Rizikós vállalkozás társadalmi traumákat feldolgozni filmen vagy írásban. Mivel a teljes igazságot szinte lehetetlen átlátni, és a képzeletbeli mérleg elkerülhetetlenül az egyik oldal felé fog billenni. Különösen, ha a közelmúlt eseményeit kívánja feldolgozni az alkotó. Erre tesz kísérletet Bogdán Árpád, aki a Genezis c. legújabb filmjében a tíz éve történt romagyilkosságokat választotta témájául.
Amikor a magyar filmipar utóbbi éveiben készült cigányfilmjeiről beszélünk, legtöbbünknek a Vespa (Groó Diana) vagy a Brazilok (M. Kiss Csaba) című filmek juthatnak eszünkbe. Ezekkel az egyik fő gond, hogy nem roma származású rendezők kívánnak mesélni egy olyan etnikumról, amelybe nem lehet, csak kutatómunkával belehelyezkedni. Sokkal mélyebb ismeretet kíván, amely talán meg sem szerezhető anélkül, hogy az illető ne oda született volna. A másik fő probléma, hogy a rasszizmus és a társadalmi különbségek kérdését felületesen mutatják be, nem mennek igazán mélyre, inkább a humoros oldalát világítják meg. Ezzel nem is lenne gond, mivel a humor egy remek eszköz arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, ellenben ezekben a filmekben nincs meg az az identitástudat, amely a romáknak iránymutató lehetne. Az etnikumokról szóló filmek fontos eszközei annak, hogy egy népcsoport meglelje önazonosságát szélesebb körben is.
A Genezissel eljött a messiásként várt roma rendező, Bogdán Árpád, akinek előző alkotása, a Boldog új élet szintén a társadalmi különbségek határmezsgyéjén mozgott. Ebben a témában volt még mit elmesélnie, ezért választotta a 2008-ban és 2009-ben többek között Galgagyörkön, Piricsén, Nagycsécsen és Tatárszentgyörgyön történt, előre megfontolt szándékú romagyilkosságok történetét. Az elkövetők szélsőjobboldaliak, az áldozatok pedig cigányok voltak. A tragédia feldolgozását az sem segítette, hogy a nyomozás és a bírósági eljárás is elhúzódott. A film nem a konkrét események bemutatására törekszik, hanem lírai módon, képekkel és metaforákkal mesél három különböző nézőpontból.
Az elsőben megismerjük Ricsit (Csordás Milán), akit először a tarkójára ragadt kamerán keresztül látunk, amivel a rendező megidézi a Saul fia feszültségteremtő bravúrját. Hasonlóan minimalista eszközökkel él, mint a Csak a szél (Fliegauf Benedek) c. film, ami szintén ezt a tragédiát dolgozta fel, szubjektív módon, az elszigetelt vidéki kisebbség kilátástalan létélményére koncentrálva. Megtudjuk, hogy az apja börtönben ül, ezzel a gesztussal érzékeljük, hogy a romák sem teljesen ártatlanok, nem úgy tekint rájuk a film, mint örökös áldozatokra. Később látjuk a családi idillt és a szörnyű támadást, amelyben a kisfiú elveszíti családját. Bár ezt kissé mesterkélten tárják elénk, a támadókat nem látjuk, csupán az éneklésüket és az ordibálásukat halljuk, ami nem túl hiteles ebben a szituációban, sokkal inkább démonizáló. Emellett Ricsit Jézus-szerepben látjuk, amikor is menekülne az égő házból, de vállon találja egy sörétes, és térdre rogy, ahogy azt a passiótörténetből ismerjük, még nyomasztóbbá válnak a képsorok, ha belegondolunk, hogy a valóságban is lelőtték az égő házból menekülő apát és kisfiát. Később pedig az iskolai tornaórán a szőke kékszemű gyerek ráveszi társait, hogy közösen dobálják, vagyis „kövezzék” meg labdákkal az amúgy is traumatizált főszereplőt. Ricsiben megfogalmazódik a bosszú gondolata, ezért az erdész autójának platójára felszökve elrejtőzik egy hullazsák alatt és egy vaginára emlékeztető résen keresztül kémleli az eget, vagyis az újjászületés motívuma is megjelenik.
Virág szerepében Illési Anna Enikő
Szemmel láthatóan a roma kisfiú története áll Bogdán Árpádhoz a legközelebb, mivel ez a legérdekesebb, és ez működik legjobban. A film a maradék kétharmadában már visszavesz a tempóból, és inkább klasszikus monodrámákból áll a szüzsé. A második fejezetben a kamasz Virág (Illési Anna Enikő) történetét követjük, akinek barátja, Misi (Ravasz Tamás) lőfegyvereket rejteget a szekrényében. Izgalmas audiovizuális megoldás, ahogyan a lány hallássérülését megismerjük. Amikor Virág a víz alatt van, a hang eltompul, zavarossá válik, amikor pedig felszínre bukkan, és felveszi a hallókészülékét, minden zaj kitisztul. Ennek a karakterábrázoláson kívül sajnos nincs dramaturgiai funkciója. Az ő történetében a gyerekkori traumák leküzdése és a felnőtté válás áll a középpontban, ez meg is történik, amikor felveszi a harcot a gyilkosokkal szemben.
Közös mindhárom főszereplőben, hogy traumatizáltak. Hannának (Cseh Anna Marie), az ügyvédnek nap mint nap azzal kell szembenéznie, hogy elhunyt kislánya abban a hitben élt, hogy édesanyja az ártatlanokat felmenti, a bűnösöket pedig börtönre ítéli. Az ő emlékének hatására adja vissza a korábban elvállat ügyet, amelyben Misit, a per negyedrendű vádlottját kellett volna védenie. A bíróság előtt összegyűlt tömeg ábrázolása ambivalens, az elkövetőkkel szimpatizáló oldalon csupa fehér férfi van, akik azt skandálják, hogy „Hős, hős, hős!”. A bűnösöket elítélő felek pedig főleg nők, akik közül az egyik arcon is vágja az ügyvédnőt, hogy annak elered az orra vére. A megtört anyát a kelleténél többször látjuk egy futópadon futni, amely remek szimbolikája aa tehetetlensé és a tenni akarás paradoxonjának. Mivel ez a lezáró fejezet, itt érnek össze a korábban megismert szálak, bár kissé hirtelen és meglepően pozitívan érnek véget a történetek. A végén a megismert karakterek feloldozást és megbékélést nyernek, az viszont baljós kétségeket ébreszt bennünk, hogy vajon az elkövetőket elítélték-e, vagy sem. Valószínűleg sajnos az utóbbira kell gondolnunk, hiszen a hangsúly nem is rajtuk, hanem az áldozatokon és a környezetükön volt.
Hanna szerepében Cseh Anna Marie
Mint a maradandó filmek általában, ez is továbbgondolásra késztet. Itt ennek az elsődleges indikátora Víg Mihály filmzenéje, amelynek vonósfutamai a vásznon nem, inkább a lélekben lezajló történeteket mesélnek el. A zenével társuló jelenetek emelik ki a filmet a középszerűség mocsarából. Emellett a képekben is fellelhető egy mögöttes jelentés. A természeti elemek jelenléte visszatérő motívum, ahogyan a tűz jelképezi hol a haragot, hol pedig a bibliai vonatkozású tisztítótüzet. Nagyon gyakran megjelenik még a víz, amelybe a szereplők alámerülnek, és egyfajta fulladásérzetet közvetítenek. Erre rájátszik az, hogy a levegő csak mint szennyezett dohány- vagy gyárkéményfüst formájában bukkan fel. Egyetlen egyszer fúj a tiszta szél, amikor a bűnözőket elkapják, és egy pillanatra a természet is fellélegzik. A negyedik elem pedig úgy jelenik meg, hogy egy markoló kiszakít egy darab földet a talajból, ez előrevetíti a tragédiát és a traumákat. Persze van olyan jelenet, ahol ez a négy egyszerre jelenik meg, és ez a látvány éppenhogy nem giccsbe hajló, de nagyon a határon táncol.
Bogdán Árpád alkotása próbál egyensúlyozni aközött, hogy mindent fekete-fehérnek mutasson, és aközött, hogy mindenkiből mutasson jót és rosszat is, ezért nem meglepő, hogy a cigányoknak a fehérek ellen irányuló ellenszenve is megjelenik a film tételmondatában, amelyet egy roma asszony mond Ricsinek: „Az erdőn túl lakik a fehér arcú sárkány, akinek jéghideg a szíve, és a mi meleg szívünkre éhezik.” Ez a kijelentés megosztó, de megérthető a romák részéről. Ennek a filmnek fontos feladata kell legyen, hogy a jövőben elemző és érzékenyítő beszélgetések szerveződjenek köréje, mivel mindkét oldalon szükség van arra, hogy megszűnjenek az ellentétek és a
gyűlölködés.
A filmet a Titanic Filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni.
Képek forrása: IMDb
