát a tudomány egészéhez. Olyan kérdéseket kell fölvetni, amik más tudományok számára hipotézisekké alakíthatók.
Közismert sztereotípia a bölcsészekről, hogy a végtelenségig képesek a semmiről beszélni. Ezzel szemben Ön azt állítja a cikkben, hogy nekünk sincs megengedve, hogy csak „szövegeljünk”. A megfelelő kérdésfeltevés, a jelenségek adott perspektívából való magyarázata tanítható?
Persze. A tudományos gondolkodás megtanítható. Van az egész mögött egy nagy vita egyébként arról, hogy a tudomány az egy, vagy kettő. Hogy a természettudomány és a bölcsészettudomány egy közös alapon áll, vagy pedig itt valami totálisan más dologról van szó. Én azon az állásponton vagyok, hogy ugyanazon az alapon áll, a tárgya más, a módszerei mások, de nem alapjában véve mások. A természettudomány, ahogy mi gondolkodunk róla, az élettelen vagy az egyszerű élő szervezetekkel foglalkozik. Egy összehasonlíthatatlanul kevésbé komplex és instabil rendszert vesz tárgyaként, mint a humántudomány. És ebben van a különbség – a komplexitásban és a változékonyságban. A társadalom- és humántudományban olyan mértékű sokrétűség lép föl, amiről egyébként az elmúlt 30 évben a természettudomány is egyre inkább tudomást vesz. Rengeteg olyan kutatás folyik, amely összetett és instabil rendszerek kutatására épül, és amelyekben nagyon sok közös pont van a humán- és természettudomány között. Az az éles kettéválasztás, hogy a humántudomány – szemben a természettudománnyal – megértő, nincsenek végleges kérdései és végleges állításai, nem érvényes. Ez nem jelenti azt, hogy mechanisztikus, determinisztikus alapon lehet magyarázni a humán jelenségeket. Csakhogy az emberi világban fellelhető indeterminizmus nem valami egészen más természetű, mint amit a fizikai világban találunk. A kérdésfeltevéseknek, a gondolkodásmódnak olyannak kell lennie, hogy ne ebből a különbségből eredjen. Hogy lényegében én bármit mondhatok, mert úgyis minden relatív, mert úgyis minden a szavakban van, hiszen a nyelv az, ami által a gondolkodás létezik, és hogy emiatt teljesen szabadon lehet beszélni.
A legtöbb 18 éves, aki bekerül az egyetemre, még soha nem foglalkozott igazán filozófiával, esztétikával, filmelmélettel, és itt kicsit olyan érzésük lehet, mint akiket bedobtak a mély vízbe. Nem lehetne megalapozni ezeket a tanulmányokat a középiskolában? Volna ennek értelme?
Ez egy nehéz kérdés, már csak azért is, mert az említett szakok (tehát az esztétika, filozófia, film) ilyen túlfinomult dolgok. Hogy lehetne ezt előkészíteni? Alapvetően gondolkodni, racionálisan érvelni kell megtanítani az embereket. Alapdolgokra, amire már a gimnázium is alkalmas.
Gyakran előfordul, hogy maguk a hallgatók is haszontalannak ítélik meg azt, amit tanulnak. Lehet ilyen hozzáállással változtatni a közvéleményen, ami például a „minden bölcsész a McDonald’s dolgozója lesz” sztereotípiáért felelős?
Pedig ez nem igaz. A helyzet az, hogy annak ellenére, hogy a bölcsészetet ilyen haszontalan szórakozásnak képzelik, a bölcsészdiplomával nagyon jók az elhelyezkedési esélyek. Ideális esetben a bölcsészkar gondolkodni tanít meg, széles perspektívát ad a világról, a kultúráról, és megtanít kommunikálni emberekkel, megérteni a másikat. Ez a legtágabban vett értelme a bölcsészetnek. És a mai világban erre van a legnagyobb szükség. Nem filmesztétából, ókortudósból vagy uráli nyelvtörténészből kell rengeteg. De a legspecializáltabb bölcsészszakma is az emberi dolgokról tanít meg gondolkodni. És akik ezekben a szakmákban jók, azok nagyon sokféle kreativitást igénylő munkát tudnak elvégezni, akár még szűk szakmájuknak is hasznát veszik. És ezt nem tanítják sehol másutt, csak a bölcsészkaron. Azok az emberek, akik meg tudják érteni a másik embert, és a másik ember helyzetét, képesek arra, hogy egy egyénben észrevegyék a tipikus elemeket, és meglássák, honnan származnak a problémák okai. Ez az, amire ez a fajta gondolkodás képessé tesz. Ma nem a szűk szaktudás az érdekes, ugyanis azt gépek oldják meg. Mint a gyárakban: a nagyon finom mozdulatokat a gépek jobban csinálják, mint az ember. Ahogy a repülőn is a pilóta gyakorlatilag kiiktatható, mindössze arra kell, hogy bizonyos helyzetekben ellenőrizni tudja, a gép jól működik-e. Ma már alig kell vezetni a gépet. Nem kell nagyon finoman esztergálni. A gépek, a szoftverek nagyon sok mindenre képesek. De problémákat felismerni, gondolkodni, összehasonlítani, emlékezni, más szituációkkal összevetni – ehhez ember kell.
Sárai Vanda
ELTE Online
Fotó: Martin Wanda
