Szeptember 22-én, szombaton, hetedik alkalommal rendezték meg a Színházak Éjszakáját Budapesten, amelynek programjához 31 színház csatlakozott. A központban ismét az állt, hogy a nézők közelebb kerüljenek a színházhoz, belelássanak a folyamatokba és közvetlenebbé váljon az alkotók és a nézők kapcsolata. Egy kalandtúra két előadásának beszámolója.
Kisvárosi lányként hamar be kellett látnom, hogy Budapesten egy akkora rendezvényen részt venni, mint a Színházak Éjszakája, és nem úgy érezni, hogy kihagytam valamit, igazi kihívás. Ebben az évben újra nekivágtam a kalandtúrának, a jegyeket már elővételben megvettem, karszalag a csuklómon, amit eltakar a kötött pulóver (jön az ősz). Kényelmes cipőben indulok az Örkény István Színház felé az öt órakor kezdődő beszélgetéssorozatra: Aki kérdez: Mácsai Pál. A metrópótló lassan ér a Deákra, és bár fel voltam rá készülve, a helyszínre érve mégis meghökkent a színház előtt a tömeg látványa. Mikor átfut rajtam a megdöbbenés, hogy erre az eseményre tényleg nem lehet elég hamar érkezni, meglepődve tapasztalom, mennyire gyorsan fogynak előttem az emberek, majd tíz perc után már a nézőtér felé sétálok, hogy elfoglaljam a helyem.
A színpadon két fotel és egy kanapé, nincs szükség másra, itt életről lesz szó, manírok nélkül. Mácsai Pál ül az egyik fotelben, mellette Kehi Richárd fővilágosító, a kanapén Csuja Imre, Máthé Zsolt, Zsigmond Emőke és Hámori Gabriella, ölében kislányával, Lottival. Lotti azonnal el is lopja a műsort, Mácsai Pál leszögezi, hogy innentől már bármi történhet, Lottié a főszerep. Jól összeszokott csapatról árulkodik a beszélgetés, Mácsai Pál egyenesen belekérdez az ott ülők életének részleteibe, jól ismeri őket, ügyesen egyensúlyozik, hogy a közönség számára is érdekes információk derüljenek ki, de az ott ülők magánszférája se sérüljön. Mint kiderül, rendkívül nagy a hiány színházi szakemberből, és a beszélgetés célja többek között az, hogy a nézőkkel megismertessék a háttérmunkákat is.
Így ismerheti meg a közönség Kehi Richárdot, aki húsz éve fővilágosító. Mácsai Pál feltevése ellenére ő sohasem szeretett volna színész lenni, kifejezetten ez a munka érdekelte. Elmondja, hogy mostanában az a tendencia, hogy a fiatalok itt kitanulják tőle a szakmát, aztán új utakra indulnak. Kevesen maradnak, pedig nagy szükség lenne rájuk. A beszélgetés alatt mindenkivel kialakul egy rövid, bensőségesebb beszélgetés, ahogy egy-egy témát érintve mélyebben belelátunk az összefüggésekbe. Csuja Imréről kiderül például, hogy egy biológiai csoda. Mácsai elmeséli, hogy miközben egy előadásra készültek és beszélgettek, hirtelen összefüggéstelenül kezdett beszélni. Aztán két hónappal később derült ki az orvosnál, hogy agyvérzése volt, amit egyébként abszolút nem lehetett rajta észrevenni.
Máthé Zsoltot a cigarettázásról és a leszokásról kérdezi, majd Hámori Gabriellától többek között Amerikába költözéséről és visszatérése okai felől érdeklődik. Mint a színésznő elmondja, fejlődni akart, filmes karriert építeni, de hamar rájött, hogy hiányzik neki a színházi közeg, a visszacsatolás és az azonnali reakciók. Végül a családja nehéz anyagi helyzete miatt kellett hazaköltöznie, de nem bánja, most az Örkényben úgy érzi, kiteljesedhet. Zsigmond Emőkéhez szólt a következő kérdés: „Zavarja-e, hogy Ön tökéletes?” Nevetés kúszik végig a sorok között, miközben Mácsai pontosít: nagyon egyben van a személyisége, mozgása, beszéde, mindene. Emőke nevetve válaszol, hogy nem, de kiderül, hogy ennek ellenére az ő életében is voltak nehézségek. Az első fél óra elteltével fordulnak a szerepek, most Mácsai Pált kérdezik: kiderül, hogy még mindig rendszeresen tornázik reggelente, habár még egyetlen alkalom sem volt, hogy nagy kedvvel állt volna neki.
A következő beszélgetés Gálffi Lászlóval kezdődik. Mácsaival akkor találkoztak először, amikor Gálffi László még középiskolában tartott órákat Rimbaudról, ahol egyszer egy szőke hajú, kék szemű kisgyerek figyelte teljes ámulattal. A színészről olyan apróságok is kiderülnek, minthogy lett egy szokása: minden évben valamilyen tematika szerint utazik a világban, szerzők, írók, filmek nyomán, végigsétál a helyszíneken, belehelyezkedve a történetbe.
Znamenák Istvánt arról faggatja Mácsai, hogyan és mikor kezdődött a színház iránti vonzódása. Nagy nevetés fut végig a tömegen, amikor elmeséli, hogy gyerekkorában el akarta játszani a Kémek a Sasfészekben egyik jelenetét, amikor a szekrénnyel együtt minden eldőlt a szobában. Elmondása szerint onnantól látták be a szülei, hogy színházban a helye.
Vajda Milánt édesanyjáról mesélteti Mácsai. Mint kiderül, ő is színház közeli ember volt, játszott előadásokban, de aztán „átállt a sötét oldalra”, és súgó lett. Ezután nyugdíjba küldték, de még folytatta volna. Félig viccként érkezik a kérdés: esetleg folytatná-e még most, mert jöhetne az Örkénybe, úgyis hiány van. Ezután hamar Érdi Ariadnéhoz kerül a szó, aki az Örkény rendezőasszisztense. Mint kiderül, amikor eldöntötte, hogy ezt a pályát választja, írt egy levelet az Örkénynek, hogy rendezőasszisztens szeretne lenni. Ekkor visszautasították, de egy év múlva újra megpróbálta, és felvették. Végül Mácsai kapta az utolsó kérdést: ő mit fog csinálni, ha már nem színházat? A válasz az volt, hogy írni fog, de valójában már ír is. Csak „jobb az ízlésem, mint a tollam”.
A beszélgetés után sietve veszem a Katona József Színház felé az irányt, egy meleg tejeskávé után igyekszem minél hamarabb a sor elejére jutni. Kocsis Gergely lép a színpadra, beavatva a nézőket a részletekbe, hogyan is zajlott a Kritikakritika előadás alkotói folyamata. Számos alkalommal fut át nevetés a közönségen, főleg, amikor kiderül, hogy egy nappal ezelőtt tartották az első igazi próbát. A darab központi gondolata a kritika és a kritikus viszonya, illetve a színészek, a róluk írt kritika és a kritikus kapcsolata. Ezek mentén épült fel a darab váza, amiben a színészek pszichiátriai terápiájába nyerhetünk betekintést, ahol próbálják feldolgozni a róluk írt kritikákat. A kritika kritikájával szembesítenek az előadásban, az online és nyomtatott sajtó, illetve a főállású kritikusok és hobbikritikusok szembeállításával. A humor elengedhetetlen kelléke a darabnak, a sorban érkező színészek látványa is nevetésre készteti a közönséget. Minden színész egyben önmaga hatástörténetére is reflektál. Szirtes Ági például egy önmagára végtelenül büszke színésznőt alakít, akiről a legrosszabb kritika is pozitív hangvételű, és aki, ha tapsot hall, azonnal meghajol. Dankó István karaktere minden alkalommal nevetést vált ki a nézőkből – őt most külön kiemelem, hiszen legnagyobb szívfájdalma és indulatának tárgya az volt, hogy soha nem említi őt egyetlen kritika sem, és akit csak úgy lehet megnyugtatni, ha végre kap egy díjat. Tasnády Bence pedig úgy mutat görbe tükröt a nézők és a kritikusok felé, hogy megpróbál két különböző karaktert két különböző előadásból ugyanolyan intenzitással előadni. Ezzel is felhívva arra a figyelmet, hogy vannak előadások, amiket nem lehet összehasonlítani.
A Színházak Éjszakája tehát tényleg egy kalandtúra: nemcsak az idővel való verseny, a Budapesten való közlekedés szempontjából, de színházi tapasztalatok tekintetében is.
Kiemelt kép forrása: facebook.com/szinhazakejszakaja
Képek forrása: facebook.com/OrkenyIstvanSzinhaz, facebook.com/szinhazakejszakaja
