A sport és azon belül is a labdarúgás mindig kiemelt szerepet töltött be az emberek életében. Mint a világ máig legnépszerűbb sportja, nem meglepő, hogy több országban napjainkat tekintve is sokszor politikai ügyként kezelik. Magyarországon az 1950-es években túlzás nélkül kijelenthető, hogy a világtörténelem minden idők egyik legnagyobb politikai beavatkozása történt az élsportba, azon belül is kiemelt szerepet kapott a futballba történő állami beavatkozás.
A korszak Magyarország történetének egyik legsötétebb időszakaként vonult be a történelembe, amivel érdekes kontrasztot alkot, hogy labdarúgásunk sem előtte, sem később nem szárnyalt olyan magaslatokban, mint a tárgyalt időszakban. Természetesen más sportágak is virágkorukat élték ekkoriban, az egész sportélet felpezsdült, melyre az olimpiai szerepléseknél aligha kell nagyobb bizonyíték. Érdekes azt is megvizsgálni, hogy az átlagemberek számára mennyit jelentettek ezek az elsöprő sportsikerek, ugyanis a társadalom szempontjából megfigyelhetőek olyan jelenségek, melyek abszurdumnak tetszenek annak tükrében, hogy mindezt a labdarúgás iránti szeretet váltotta ki. Magyarországon persze nem kell messzire visszatekintenünk ahhoz, hogy lássuk, mekkora jelentőséggel bír a futball az emberek életében. Elég csak a 2016-os Labdarúgó Európa-bajnokság magyar szereplésére gondolnunk, amikor az egész ország olyan egységbe állt össze a válogatottért való szurkolás okán, amelyre a rendszerváltás óta nem volt példa az országban. Mindez úgy, hogy a magyar labdarúgás már hosszú ideje nem a sikereiről és a minőségéről híres. Ennek kapcsán nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy az 1950-es évek magyar válogatottjának, az aranycsapatnak 1953-as, Anglia felett aratott 6–3-as győzelme a mai napig beszédtéma a sport kapcsán, és történelmi jelentőségű eseményként gondolunk rá. Ezt az eredményt egyfajta szimbólumként tartja számon a magyar társadalom.
1948. június 13–14. között zajlott a Magyar Dolgozók Pártjának alakuló kongresszusa, ahol döntöttek a sport állami támogatásának és irányításának kérdésében és a testedzés tömegmozgalommá fejlesztésének ügyében is. Innentől kezdve a párt Központi Vezetősége kiépített egy olyan apparátust, amelynek osztályai az állami, közéleti tevékenység minden szféráját lefedték. Minden intézmény, szerv és hatóság egy osztály hatáskörébe került, melyeknek működését a Központi Vezetőség titkárai felügyelték. A sportügyeket az adminisztratív osztály keretein belül működő sportalosztály felügyelte. A pártvezetés a sportot és a testnevelést elsősorban honvédelmi szempontból tartotta fontosnak, úgy tartották, hogy a fejlesztése elengedhetetlen a háborúra való felkészülés tekintetében. Emellett felismerték, hogy a sportsikereknek mennyire magas a propagandaértéke mind hazai, mind pedig nemzetközi viszonylatban. Ez tehát meghatározta a Magyar Dolgozók Pártja sportpolitikájának kettős jellegét: egyrészt a testnevelés és a sport tömegjellegűvé alakítása, ahol csakúgy, mint a gazdasági életben, nagyobb szerepet kap a mennyiségi szempont, mint a minőség; másrészt fontossá vált a kiemelkedő sportolók támogatása és különleges kiváltságolása.
A sportsikerekben rejlő propagandalehetőség első kiaknázási kísérlete már nem sokkal az MDP megalakulása után megtörtént, az 1948-as londoni olimpiai játékokon való remek magyar szereplés okán, ahol hazánk képviselői 10 aranyérmet szereztek, emellett 5 ezüst- és 12 bronzmedált is hazahoztak, amely világsikernek számított. Augusztus 26-án a győztesek tiszteletére rendezett díszvacsorán Rákosi Mátyás így szólt a sikerről: „Én a magyar sportolók élcsapatát, amely Londonban nagyszerűen képviselte nemcsak a magyar sportot, hanem a magyar népi demokráciát is, egyszerűen a demokratikus sport élmunkásainak nevezném, és ha én osztogatnám az élmunkásjelvényeket, mindegyiknek odatűzném a mellére.” Még ugyanezen a vacsorán Rákosi meghirdette, hogy elérkezett az ideje annak, hogy rendet teremtsenek a sport területén is.
1951 januárjában megalakult az Országos Testnevelési és Sportbizottság. A sportügyek innentől kezdve kikerültek az addigi ezzel kapcsolatos munkát végző Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatásköréből. Az OTSB elnöke Hegyi Gyula lett, mint államtitkár, akinek a sporttal kapcsolatos vezetői feladatok nem voltak ismeretlenek, ugyanis 1945-ig vezető tag volt a Vasas szakszervezetében, valamint a labdarúgó szakosztálynak is ő látta el az intézői feladatait.
Az Országos Testnevelési és Sportbizottság második embere, az alelnök nem más volt, mint az a Sebes Gusztáv, aki 1949–1956 között a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi posztját töltötte be, emellett több más tisztséget viselve is részt vett korábban a sportélet irányításában: 1947–1950 között a Szakszervezeti Tanács sportosztályának vezetője volt, továbbá 1948–1951 között a Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztségét szintén ő látta el.
Az OTSB e két vezetője kifejezetten népszerűnek számított az élsportolók körében, ugyanis általuk jelentős pénzekhez, utazási lehetőségekhez és élelmiszerhez jutottak, utóbbinak az élelmiszerhiány éveiben volt kiemelt jelentősége. Az OTSB legfontosabb feladata azonban az volt, hogy felszámolja a hagyományos sportegyesületeket és szövetségeket, majd szovjet mintára szakszervezeti alapokon hozzanak létre egyesületeket. Ezt a feladatot 1951–1952-ben végre is hajtották. Röviddel ezután a fegyveres testületeknek is megalakultak a saját egyesületeik. A Honvéd elnevezés azoknak a csapatoknak a nevébe került bele, melyek a Honvédelmi Minisztérium és a Néphadsereg csapatai voltak. A Dózsa elnevezés a Belügyminisztérium csapatait volt hivatott jelezni, míg a Bástya az Államvédelmi Hatóság egyesületeinek nevébe került bele.
Ezek a szervezetek gyakorta kényszerítettek sportolókat erőszakkal arra, hogy igazoljanak át az ő csapataikba, amely jelenség még ebben a korszakban is nagy felháborodást váltott ki a szakszervezetekből, akik sérelmezték, hogy az ő csapataikból rendre kényszerrel elviszik a legjobb játékosokat. 1951. január 6-án ugyan egyezmény született arról, hogy a fegyveres testületek csak előzetes egyeztetés után igazolják le a szakszervezetek játékosait, ezt azonban sosem tartották be. A jelenség ártott az utánpótlás-nevelésnek, ugyanis úgy gondolták, hogy nem érdemes fejleszteni a fiatalokat, mert ha valaki kiemelkedő eredményeket ér el, azt úgyis elviszik az erőszakszervezetek a saját csapatukhoz. Jó példa az erőszakos átigazoltatásra, hogy a Debreceni Honvéd egy nyíregyházi futballistát szuronyos katonákkal kísértetett be a kaszárnyába, hogy igazoljon át hozzájuk. Egy másik esetben, mely szintén a Honvédhoz köthető, két válogatott ökölvívót figyelmeztettek, hogy amennyiben nem igazolnak át hozzájuk, behívják őket katonának és rendfokozat nélküli honvédként kell szolgálniuk, viszont ha átmennek az ő csapatukba, akkor tiszt lesz mindkettejükből. Számtalan hasonló eset történt nem csak a Honvéd, de a Bástya és a Dózsa részéről is, általános jelenség volt a fenyegetés, valamint az ígérgetés is.
Miután az egyesületek állami kézbe kerültek és mind egy-egy szakszervezetnek vagy fegyveres testületnek lettek alávetve, a csapatok teljes palettája új nevet kapott. Az élcsapatok közül a Ferencvárosi Torna Club a rendszer ellenségének számított, ugyanis az egyesület szurkolói között nagy számban bukkantak fel reakciós elemek, illetve az állam fasisztának bélyegezte a csapatot. A Fradi az Élelmezési Dolgozók Országos Szövetségének a csapata lett, 1950 februárjától így ÉDOSZ SE néven működött tovább, majd később a Kinizsi nevet kapta, a zöld-fehér színekről pedig piros-fehérre kellett váltaniuk. A csapat legjobb játékosai kötelesek voltak elhagyni a klubot; köztük az aranycsapat legendás játékosait, mint Kocsis Sándort és Budai II. Lászlót kötelezték, hogy a Kispesti AC-ból a Honvédelmi Minisztérium csapatává vált Budapesti Honvédhoz igazoljanak, melyet a rendszer elsőszámú egyesületének szántak. Henni Géza kapust és Deák Ferencet az UTE csapatához kényszerítették, amely Budapesti Dózsa néven a belügyminisztérium csapata lett. Az FTC szélsője, Czibor Zoltán, aki szintén meghatározó tagja volt az aranycsapatnak, nem akart a Honvéd játékosa lenni, emiatt felsőfokú tanulmányokba kezdett, s egyúttal Csepelre igazolt. 1952-ben azonban már nem volt módja rá, hogy elkerülje a sorkatonai szolgálatot; ekkor azt próbálta elérni, hogy inkább az ÁVH csapatához, az MTK-ból lett Budapesti Bástyához igazolhasson, de Farkas Mihály honvédelmi miniszter utasítására a Honvédhoz vezényelték.
A Budapesti Honvéd a Ferencvároshoz hasonlóan az új névvel új színeket is kapott, piros-fekete helyett szintén piros-fehér mezben játszották ezentúl a meccseiket, csakúgy, mint a Budapesti Bástya. Utóbbi a Honvéd mellett szintén olyan csapat volt, melyet az állam kiemelten támogatott, 1951-ben rögtön meg is nyerte a bajnokságot. Fontos megemlíteni, hogy ezt megelőzően a csapat a textiles szakszervezet csapataként működött Textiles SE néven, csak ez után került az ÁVH irányítása alá és kapta meg a Bástya elnevezést. 1953-ban azonban, miután a szervezet visszakerült a Belügyminisztérium alá, a csapat ismét a textiles szakszervezeté volt, ekkor kapta meg a korszakból legismertebbnek számító elnevezését, a Vörös Lobogót.
Hasonlóképp szakszervezetek csapataiként működött rövid ideig a Kispesti AC és az UTE is, mielőtt a fegyveres szervezetek rájuk tették volna a kezüket, előbbi az építők szakszervezetéhez, míg utóbbi az Egyesült Izzóhoz kötődött.
1956 után a csapatok, mint például az FTC és az MTK, visszakapták eredeti nevüket és színeiket, az UTE pedig megtartotta a Dózsa elnevezést, így 1991-ig Újpesti Dózsa néven szerepelt, míg a kispesti egyesület a mai napig őrzi a Honvéd elnevezést: hol Kispest Honvéd, hol pedig Budapest Honvéd néven szerepel.
A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) külön kérte, hogy a Szovjetunió tapasztalatait felhasználhassák a magyar sport átalakításában, ennek következtében már 1950 tavaszán tanácsadók érkeztek az országba, és velük együttműködve kezdték meg a sportmozgalom teljes centralizálását célzó tervek kidolgozását. Később a SZOT részéről számos bírálat érkezett a fentebb már említett kényszerű átigazolásokról, valamint kiemelték, hogy a sportegyesületek minőség szempontjából komoly visszaesést szenvedtek.
A teljesség igénye nélkül érdemes még megnézni a kisebb klubok új elnevezéseit annak függvényében, hogy mely szakszervezethez kötődtek. A vasutasklubok nevében a Lokomotív elnevezés volt kötelezően használatos, a Szentlőrinci AC a postások kezébe került, így lett Postás SE, a textilipar csapata lett a III. Kerületi TVE, mely III. Kerületi Textilmunkás SE néven működött tovább. A pedagógusok csapata a Fáklya SE lett, míg az egyetemi hallgatóké és dolgozóké a Haladás. A kereskedelmi és pénzügyi ágazat csapata a Vörös Meteor nevet kapta, a közalkalmazottak pedig a Petőfi SE-ben juthattak szerephez, és a felsorolást még hosszasan lehetne folytatni.
Az OTSB 1950–1953 között, azaz a hidegháború csúcspontján is folyamatosan szorgalmazta, hogy az élsportolók minél többet és gyakrabban szerepeljenek a nemzetközi színtéren, ugyanis a sikereknek a pártvezetés kiemelt jelentőséget tulajdonított a propagandahozama miatt, ugyanis a sikeres eredmények a rendszer népszerűsítését szolgálták az MDP megítélése szerint. A találkozók évenkénti száma a százat is meghaladta. Gyakran megesett, hogy az ÁVH nem járult hozzá az egyes sportolók külföldi szerepléséhez, tartva attól, hogy esetleg kint maradnának, vagy hogy tiltott árukat csempésznének be az országba, ám Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv ezt a tilalmat mindig felülbírálta, mondván, hogy a hiányukban a magyar csapat esetleg vereséget szenvedhetne, illetve értékes helyezésektől eshetne el, ezért pedig a szóban forgó sportolók szereplése nélkülözhetetlen ezeken a találkozókon.
Kiemelkedő az 1952-es helsinki olimpia, ami a mai napig a legeredményesebb magyar szereplést hozta, 16 aranyéremmel, 10 ezüsttel és 16 bronzéremmel. A felkészülés során az állam rendkívüli módon felügyelte a sportolókat. A tati és budapesti edzőtáborokba egy-egy pártvezetőt küldtek, az egyes sportszakágak mellé pedig tizennégy politikai munkatársat és három államvédelmi tisztet osztottak be. Feladatuk az volt, hogy szemmel tartsák és politikai felvilágosításban részesítsék a sportolókat.
Érdemes kiemelni, hogy mennyire megérte már akkor is sportolónak lenni. A helsinki olimpiát követően az olimpiai bajnokok 10 ezer forint jutalmat kaptak. Kivételt képeznek közülük a futballcsapat kezdőjátékosai, valamint két tornász hölgy, Keleti Ágnes (a képen) és Korondi Margit, akik 20 ezer forintot tehettek zsebre. Összehasonlításképp: az 1953. évi átlagkereset az országban 11 280 forint volt.
A labdarúgás már az 1950-es években is a legnépszerűbb sportágnak számított világszerte, nemkülönben Magyarországon, ahol ekkor űzték legmagasabb szinten a futballt. A világ legjobb játékosait országunk adta, és ekkor állt össze a legendás aranycsapat, mely nemzetközi szinten is ismert mind a mai napig.
Nem mehetünk el szó nélkül azon játékosok mellett, akik nem voltak tagjai az aranycsapatnak és többen közülük csak néhány válogatott meccsig jutottak, holott a korszak legnagyobb futballistái közé tartoztak. Köztük a legismertebb az a Kubala László, aki Lionel Messi feltűnéséig a világ egyik legnagyobb csapatánál, a Barcelonánál minden idők legnagyobb játékosának számított. Itthon előbb a Ferencváros, majd egy rövid csehszlovák kitérő után a Vasas játékosa volt, mielőtt 1949-ben, 22 évesen Olaszországba emigrált, ahonnan rövid időn belül Barcelonába került. Három évvel korábban Nyers István szintén 22 évesen emigrált, akiből később az ugyancsak legendás csapat, az Internazionale történetének egyik legjobb góllövője lett.
Sokkal tragikusabb sors jutott Szűcs Sándornak, az UTE 19-szeres válogatott középhátvédjének, akit a korszak legjobb védőjének tartottak. A labdarúgó élettársával együtt disszidálni készült, ÁVH-s társai vitték bele egy veszélytelennek mondott szökési kísérletbe, valamint biztatták, hogy szolgálati fegyvere is legyen nála. Az osztrák határnál azonban elfogták, a szökés és ezzel együtt a fegyver viselése miatt halálra ítélték, majd 1951. június 4-én kivégezték.
Deák Ferenc, akiről már korábban szót ejtettünk, a korszak egyik legnagyobb góllövője volt, a középcsatár 1946–1949 között 20 mérkőzésen 29 gólt szerzett a válogatottban. Mivel azonban a Ferencváros játékosa volt, és egy alkalommal valamely balatoni strandon hangosan énekelte a Fradi-indulót, Sebes Gusztáv többé nem hívta be a válogatottba.
De térjünk rá dicsőbb történetekre, ugyanis az aranycsapat elképesztő játékot és hasonló eredményeket produkált. A válogatott, ahogy már szó volt róla, 1952-ben olimpiai aranyérmet szerzett, már ekkor is a világ legjobb csapatának nevezték nemzetközi szinten, de a történelembe csak a következő évben kerültek be végérvényesen, amikor is Anglia, megünnepelve labdarúgásuk 90. jubileumát, barátságos mérkőzésre hívta ki a magyarokat. A találkozót az angol sajtó az évszázad mérkőzéseként harangozta be. Anglia, a futball kitalálója, mely ország fennállása óta veretlen volt, hazai pályán csapott össze a világ legjobb csapatának tartott, a focit megújító Magyarországgal. Az aranycsapat ugyanis olyan felállásban játszott, melyet előtte még egy másik csapat sem tett meg korábban, illetve mint játékelem itt bukkant fel elsőként rendszeresen a cselezés is, mely addig nem volt a labdarúgás sajátja. Többek között ebből építkezett a háromszoros világbajnok Pelé fémjelezte brazil csapat is. A találkozó előtt Magyarország 1950 júniusa óta nem szenvedett vereséget, 24 találkozóból 18-at megnyert, 102 gólt lőve és csak 24-et kapva. A mérkőzésre 1953. november 25-én került sor, a világ csaknem minden országából sugároztak rádiós közvetítést. Válogatottunk pedig remek játékot bemutatva 6:3 arányban történelmi vereséget mért az angolokra a Wembley Stadionban, a gólszerzők között Hidegkuti 3, Puskás 2, Bozsik pedig 1 találatot jegyzett. Puskás Ferenc visszahúzós csele pedig a futballtörténelem legendás találatai között van számontartva a mai napig, ugyanis, ahogy már fentebb szó volt róla, ez a fajta cselezés mindaddig nem volt jellemző a labdarúgásban. Az aranycsapat a legerősebbnek vélt összeállításában lépett pályára, mely a következő volt: Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán.
A válogatott valóságos diadalmenettel tért haza Párizst és Bécset is érintve, mely helyeken szintén ünnepi fogadtatásban részesítették őket. A propaganda kihasználta a sikert, a Magyar Pamut sztahanovista munkásának kezdeményezésére 6:3-as műszakok indultak meg országszerte, irreális számokat kitűzve célként. Számos költői alkotás született a mérkőzés témájában, köztük Kossuth-díjas költők is ihletet kaptak a győzelemtől. A december 6-án hazaérkező csapatot pedig több tízezer ember fogadta.
A mérkőzés visszavágójára Budapesten került sor az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadionban 1954. május 23-án, amikor is az angolok egy még nagyobb, 7:1-es vereségbe szaladtak bele. Ezt követően világszerte biztosra vette minden futballrajongó, hogy a nyári világbajnokságot csak a magyar válogatott nyerheti. A svájci viadalon a magyar csapat hihetetlen játékot mutatott be, az első meccsen rekord gólkülönbséggel 9:0-ra verték Dél-Korea csapatát, majd a következő meccsen 8:3-ra az NSZK csapatát. Utóbbi meccsen Puskás megsérült, így nem tudta befejezni a mérkőzést, a tornán már csak a döntőben léphetett pályára. A negyeddöntők során az aranycsapat egy másik nagy esélyessel, Brazíliával találkozott, ahol egy rendkívül durva mérkőzésen 4:2-re sikerült nyerniük, így az elődöntőben egy másik nagy esélyes, a címvédő Uruguay várt rájuk. Sokan előrehozott döntőként emlegették, mely óriási csatát hozott, rendes játékidőben 2:2-re álltak a felek, Magyarország azonban a hosszabbításban 2 gólt szerezve 4:2-re nyerte ezt a találkozót is, a döntőben pedig az esélytelennek tartott, a csoportkörben egyszer már könnyedén legyőzött NSZK várta az aranycsapatot. A mérkőzés álomszerűen kezdődött, Puskás és Czibor révén a magyarok már 9 perc után 2:0-ra vezettek, ezután azonban megtört valami, ugyanis az NSZK óriási meglepetésre megfordította az állást, a magyar válogatott játékosai pedig képtelenek voltak a kapuba találni. A történethez hozzátartozik, hogy a végén Puskás Ferenc még megszerezte az egyenlítő gólt, azonban a játékvezető – tévesen – les miatt érvénytelenítette a találatot, így minden várakozás ellenére az aranycsapat csak ezüstéremmel térhetett haza. Szépségtapaszt jelentett, hogy a torna gólkirálya Kocsis Sándor lett 11 találattal.
A mérkőzés óriási csalódást okozott a magyar népnek, olyannyira, hogy ez vezetett az első rendszerellenes tüntetéshez. 1954. július 5-én az emberek a Rákóczi úton, az Astoria és a Keleti között utcára vonultak, több kirakatot bezúztak és a „Vesszen Rákosi!”, illetve a „Ruszkik haza!” kiáltásokat skandálták. A csalódottság komolyságát jelzi, hogy az MDP részéről nem követte megtorlás ezt az eseményt, a dolgot úgy értékelték, mintha a tömeg nem is Rákosit, hanem Puskást szidta volna, ugyanígy a „ruszkik” helyett „fasiszták”-nak könyvelték el az elhangzott szidalmakat.
Ezt követően az aranycsapat továbbra is sorozatosan nyerte a mérkőzéseit, egészen 1956-ig, amikor is a forradalom leverése véget vetett egy korszaknak, több játékos is, mint Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán emigrációba vonult, előbbi a Real Madridban vált legendává, míg utóbbi kettő a Barcelonának lett korszakos egyénisége.
Képek forrása: bumm.sk; origo.hu; honvedfc.hu; tempofradi.hu; galeriasavaria.hu; jochapress.hu; szoljon.hu; commons.wikimedia.org; magyaridok.hu
