Kemény Gabriella világot teremt, kitágítja a teret és az időt, emlékekkel rajzolja meg univerzuma határait. Két kezével kupacokba gyűjti a gyerek- és fiatalkorát, megmutatja a régi maciját, matricákat, a lefejezett katicabogarat, a hintát, az UV-lámpás tollal írt „betű plusz betű” jellegű felejtenivalót. Elemeire szedi magát, és aztán felépül a szemem láttára. Pillanatképekben mesél történeteket, alszik, álmokat lát. Otthonos világ ez, lehetne az enyém is, egy emberélet méretű univerzum, mégis olyan kicsi és törékeny, hogy zsebre tudom tenni.
A Zsebuniverzum Kemény Gabriella első kötete, alkotásai már korábban is megjelentek a szintén zsebuniverzum nevű Instagram-fiókján. A kötet hat részből áll, melyek Az eperhold éjszakáján történt, Eltévedt felnőttek, Zsebuniverzum, A gyógyíthatatlan dolgok, Befejezetlen mesék és Kólásüveghez öltözött lány címet viselik. Az első ciklusban megismerem a szereplőket, az éjszaka órái ezek, minden óra 17 perckor más ablakon nézek be, más személyeket, más helyzeteket látok. Egyik sem nyugtat meg. Az ő életeik, történeteik bomlanak ki a következő ciklusokban, egyre többet tudok meg róluk, egyre jobban megismerem őket, bár nem mindig tudom pontosan, hogy kiről van szó. Mindenkiben van valami közös, valami ugyanolyan anyag szólal meg és hallgat el, a lírai én szerepekbe bújik, de álcája nem tökéletes. Nem is kell annak lennie, a történetmesélés ritmusából és csöndjeiből ismerem meg az egyetlen, egységes hangot.
Gyerek vagyok. Felnőtt vagyok. „Azt hiszed, ha megtanulsz nem emlékezni, / felnőtté felejted magad?” (Z analízise, 32. oldal) Nem tudok megtanulni nem emlékezni. Abból épülök fel, ami velem történt. Abból épülök fel, ahogyan én történtem. „Ma a macim úgy nézett rám, / mintha meg akarna ölni / – azt hiszem, ideje elköltöznöm.” (Second Star to the Right, 24. oldal) Ahogyan én sem, úgy a macim sem tud felejteni, az emlékekből az egyetlen menekülés a költözés, az elmozdulás. Csak úgy nem tudsz megszűnni gyereknek lenni, nem lehet abbahagyni ott, ahol még történik. Városi utcákon leszek felnőttféle. Az persze már nehezebb, amikor maci helyett emberekhez kötődik minden, a szoba város nagyságú lesz, elkerülhetetlen utcákkal és szokásokkal. „Kész szerencse, hogy előtted is boroztam, / és az előtt is hallgattam zenét, / hogy megismertelek. / Nem kerülök egyet sem a törzshelyeink/közül: régóta áll már itt ez a város.” (Felnyírt tarkójú férfi falfirkát olvas, 59. oldal) Nem vagy annyira fontos. Ezek az emlékek most nem annyira fontosak. Nyilván megvan hozzá a stratégiám is: „Először gondolok rád, mióta vége. / Másodszorra már az emlékezés / játszódik majd le bennem, / aztán az emlékezésre való emlékezés” (Mátrix, 42. oldal). Így rakódsz le bennem egyre halványabb rétegekben, amíg teljesen meg nem szűnsz.
Szeretek aludni. Szeretem az éjszakákat. „Egyre kevesebbet vagyok ébren, / de olyankor az ugróiskolámra gondolok” (And straight on ’till morning, 26. oldal). A nappal az emlékeké. A nappal a visszatekintésé. Éjszaka kelek életre, hol ébren, hol álmomban zajlik a világ. „És újra meg újra elalszom, mert / szeretem, amikor felébresztenek” (Még egy füredi emlék, 56. oldal). Az ébredés pillanatát szeretem. Pillanatokat tudok szeretni, pillanatokban tudok megjelenni. Több órányi mély alvás készíti elő az ébredést, monoton ismétlem, amíg itt vagy. Nem a felébredést szeretem, hanem téged benne.
És aztán itt van az elalvás. A kötet utolsó verse: Altató. Minden elő van készítve. Megágyazott a Zsebuniverzum, „elfoglaltad a helyed az éjszakában”, elfoglaltam a helyem az éjszakában, verssorok és oldalak között találok fekvőhelyet. Lekapcsolta a villanyt, sötét van, a cselekvés időpontjai. Kezdődhet minden az elejéről, az éjszaka óráiban minden óra 17 perckor fel kell kelni, megnézni, kivel mi van, milyen az élet, milyen az emlékezet. Teremteni egy privát univerzumot nekik, zsebre tenni, legyen mindig kéznél.
Kiemelt kép forrása: facebook.com
