A címben szereplő két édesség az elveszett (vagy igazán soha nem is létező) otthonosságot ellenpontozza. Utal arra, hogy mindannyian keressük még azért az elveszett boldogságot, de talán e két semmiségen kívül csakis elég rossz ötleteink vannak a megtalálását illetően.
A Balta a fejbe! című előadást, Lőrinczy Attila III. Richárd-parafrázisát láthatjuk a Pesti Magyar Színházban, Horváth Illés rendezésében. A darab világát számos kisebb-nagyobb intertextus kapcsolja a mai magyar valósághoz. Látványvilága pedig egy csillogó, posztapokaliptikus disztópia. Minden karakter búgócsigaként pörög a saját programjában, és nem jönnek létre valódi kapcsolatok. Senki sem látja, milyen a másik…
Erre szemléltető példa, amikor az éppen célba ért Ricsi nagyon szeretne valami szépet mondani a beteljesült vágya még szendergő tárgyának, így rákeres az Anna-versek címszóra, és felolvassa az első találatot. Ez persze Juhász Gyula Anna örök című verse, főhősünk néha kommentálja a neki nem elég vagány vagy szerinte a helyzethez nem passzoló részeket, mire kiderül, hogy Annánk átaludta az egészet, nem beszélve arról, hogy a háta közepére sem kívánja.
Richárd vágyaira – hajlandóság esetén is – nehéz lenne építeni. Ő az, aki mindig nagyon akar valamit – csak éppen mindig valami mást. Főként azt, hogy önrendelkező felnőttként kezeljék, de hát ahhoz úgy is kéne talán viselkednie…
Vilmányi Benettnek egyébként borzasztóan jól áll ez az ignoráns, de tenni akaró, a mély belső világát kifejezni képtelen és a megfeleléskényszertől állandóan tévutakon járó, vadhajtásokat növesztgető, a tinifiúságból éppen kinövő, de ambivalenciáit még bőven magán hordozó szerep. Tökéletesen hozza ezt az ismert, minden középsulis osztályban megtalálható karaktert, akiről az első és az ötödik benyomás is olyasmi, hogy nem hiszi el az ember, hogy nincs benne valami több annál, mint amit a többieknek való megfelelés megmutat. Különösen a hangja nagyon kifejező. Nagyon természetesen hat, és ez elképesztően üdítő ebben a súlyos környezetben.
De mi is ez a súlyos környezet? A darab elején temetik Ricsi nagybátyját (akire nem teljesen autentikus így hivatkozni, lévén, hogy ugyanúgy Apika és Anyika fia, Anna férje, Erzsébet testvére és Kismargó apja). Tehát a darab központi eleme a család szövete. De maga a család is leginkább egy dinasztiának lenne nevezhető, erre erősítenek rá a néha belógó barokkfestmény-reprodukciók is. A szövetben pedig továbbra is benne marad a halott – immár egy fényes, koponya formájú urnában. A széthullás és összetartozás gumiszerű: hiába húzzák szét, egyszer csak visszacsap.
Szóval temetik és gyászolnak, mindenki másképp, időnként nagyon bizarr módot találva ennek. És bár morbid, elég szimbolikus, ahogyan a nagyapa visszaforgatja dinasztiájuk szövetébe a kiszakadót. Ricsi is szabadulna, de – állítása szerint – nem engedik. Nem lehet az, ami szeretne, nem csinálhatja úgy, ahogy ő akarja, ezért a jó dolgukban lázadó tinik módszereihez folyamodik: anyu pénzéből iszik és drogozik, miközben különböző kétes ügyekbe keveredik a kevésbé értelmes haverjával. Majd elérkezik a pont, amikor a hétköznapiban valami átfordul. A család minden tagjában ott bujkál a megbolondulás. Kinél erősebben, kinél csak elő-előtörően, de a heves dührohamok és az általános letargia jellemző. A szereplők végig nagyon szépen billegnek a „még rendben” és a „már végleg elveszett” között.
Ez a „határjáték” jellemző a nyelvi-stilisztikai közegre (egyszerre trágár és fennkölt), a hátborzongató, a szívfacsaró és a humoros egyensúlyára és a díszletre is. Utóbbi egyszerre túláradó a camp irányába, valamint az ipari jellegéből adódóan minimál.
Nagyon jók az ugrálások és az utalások: a shakespeare-i alapmű mellett számos, máshonnan származó részlet is megjelenik. A teljesség igénye nélkül említenék párat: eszembe jutott Thomas Mann A Buddenbrook ház című regénye és a generációk, rokoni szálak közti finom, végzetes átmenetek, továbbá Edgar Allan Poe Az Usher-ház vége című novellájának a karakterei és az Üvegtigris-filmek gengszterei is az előadás két, végeredményben bérgyilkos alakjáról. Ezen is látszik, hogy a darab milyen élesen elkülönülő helyekről válogat, és organikusan olvasztja magába az előbbi elemeket, amelyeket hűen illeszt hozzá a parafrazeált alapmű, lényegében Shakespeare világához. Az eredmény pedig egy sokrétű és -rétegű előadás, amelyet mindenkinek nagyon ajánlok!
