„Do not touch” – olvashatjuk szinte az összes múzeum falán ezt az ikonikos réztáblába vésett mondatot, ezzel kicsit felmagasztalva az alkotást. És akkor Erwin Wurm azt írja oda, hogy „Touch”. Vagy egy hosszú mondatban és egy skiccben követeli, hogy érj hozzá, csináld meg, legyél te magad az művészet. A Ludwig Múzeumban szeptember 23-ig tudjátok megnézni a szezon talán legizgalmasabb és legérdekesebb kiállítását.
Videóim, fotóim és könyveim – kivétel nélkül szobrok
Erwin Wurm az osztrák kortárs képzőművészet vezéralakja. Kísérletezik különböző kompozíciókkal, anyagokkal, jelentésekkel és a művészet kérdésével. A szobrászat archaikus pátoszát összeveti a mindennapi tárgyainkkal és felszakítja azok ellentétét. Miért más egy szobor, mint egy szék? Wurm ebből a gondolatmenetből alkotja meg az Egyperces szobrok sorozatát, amit még szeptember 23-ig megnézhettek a Ludwig Múzeumban.
Az első pár percben vagy az első pár alkotásnál még nem lehet megszokni, hogy az szobrok nincsenek elzárva és lehet hozzájuk érni. Furcsa, de izgalmas érzés, hogy a teremőr szeme láttára pakolod össze-vissza a különböző filozófiai könyveket és tapogatsz meg mindent, amit csak lehet. És ha ezen a frusztrációnkon túljutunk, akkor meg kell birkóznunk a fizikai kihívásokkal. Például, hogy egy asztalon hason fekve megtarts egy ceruzát az álladal vagy három vödröt és egy labdát kitámassz a fejeddel a falnak. Wurm filozófiája ezekben az alkotásokban tisztán tükröződik. Az alkotás akkor válik művé, mikor a befogadó is beszáll ebbe a dinamikába, ő maga is próbálkozik és megcsinálja.
A Hermész-sorozat szintén átértelmezi a szobrászat fogalmát. A hatalmas férfikabátba, öltönybe és egyéb ruhadarabba öltöztetett papírdobozok között átértelmeződik a divat és a ruházkodás fogalma. Mennyire befolyásol minket a kettő? Vajon a ruháinktól mi is csak szobrok leszünk saját világunkban? A humoros alkotások rengeteg társadalmi és szociológiai kérdést vetnek fel, melyek a hétköznapokban nagyon is érintenek minket. Egyébként Wurm a Hipnózis II (kabát) című alkotását a múzeumnak ajándékozta.
A kiállításon nemcsak szobrok, hanem fotók is láthatók. A Mélység című sorozat valójában a fotózás és a festészet különös fúzióját mutatja be. Ahol a festészet elrejti a férfi öregedő testének hibáit és a fotó kiélesíti a környezet hétköznapiságát. A képeken a mindennapi élet fáradsága és súlya bontakozik ki, ahogy az embert szépen lassan elsorvasztja. A fotók szimmetriájának és a festék maszatosságának groteszk összegét az öregedés átlagossága oldja fel.
A Leitató szobában kiforgatott bárszekrényekben kell kutatni teli üveg rövidekért vagy borokért, amiből természetesen inni kell. És mondanom sem kell, hogy ennek a teremnek az élménye a legszürreálisabb, mikor a kedves teremőrnéni a megilletődött múzeumlátogatókhoz odamegy és teljes zavarban motyogja, hogy „nyugodtan fogyaszthatnak alkoholt”. A fejre állított zongora, a tolóajtós-forgólábas bárszekrény, a szörfdeszka-pult és szesz összhatása elképesztően új élményt ad hozzá a (meglévő) múzeumi élményekhez. Persze a Leitató szoba nem véletlenül van az összenyomott és behorpasztott tárgyak terme előtt. A hatalmas, színes és hétköznapi bronztárgyak lényege a tökéletlenség, az alkotói kérdőjel, ami egy hatalmas ütés, beletapicskolás és szétrongálás. Mennyit ér az alkotás? Meddig nevezzük annak?
A kiállítást záró Önarckép uborkákból Erwin Wurm művészetének legzseniálisabb eleme. A különböző méretű, állagú, pozíciójú, formájú uborkák egyfajta „ars-poeticája” a művésznek. A hétköznapjaink egyik átlagos mozzanatát összeköti a legmélyebb gondolatokkal. Mert hát ez a művészet, ez az élet és ezek vagyunk mi. A hétköznapi uborkáktól, a kabátokon át a filozófiakönyvekig. Ez Erwin Wurm és mi. Ez a művészet.
A kiállítás a múzeumi élménynek és a művészetnek egy egészen más oldalát mutatja meg. Erwin Wurm színes alkotásai között mindenki talál valamit, amit el tud vinni magával. Egy ügyességi feladatot, egy pohár whiskeyt, egy fotósorozatot, cinikus kérdéseket, vagy az életben egyszer egy műalkotás megtapintását.
Képek és forrás: Ludwig Múzeum
