Bíró Judit habilitált egyetemi docenssel, az ELTE Kisebbségszociológia Tanszékének vezetőjével beszélgettünk az erőszakról, a bűnről és Carol J. Adams Megerőszakolt állatok – lemészárolt nők című tanulmányáról.
Mi érzékelhető a köznapokban ebből a tanulmányból?
1992-ben jelent meg, hatalmas siker volt: szinte azonnal köznapi és tudományos toposszá is vált újszerű – és nehéz – tézise. Adams szerint az állatok lemészárlása annak érdekében, hogy el tudjuk fogyasztani őket – magyarán a húsevés –, párhuzamba hozható a nők megerőszakolásával, a nők szexuális alávetettségével, a szexuálpolitikával.
Azt mondja tehát Adams, hogy megerőszakolásukkal a nőket állattá redukálják, magukévá tehető húsként tekintenek rájuk?
Nem tesz egyenlőségjelet a két jelenség közé, hanem párhuzamba állítja azokat. Azt állítja, hogy a nyugati társadalmakban a nőkkel való bánásmód nemcsak, hogy hasonló az állatokkal való bánásmódhoz – akár többé-kevésbé azonosíthatóan is –, de a kettő – és a mondandóban ez volt igazán újszerű – egymást erősíti. Adams szerint: miközben természetszerűleg vágjuk le és fogyasztjuk el az állatokat, és húsként tekintünk rájuk, mindeközben elfelejtjük, hogy korábban élőlények voltak. A szerző fontosnak tartja kiemelni, hogy az állatok levadászása hagyományosan maszkulin tevékenység.
Adams írása tudományos szándékú, ugyanakkor megtalálható benne egy sor teoretikusan nem alátámasztott deklaráció, melyek sok esetben nincsenek érvelve és bizonyítva, vagy éppen féligazságot fogalmaznak meg. Ilyen például annak kiemelése, hogy az erőszak a férfiakhoz kötődik: a férfiak erőszakoskodnak az állatokkal és a nőkkel. Egy ilyen doktrína számomra az egész írást tudományosan megkérdőjelezhetővé teszi. „A hatalom érvényesítésének változatos módjai az erőszaktól a tudományos érvrendszerek megfogalmazódásáig” – fogalmaztam, amikor beválogattam ezt a tanulmányt a kötetembe 1998-ban. Nem titkolt szándékom az volt vele, hogy szembesüljenek az olvasók – és elsősorban a diákok – egy tudományos diskurzus autoritásával, annak összes káros következményével együtt.
Sikeres Adams kötete?
Van utóélete. Adams 1992-ben berobbant a tudományos és civil köztudatba. Húsz évre rá minden változtatás nélkül újra kiadták az eredeti tanulmányt – ennek a hátterében az lehet, hogy nagyon sokan úgy gondolják, hogy aktuális társadalmi jelenségről ír.
Húsz év alatt változott valamit Adams felvetése?
Nem tudhatom, hogy mi volt 2000-ben a kiadó célja – sokkal érdekesebb az, hogy még mindig van rá igény. Pedig ma már érzékenyítve vagyunk akár a köznapi, akár a tudományos, akár a politikai beszédmódra: a politikailag korrekt beszéd ma már kötelező. Adams megállapításait ugyanakkor változtatás nélkül adták ki újra – pedig nagyon kíméletlen, merész és deklaratív. A férfiakat valójában homogén masszaként mutatja be, akik számára kulturális hagyomány, hogy állatokra vadásszanak, hogy állatokat nőként érzékeljenek, és fordítva: akik elejtik, pincébe zárják, megerőszakolják és feldarabolják a nőket.
Véleményem szerint ez a nyelvezet ma már végképp korszerűtlen. 2015-ben nem beszélhet így a tudomány, legyen az feminista-vegetáriánus irányultságú is. A korai feminista önidentitású tudományos szövegek alaptézise az a kritikai álláspont volt, cáfolva az állításuk szerint patriarchális alapú tudományosságot, miszerint mindenféle – társadalmi, politikai, kulturális stb. – egyenlőtlenségnél károsabb és elnyomóbb jellegű a nemek közötti egyenlőtlenség, s ennek mentén vizsgálták tárgyukat. Napjainkban ma már a feminista szerzők sem beszélnek és írnak ilyen végletes nyelven, doktrinér módon. A tanulmány igazságai torzulnak, és hitelüket vesztik azzal, hogy a szerző a legtöbb esetben nem árnyalja a képet, nem képes szociológiailag adott csoportokhoz vagy kulturális mintákhoz kötni a vizsgált jelenséget. Általában véve az állatokat és az embert, a nőket és a férfiakat említi – holott jól tudjuk jól, hogy egyik sem egynemű, sem társadalmi cselekvőként, sem a kulturális közösség tagjaként.
A megjelenés utáni visszhangon túl változott valamit a nőkhöz való hozzáállás Adams kötetének köszönhetően?
A kritikák pozitívan írtak róla. Ez is a nyugati társadalom egy sajátos csapdahelyzete: mivel Adams mondandójában kulturálisan és történetileg sok megállapítás állja meg a helyét a nők alávetettségéről és kiszolgáltatottságáról, ez nem teszi és tette lehetővé, hogy a lehetséges ellenérveket, a negatív kritikákat megfogalmazzák az ilyen típusú szöveggel szemben. Sőt: sikerét és olvasottságát az is erősítette, hogy tudományosan igazoltnak – azaz „igaznak” – lehetett tekinteni általa a nők alávetettségét.
Kritikusai sokáig a vegán és a feminista kultúra bibliájaként emlegették a szöveget – bár nem tudhatjuk, hogy Adams valóban ennek szánta-e. Akárhogy is: nem jó, ha egy tudományos szöveget bibliaként emlegetnek. Egy ilyen típusú írás nem disputát akar, nem az a fajta tudományos diskurzus, ami nyitott az ellenérvekre, és kész társadalmi szakpolitikát alkalmazni a jelenség megváltoztatásáért.
Mi az, ami ma is hasznosítható a tanulmányból?
Számomra kortörténetileg érdekes, hiszen a kilencvenes években íródott. A Deviációk tanulmánykötetbe elsősorban állatorvosi lónak szántam: azt bemutatandó általa, hogy mik lehetnek a társadalomtudományos retorika hibái, és mitől válhat hiteltelenné. Hogy miért nem lehet az életre érvényes stratégiákat kialakítani ezekből a teóriákból – pedig ez (is) lenne a dolguk…
Egyáltalán nem javasolt Adams érvényes stratégiákat?
Nem ismerem ugyan a teljes munkásságát, de amennyire utánanéztem, ebből a szövegből nem született olyan stratégia, ami csökkenteni tudná a családon belüli erőszakot, amely egyébként – nem én mondom először, de kevesen mondjuk – nem kizárólag férfiakra súlyozott jelenség. A jelenség minél alaposabb feltárása még várat magára, nemcsak a férfitársadalomra irányított fókusszal. Még mindig kevés szó esik a gyerekekkel szembeni erőszaktevésről, amelyre, ez vitathatatlan, nem szerveződött rá olyan jelentős társadalmi mozgalom, mint a nők elleni erőszakra – és, fájdalom, nincsenek átfogó szociológiai vizsgálatok a lelki terror, a verbális erőszaktevés megnyilvánulásaira.
Miért többségében az jut el hozzánk, hogy férfiak tesznek nőkkel erőszakot?
Ez a kulturális kód is – a test ereje a férfiakhoz kötődik.
Jó, ha kimondjuk ezeket a kulturális kódokat?
Úgy gondolom, igen. Mostanában az foglalkoztat, hogy rosszul beszél az európai kultúra a bűnről. Nincs meg a bűnbeszéd – amely nemcsak a szabadságától vagy éppen a szabálykövetéstől irányított, hanem a bűnelkövetéstől meghatározott embert is képes megmutatni. A bűnelkövetőt tettével azonosítjuk, s elfelejtjük, sőt: letagadjuk, hogy ő is emberi egzisztencia.
Nem is lehet a bűnt önmagában megszüntetni?
Durkheim, a szociológiatudomány apostola mondta, hogy a bűnelkövetés pontosan ahhoz kell, hogy a normalitás határai kialakuljanak – mert nincsenek határszegők, ha határ sincs. Praktikus és hasznossági alapú tézisből indult ki: azért nincs bűnmentes ember, mert az ember nem csak a közössége tagja akar lenni. Megtanulja a követett közösségének értékeit, de mindenkiben élednek a konszenzuálisan elfogadottaktól eltérő vágyak. Eljön a pillanat, amikor dönteni kell: saját választást tegyen, vagy kövesse a kijelölt, ám korlátozott viselkedések egyikét. Szocializációnkkal gyakorlatilag pont azokat a személyiségjegyeket vetkőzzük le, amelyek egyedivé tesznek minket. Mindig lesz bűn, erőszaktétel, szabályszegés – nincs okunk arra, hogy megfosszuk magunkat az erre vonatkozó tudástól: attól, hogy milyen az az ember, aki másképp dönt, aki engedi a saját vágyait előretörni.
A tanulmány magyarul a Deviációk c. tanulmánykötetben jelent meg (Szerk.: Bíró Judit. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1998, 94–119.) Eredeti megjelenése: The Rape of Animals, the Butchering of Women. In.: The Sexual Politics of Meat. A Feminist-Vegetarian Critical Theory. New York: Continuum, 1992, 39–62.)
