A napokban töltötte be 94. életévét Fahidi Éva, aki fiatal felnőttként járta meg Auschwitzot. A Vígszínház Házi Színpadán a Sóvirág című előadásban egyszerre kíváncsi, lehetetlent nem ismerő gyermek és egyszerre bölcs, a kibírhatatlant is túlélő felnőtt.
Fahidi Éva korát feledtetve táncol partnerével, Cuhorka Emese táncművésszel. A két külön életutat (be)járó test hol egybekarol, hol széttart, mégis ősi harmóniában vannak. Ez a létezés eufóriája, ahogyan a darab alcíme is sugallja. Az előadás nem Fahidi holokausztról szóló történeti elbeszélése, hanem vallomás és hitvallás arról, hogyan lehet túlélni és folytatni. Hogyan lehet megbocsátani ötven év után a saját édesanyjának, hogy akarata ellenére magára hagyta, amikor a gázkamrában meghalt; hogyan lehet felfogni a nyolc évvel fiatalabb testvér nemlétét; hogyan lehet nőnek maradni; hogyan lehet embernek maradni az embertelenségben; és hogyan lehet továbbra is szeretni az életet, önmagát és a világot – ez az életigenlés tündértánca. Mert ilyenre csak „tündérek” képesek. Tündérek, akik viselik a sorsukat, és a szenvedésük által képesek igazán szeretni az életet. Fahidi Évának esténként szülei meséltek egy tündérről, és a mese végén elárulták a tündér nevét is: Fahidi Éva volt. A szülői jóslat tehát – még ha talán nem is gondolták a mesélők – beteljesedett.
A két szereplő, Éva és Emese közös jelrendszere nemcsak a beszéd, hanem a tánc is. A táncon keresztül kapcsolódnak egybe. Emese „átlagos” történetei, traumái jól ellensúlyozzák Éva holokauszttapasztalatát. Felmerül a nézőben, vajon hogy érti meg egymást két ennyire más sorsot bejáró, különböző ember? Talán azért, mert sok mindenben hasonlítanak, és egyformán hajtja őket a másik megismerésének kíváncsisága.
Fahidi Éva nem hosszú monológokban meséli el élettörténeseit, hanem mozaikokat közöl mindabból, amit átélt. „Az öregember majdnem úgy tekint vissza az életére, mint a vándor a hegy tetején a lába előtt elterülő tájra. Mindent lát egyszerre, mi közelebb van, mi távolabb. De pont azért, mert egyszerre lát mindent, az idősíkok sem kronologikus rendben sorakoznak lelkében, hanem összefolynak.” – írja Fahidi A Dolgok Lelke című könyvében. Ezeket a jeleneteket hol Cuhorka Emese elbeszélése, hol hétköznapi párbeszédek, hol a zene és a tánc oldja fel.
Az előadás drámai mélypontja talán az, amikor elmeséli Fahidi Éva, hogy amikor hazafelé tartott a haláltáborból, pont a 20. születésnapja volt. És arra gondolt, hogy mivel a népes rokonságát mind megölték Auschwitz-Birkenauban, csak ő tudja, hogy születésnapja van. Ebből a mély magányból és magára hagyottságból saját személyiségének varázsa, életigenlése segített kijönni neki. És ez az életigenlés ott van a 94 éves Fahidi szemében is, aki testét rendíthetetlen kecsességgel mozgatja. Mintha egy valódi táncművész lenne, holott csak egy olyan ember, aki tudja, hogy a tánc az emberi érzelmek legmélyebb kifejezésére képes, meg tudja fogalmazni és segít átélni azt is, amire nincsenek valódi szavak.
(A Tünet Együttes előadása. Szereplők: Cuhorka Emese, Fahidi Éva. Rendező: Szabó Réka. 2019. október 18., Vígszínház Házi Színpad.)
Kiemelt kép: tunetegyuttes.hu
