Új sorozatunkban az ELTE azon tanárait mutatjuk be, akik oktatói és tudományos munkájuk mellett művészeti tevékenységet is végeznek. Elsőként Nádasdy Ádámmal beszélgettünk, aki nemcsak elismert nyelvész, hanem író, költő, műfordító is. Szó esett a Bánk bán magyar „fordításáról”, az ezüstkori költészetről, magyar nótákról, és arról, miért is fontos tudni, hányas villamos visz fel a dombtetőre.
Nádasdy Ádám 1947-ben született Budapesten. Költő, műfordító, nyelvész, az ELTE Angol Nyelvészeti Tanszékének oktatója, 2017-től professor emeritus. Többek közt Oscar Wilde, Shakespeare és Dante fordítója. Isteni színjáték-fordítása 2016-ban jelent meg, drámafordításait rendszeresen játsszák a magyar színházak. Esszét, szépprózát és verset is ír, legutóbbi kötete 2017-ben jelent meg Nyírj a hajamba címmel a Magvető Kiadónál. Szívügye a nyelvi ismeretterjesztés, a témában megjelenő cikkei és kötetei mellett rádióműsort vezet a Klubrádión Kálmán László nyelvésszel Szószátyár címmel. Több művészeti díj tulajdonosa, 2017-ben megkapta az Artisjus Irodalmi Nagydíját.
Köztudott, hogy sokféle dologgal foglalkozik. Egyetemi tanár, költő, műfordító, rádióműsort vezet, cikkeket ír, nyelvészként is aktív – hogyan viszonyulnak ezek a szerepek egymáshoz? Mit tanul egyik a másiktól?
Úgy fogalmazott, hogy sokféle dolgot csinálok, pedig mondhatnám, hogy nem, hiszen mindig a nyelvről van szó – más lenne, ha fogorvos volnék közben vagy informatikai tanszéken dolgoznék. Amikor én felnőttem, valahogy még természetes volt, hogy a legkiválóbb költők, mint például Vas István, egyben műfordítók is voltak. Sokan tanárként is dolgoztak, de a maiak közül is említhetném Imre Flórát, aki kiváló költő, egyben gimnáziumi tanár. Szeretném hangsúlyozni, hogy valahol ugyanarról van szó, az viszont igaz, hogy több aspektusból van rálátásom. A műfordításban például segít a nyelvészeti képzettségem. Régebbi szerzőket fordítok, a 19. század végéről Bernard Shaw-t, Oscar Wilde-ot, vagy még régebbieket, Shakespeare-t, sőt, Dantét. Az ő nyelvük más, mint a mai, és nyelvészként talán kevésbé sétálok bele az ebből fakadó csapdákba. Mondok egy példát: Shakespeare használja a philosophy szót, ami ma filozófiát jelent. Valahol azonban egy lábjegyzet felhívta rá a figyelmemet, hogy akkoriban ez természettudományt jelentett, a filozófiát pedig metafizikának hívták. Úgyhogy megnéztem az Oxford English Dictionary-ben, amely a szó sokadik, elavult jelentéseként azt írta: „a természet megfigyelése és a természet törvényeinek megállapítása, now usually called science” – tehát amit ma általában természettudománynak hívunk. Gyorsan kijavítottam, mert én is „filozófiának” fordítottam először. Amikor Horatio faggatja Hamletet, miután a szellemmel beszélgetett, akkor Hamlet azt mondja, több dolog van a földön és az égen, Horatio, mint amit álmodni bír a tudomány. Ez így sokkal érdekesebb, mint hogy a filozófia nem tud mindenre választ adni, hiszen Shakespeare idejében a tudomány hallatlan fejlődésnek indult. De azt mondja, hiába méricskélnek, öntögetnek vegyszereket meg néznek a távcsőbe, az önmagában nem elég. A nyelvészet tehát ebben segít: igenis végigrágom magam a lábjegyzeteken, rövidítéseken, utalásokon, és előveszem a szótárat akkor is, ha mindenki tudja, mit jelent a philosophy szó.
Igen, de az az érzésem, hogy a munkássága különböző területein valahogy mindig kicsit tanárként van jelen, mintha ez alapvetően meghatározná a viszonyulását a legtöbb dologhoz. A tudományos ismeretterjesztő munkái is erre utalnak, de elég belelapozni a Dante-fordításba: a sok – hallgatói-olvasói szempontból egyébként igen hasznos – lábjegyzet miatt olyan, mintha egy vaskos tankönyvet tartanánk a kezünkben.
Igaza van, ezt egyáltalán nem tagadom, talán ezért is fordultam éppen ennek a műnek a lefordításához. Maga Dante is tankönyvszerű, tehát nemcsak én vagyok a felelős ezért, hiszen rengeteg információ van benne. Néha pedig direkt félinformációkat ad csak meg, mint a Ki nyer ma? című rádióműsorban, hogy például ki volt az, aki Jeruzsálemben hiába kereste a kisfiát három napig – nyilván Szűz Mária, amikor az ünnepre felmentek, Jézus pedig elszökött a zsinagógába, hogy tanulhasson. Vagy melyik az a távoli ország, ahol a Don folyó folyik? Ezeken lehet gondolkodni, és igen, ez valóban közel áll hozzám. De ez talán még a Shakespeare-fordításokra is áll. Egyszer azt mondta csipkelődve egy dramaturg ismerősöm, aki maga is fordít, hogy néha az az érzése, mintha ott állnék a színpad szélén, és azt mondanám a közönségnek, hogy maguk innen addig nem mennek haza, amíg meg nem értették ezt a darabot. Ebben talán van valami, de nekem ehhez van tehetségem, ezt szeretem csinálni.
Az ember óhatatlanul összehasonlítja az új fordításokat a korábbi, kanonizált változatokkal. Az Isteni színjátéknál szembetűnő, mennyire más Babits, és egyáltalán, az egész korszak fordítói eszménye. Műválasztásaival és megoldásaival mintha ezt, a nyugatos fordítói hagyományt (és az ahhoz szokott közönséget) provokálná. Problémái vannak vele?
Súlyos problémáim vannak, de hát istenem, a művészetben ez mindig így volt. Aki barokkot kezdett építeni, annak a gótikával voltak problémái, és nagyon vigyázott rá, nehogy egy csúcsíves ablak kerüljön az épületébe. Hadat üzent az előző korszaknak és stílusnak, ez természetes.
Babitson sokat gondolkodom, olvasgatom, és az az érzésem támad, mintha ugyanabban az országban jártunk volna, amiről ő egy szubjektív úti beszámolót mond, én pedig adok egy jól használható bédekkert. Én elmondom, hogy baleset esetén milyen számot kell hívni, hogy hány fok van télen és nyáron, ő meg csodálatos impressziókat ad arról, milyen illata van az élelmiszereknek. Ő leírja, milyen szép az alkonyat a dombról, én pedig elmondom, hányas villamossal lehet a dombra feljutni.
Fotó: Fidelio
Az elődökkel való viszonya elég ellentmondásosnak tűnik. A szembefordulásban, a hagyománnyal való szakításban akarva-akaratlanul értékítélet is van, de legalábbis azt fejezi ki, hogy itt és most ezt a fajta attitűdöt jobbnak találja. Önmagát és kortársait mégis „ezüstkori költőknek” titulálja, amiben van némi degradáló felhang. Mit tudtak az aranykori költők, és egyáltalán, kikre érthetjük?
Nemrég beszélgettem erről Radnóti Sándor professzorral. Azt mondta, ennek az igazságát úgy lehetne megfogalmazni, hogy az ezüstkori költők elvesztik azt a képességüket, hogy igazán rossz verseket írjanak. Ebben tényleg van valami, a nagy generáció még rohan előre, csapkod jobbra-balra – Petri, Tandori vagy Nagy László nagyon rossz verseket is kiadott, miközben a következő oldalon a bomba erejével hat egy-egy remekművük. Ugyanígy Petőfi annak idején, de Vajda János vagy akár Arany már nem. Aztán hirtelen jön Ady Endre, aki szintén hullámzó színvonallal írt, József Attiláról nem is beszélve, majd megint feltűnik Vas István, Áprily, Jékely, akiknél nem igazán találni rossz művet. A kortársaimnál megint ezt érzem, valahogy kulturált a dolog, kifinomult, művelt, ismerjük az elődöket és tanulunk tőlük. Természetesen Petőfi is ismerte Csokonait vagy Kazinczyt, de valahogy nem érdekelte, félrerúgta, és csak ment előre. Nem arról van szó, hogy a jó az nem olyan jó, csak egészen más jellegű, mint az a generáció, aki sokkal nagyobb skálán mozgott.
Gyakran emlegeti az önreflexiót és az öniróniát mint a mai költészetet alapvetően meghatározó jellemzőket, és ez a prózában is legalább ennyire jelentős kérdés. Mit gondol, miért alakult ez így?
A pátoszt nagyon nem szeretjük manapság, pedig szép dolog, olvasmányainkból is tudjuk, hogy milyen megrendítő tud lenni. És mégis, az angolban szinte szitokszó, a pathetic már tulajdonképpen szánalmasat jelent. A magyar használatban ez nem egészen így van, de már nem szeretjük. Pedig mindenkinek van igénye a katarzisra, csak ehhez ma érdekes módon nem a pátoszon, hanem az irónián, az eltartáson, az idézőjelességen át vezet az út. Az olyan színházi előadás is katarzisélményt tud nyújtani, ahol közben ostoba és fonák dolgok is történnek a színpadon. Megjegyzem, ennek Shakespeare is elég nagy mestere. A francia klasszikusok, Corneille, Racine le is nézték érte, vulgárisnak és gusztustalannak tartották. A Hamlet utolsó előtti jelenetében a sírásók azon veszekszenek, ki menjen el sörért, meg a koponyákkal dobálóznak, miközben tudjuk, hogy az utolsó jelenetben mindenki meg fog halni. A Shakespeare-tragédiák tele vannak klasszikus vígjátéki jelenetekkel, talán ezért olyan népszerű ma. Nagyon visszafogja a pátoszt ezzel az angolos, száraz iróniával.
A folyamatos önreflexió, az irónia mennyiben kitárulkozó, és mennyiben önelrejtő gesztus? A legfrissebb kötetét (Nyírj a hajamba, 2017) olvasva néha elképesztően személyes szövegekkel találkoztam, néha meg az volt az érzésem, hogy a folyamatos tükörbenézés, önvizsgálat valójában a rejtőzködést szolgálja.
Nagyon személyes mindig, amit írok, ilyen értelemben hagyományos alanyi költészet. „A szerző elmondja fájdalmát és örömét” – de valóban, néha mintha enyhíteni akarnám ezt, vagy reálisabbnak tűnik, ha van benne irónia. De ha erre tudnék vagy akarnék pontosan válaszolni, nem írnék verset. Egyébként azt hiszem, jellemző rám, hogy le tudom rázni a bundámról a vizet, hiszen ért engem is elég csalódás vagy keserűség az életben, amitől más esetleg jobban gyászba borult volna. Azt kérdezem néha, hogy ez a – talán derűnek nevezhető, ami bennem van, azt jelenti, hogy érzéketlen vagyok az élet dolgai iránt, hogy túl vastag a bőröm? Vagy éppen hogy van egy csodálatos belső erő bennem, ami a vékony bőröm ellenére segít leküzdeni az akadályokat? Tulajdonképpen a versekben ezzel játszom, ezt kutatom.
Ez a mozgás, kettősség nemcsak a versekben érezhető, egyik prózakötetének mindjárt a címében is megjelenik: A vastagbőrű mimózára gondolok.
Miközben ott elég vékony bőrrel lépek a közönség elé.
Az önelrejtés mellett akad egy másik menedék is: „Tudomány, szellemi páncél”, írja kötetzáró versében (Bezárkózva, beágyazódva). Költőként milyen ez a viszony, van, hogy azt mondja, most sok volt az egyikből, inkább a másik jöjjön?
Igen, jót tesz. Bár azt azért meg kell hogy mondjam, hogy végül olyan nagy tudós nem lett belőlem, mint lehetett volna, mert ahhoz nem vagyok elég szorgalmas. Jó ötleteim vannak, idézik és számon tartják a cikkeimet, amelyekben egy-egy problémát fölvetettem – ezek inkább olyanok, mint a matematikában az úgynevezett sejtések, aminek más jár utána, olyan, akinek van hozzá türelme. Sok érdekességet vetettem fel, jó megfigyelő vagyok, és jó és szigorú bírálója mások munkáinak, azt hiszem, erre büszke lehetek. Valóban, jólesik tudni, milyen az, amikor az ember tudományt művel, de ahhoz valahogy több gyomrom volt, hogy lefordítsam az Isteni színjátékot. Ez is hatalmas munka, és talán nem is különbözik annyira a kutatástól, hiszen ugyanúgy előttem van húsz könyv, amit kétségbeesetten lapozgatok, hogy rájöjjek, ki is az az asszony, aki három napig hiába kereste a fiát…
Fotó: Bielik István (Origo)
Korábbi interjúiban említette, hogy a Bánk bánon dolgozik épp, magyarról magyarra „fordítja”. Azért is aktuális most erről a szövegről és a nehézségeiről beszélni, mert a közelmúltban olyan vita alakult ki az irodalomtanításban betöltött szerepéről, ami nemcsak a szakmát érdekelte, a média is lecsapott rá. Nagyrabecsült magyartanárok, mint Arató László vagy Fenyő D. György kiálltak amellett, hogy nem feltétlen kellene Katonát vagy Jókait olvastatni a középiskolában. Erről mit gondol?
Beszélgettem én is magyartanár ismerősökkel, akik azt mondták, a Bánk bán annyira nehéz, hogy ők sem mindent értenek belőle, nem lehet tehát a gyerekekkel elolvastatni. Érdekes módon nem a régisége teszi nehézzé, mert Pázmányt például könnyebb olvasni, de Katona József költői akart lenni, direkt nehéz szöveget akart írni. Azt szokták tehát csinálni, hogy néhány sort elolvastatnak, majd elmesélik a történetet, és erről vitatkoznak. Mert a történet tanulságos és érdekes, erkölcsi dilemmákat vet fel, szinte egy osztályfőnöki órát tartanak róla. Jókainak is remek történetei vannak, de azért Az arany ember is inkább felnőtteknek való, szinte Freud vagy Jung könyveibe kívánkozó jeleneteket és típusokat mutat be. De nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük: ne felejtkezzünk el ezekről a történetekről csak azért, mert nehéz olvasni. A Bánk bánnak ráadásul van egy furcsa holdudvara, hogy fontos politikai pillanatokban elővették, bemutatták, a nemzeti történelem része lett. Egyszerűen illik tudni, hogy ez micsoda, még akkor is, ha nem a legjobb darab a világon. Amin én dolgozom, az egy prózai átirat, egy parafrázis, amiben pontosan le akarom írni, ki mit mond. Ez nagyon nehéz, mert nincs kibúvó, mindent pontosan érteni kell.
A végére egy egészen más témáról, a zenével való kapcsolatáról szeretném kérdezni.
Amikor fiatal voltam, egy beat együttesben zenéltem…
„Visszatértem az eredeti állapotba, csendbe, a zenélés-előttre, nem vagyok, nem leszek én nektek alternatív.” (Megfizettem) Ez az a korszak?
Igen. Elsős gimnazista voltam, amikor a Beatles berobbant, és akkor hirtelen mindenki gitárt vett vagy készített. Mert nem olyan nagy dolog megcsinálni a gitárt, csak a bundokat nehéz berakni, hangszerkészítővel kellett megcsináltatni, és azt meg kellett fizetni. A zenekarral felléptünk, én énekeltem, és ugyan nem volt nagyon szép hangom, de tanultam zenét. Tudtam, mikor kell belépni, ismertem az ütemmutatókat, és főleg tudtam angolul, ami fontos, hiszen mindent angolul kellett énekelni. Esküvőkön, vidéken játszottunk, sokszor kísértem is, elég jól megfizettek érte. A szüleim a Zeneakadémián végeztek (édesapja Nádasdy Kálmán operarendező, fordító és zeneszerző, édesanyja Birkás Lilian operaénekesnő – a szerk.), otthon gyakran esett szó zenéről, és mint minden rendes polgári családban, kellett járni zongoraórára, de ezek mind természetes dolgok voltak.
Mintha mégiscsak megunta volna a „zenélés előtti állapotot”, hiszen egy ideje saját nótaestje van az Örkény Színházban (Piros rózsák beszélgetnek). Honnan indult ez a dolog, és hogy esett a választása erre az ellentmondásos műfajra?
Amikor fiatal voltam, egyrészt a rádióból is folyton magyar nóták folytak, másrészt amikor falun játszottunk és kísérni kellett, megtanultam ezeket. Leszögezném, hogy nem népdalokról van szó, ezek népies műdalok, és némelyik nagyon jól van megcsinálva, kicsit talán az operett felé hajlanak. Szereztünk egy nagyon jó prímást és egy zongoristát, és Vilma lányommal adjuk elő a nótákat. Ebben persze van némi avantgárd pimaszság is: vegyük elő ezt a lecsúszott műfajt, és mutassuk be a városi közönségnek. Mint egy antropológiai ismeretterjesztő műsor: megmutatjuk, hogy mit hallgattak és hallgatnak ma is sokfelé a magyarok, olyan helyeken, ahol mi nem szoktunk járni.
Kiemelt kép: Végh László (Magyar Nemzet)
Képek: Fidelio.hu, Bielik István (Origo)
