Hány „orosz bundát” húznak még le Annáról? – forgatja a szemét az ember, mikor egy újabb Anna Karenina-feldolgozás hírével szembesül. Tolsztoj remekműve a világirodalom leggyönyörűbb szerelmi históriáihoz tartozik; heves cselekménysorozat a rideg télben, mely annyi titkot rejt magában, mint Anna asszonyi-szeretői teste-lelke, amelyhez nehezen lehet hozzáférni, legyen szó Kareninről vagy az olvasóról. Ám míg a könyvben a képzeletnek semmi nem szab határt, addig a színház készen adja azt a világot, amellyel bevonz, lenyűgöz. A József Attila Színház március óta játssza Telihay Péter rendezésében a Tolsztoj-értelmezést, a Karenina, Annát. Az egyik előadás alkalmával nemcsak a darabot tekinthettük meg, hanem írójával, Nagy Andrással is beszélgettünk.
S rögtön az első érv, amiért érdemes Tolsztoj nagyepikáját drámára átírni: regényt színpadra vinni reménytelen vállalkozás, ám a beszélgetés elején kiderült, hogy itt nem arról van szó, mint a filmfeldolgozásoknál, ahol – az eseményszálakat viszonylag hűen követve – az egész történetet felgöngyölítik, hanem arról, hogy az író csupán egyetlen, általa választott szálra fűzi fel a nézőt. Nagy András nem egy visszatekintést álmodott meg, bemutatva a 19. századi eseményeket, hanem arra helyezte a hangsúlyt, hogy a mondandó könnyebben hozzáférhetővé váljon a 20–21. század emberének is, hiszen ugyanazokkal a dilemmákkal szembesülünk ma is, mint annak idején: szerelemmel, házassággal, hűséggel, hűtlenséggel, csábítással, a gyermekkérdéssel, egy új élet kezdésével. Az író ebből kezdett építkezni, az érzelmi láncot emelte ki, később teljesen szabad kezet adva a rendezőnek. Alapkérdése az volt, hogy hogyan lehet az egymást továbblendítő, különböző érzelmi helyzetek megoldásának kereséséből felépíteni egy drámát. A három szereplő szerelemhez való viszonyulása adja a darab esszenciáját: Anna számára a szerelem vallásos megszállottság, ahol nincsenek törvények, csak eksztatikus pillanatok. Vronszkij grófnál a fogalom a csábításban, a vonzásban, a szépségnek, az örömnek, a gyönyöröknek és a másik teljes személyiségének átélésében teljesedik ki. Karenin karakterét pedig – aki számára a házasság erkölcsi parancs – egészen új színben tüntette fel. Bár ügyelt rá, hogy a szokásos, alapvető jellemvonásai, tehát az unalmassága és a politikai nagyszerűsége továbbra is hangsúlyosak maradjanak, igyekezett rokonszenvessé tenni személyiségét, Karenin őszinte szerelmét hangsúlyozva felesége iránt. Anna ezt inkább fojtó birtoklási vágynak („Karenin kicsinyes: ez nem szenvedély, szerelem, hanem teória”), a rendet és az erkölcsöt mindenáron szem előtt tartó érzelemmentes hajszának minősíti, amely elől mániákusan menekül, s így a néző végképp nem tudja eldönteni, kit sajnáljon jobban…
A színészek, Létay Dóra, Gazdag Tibor és Mészáros András az író szerint hatalmas energiával bocsátkoztak a darab megvalósításába. S valóban különleges aurát, gomolygó feszültséget, ketyegő érzelembombát teremtettek, amely a darab végén robban. „Se az érzékek anarchiája, se logikája nem vezet sehova”. A gomolygó feszültség egy végtelen fogócska, ahogy a szereplők a szabadság és a boldogság után rohannak, s habár kis időre el is kapják őket, minduntalan kicsúsznak a markuk közül. Karenin hisz abban, hogy még ha a szenvedély el is múlik, van valami, ami megmarad az időben, ami sírig összekapcsolhat két embert. Anna pedig azt vallja, hogy valamely szenvedélyek megváltoztatására nem lehetünk képesek, ám ahogy kezd megtébolyodni, és a Vronszkijjal való szerelmének létjogosultságát megrögzötten a szépségétől teszi függővé, úgy hiszi, amint az elmúlik, az életre sem lesz képes. Végül a szerelem, amely pár évre megadta neki a legnagyobb szabadságot és boldogságot, az is rekeszti ki a társadalomból, és zárja be önmaga kétségeibe, mígnem ott vet véget életének, ahol léte Vronszkijjal való találkozásakor életté változott: a pályaudvaron. Az író célja az volt, hogy a darab emberi játszmáit egy pályaudvari miliőbe foglalja, ahol mindenki jön-megy, siet, lekési a vonatot… és a boldogságot. Míg a középkorban a katedrális, az 1800-as években a pályaudvar volt a szabadság szimbóluma – Annának a szerelem mellett a legnagyobb áhítat és mentsvár.
A szerelem és szabadság katedrálisául szolgáló állványzat volt az a dinamikusan (külcsínében nem, csak jelentésében) változó díszlet, amely ha kellett, pályaudvarrá, szerelmes ággyá vagy a lóversenypálya lelátójává alakult át. Fizikaivá tette a metaforikus magasztosságot, s jelképezte, hogy bár a magaslatokban földöntúli élmények születhetnek, mint például a szerelem vagy a verseny extázisa, az újbóli földet érés halálos lehet. Az egyéb jelképek és képi megjelenítések sem voltak restek utalni vagy elrugaszkodni a szokásos színpadi eszközöktől. Előbbire példa a szerelmi viszony elején feltűnő körte vagy a nappalijukban felvetített piros száj, utóbbira pedig az állványon fehér ruhában sorfalat álló szurkoló tömegre vetített lóverseny. Nagy András a darab nyelvezetében is igyekezett egyfajta szabadságot kialakítani: sok vendégszöveget használt fel, s míg hű maradt a tolsztoji emelkedettséghez, művének irodalmi értékeihez, addig közérthetővé és könnyen befogadhatóvá tette a kortársak számára. A szerelmi színjáték gördülékenységét segítette továbbá a csodálatos zeneválasztás, amely bizonyos értelemben „az előadás anyanyelve”, hiszen a visszatérő dallamok adják a ritmust. Mint egy zenélő óra, játssza a csábítás melódiája a szerelem körforgását, amely ritmikusan, mindig más színben tér vissza – egészen halálig.
Kiemelt kép: http://puskelzsolt.com/galeria/karenina-anna-jozsef-attila-szinhaz