„Úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Performansz a szabad beszédről, véleménynyilvánításról és a mindennapok propagandájáról.
Az eklektikusan berendezett, elsőre koncepciótlannak tűnő színpadon groteszkebbnél groteszkebb események követik egymást, és éreztetik a nézővel: nem egy könnyed, másfél órás kikapcsolódás vár rá, melynek végén megrázza magát, és a 4-6-os villamosra felszállva maga mögött hagyja a látottakat. Ez természetesen adódhatna magából a nyomasztó témából is, de itt nem egészen ez történik.
A nyitókép tökéletesen megadja az alaphangot: míg a társulat két tagja csigalassú, görnyedező mozgást végez, egy harmadik férfi egyik mikrofonját bal kezébe, másikat nadrágjába helyezi, s egy negyedikkel közösen orális szexet imitálva, angol és magyar nyelven megkéri a közönség 16 éven aluli tagjait, hogy hagyják el a termet, nehogy a látottak negatívan befolyásolják fejlődésüket. Az orgazmust követően az aktus egyik résztvevője meztelenre vetkőzik (azaz mégsem, zokniját és cipőjét magán hagyja), s a következő egy órában úgy is marad, habár a darab szempontjából ennek mindössze pár percig van jelentősége.
Provokáció pipa. Ezt követi azonban a vontatottság iskolapéldája. A performansz történetének alapjául az utolsó Szabad Hang, s általa a Szabad Beszéd halála szolgál, gyilkosaként pedig örök ellenségét, Propagandát aposztrofálják. Szabad Hang megtestesítője a színpad közepén egy zöld takaró alatt nyöszörög, amíg gyászolói fehér párnák között fel nem ravatalozzák, s el nem mondják felette gyászbeszédeiket. Halljuk a gyermeke jövőjét, a szabad véleménynyilvánítást féltő, disszidálni kényszerülő anya dilemmáját. Találkozunk a társadalmi, politikai, kulturális megbélyegzés, az értelmetlen sztereotípiák létjogosultsága ellen meztelenségével protestáló férfival, illetve az örök kérdéssel: levetkőzhető-e ez a magunkra öltött, vagy mások által ránk aggatott jelmez. Megint mások úgy gondolják, szavak már nem fejezhetik ki érzéseiket, ezért csak néma csöndben állnak a tetem felett. A kérdések jók, a problémák aktuálisak, a reakciók helytállóak – de akkor mégis mi a baj?
A darab legnagyobb problémája az, hogy túl kevés, megemészthető információt helyez el az ehhez mérten túl hosszú időtartamba. A szereplők néha már-már fülsiketítő hamissággal énekelnek, a mikrofonokat hosszú perceken keresztül, idegesítő zörgéssel pakolgatják ide-oda, az angol-magyar fordítás és a tartalom kivetítése pedig a néző arcába tolja azt, amit már elsőre is értett. Amit pedig nem, azt harmadszorra sem érti. A parókában parádézó férfiak, a frissen felmosott felületen breakelő alak, a magát újra megszülni kívánó nő, az álmából ébredő, leszbikus képzeteit hosszan ecsetelő hang, majd a lezárásként funkcionáló, „Elnézést, hogy…!” kezdetű vallomások (túlságosan) hosszas sorával a megfáradt befogadó nem minden esetben tud mit kezdeni.
A végeredmény tehát nem feltétlenül közönségbarát. Sokkal inkább egy olyan másfél órás vízió, mely teljesen véletlenszerűen kapcsolódik össze bizonyos pontokon; és mindez, ha megfelelő a tér, az idő és a hangulat, szerencsésen eljuttathatja a befogadót egy olyan tudatállapotba, ahol a felvázolt képek céloznak, lőnek, és találnak. De ismétlem: ha.
Sárai Vanda
ELTE Online
Fotó: www.tunetegyuttes.hu
