Brezóczki Bianka elsőéves pszichológiahallgató az ELTE PPK-n. Egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis faluból, Tolcsváról érkezett Budapestre. „Kezdőcsomagja” az élettől arthrogryposis multiplex congenita (AMC) néven fut: ez egy olyan tünetegyüttes, amit a vázizomzat fejlődési rendellenessége okoz. Veleszületetten többszörös, általában szimmetrikus ízületi kontraktúrák alakulnak ki általa.
Biusnak felső és alsó végtagjai is érintettek, ám ő ennek ellenére egy örökké mosolygó, pozitív kisugárzással rendelkező fiatal nő, akinek öntudatosságát és lelki erejét bizony sokan megirigyelhetnénk! Ennek bizonyítékául szolgáljon a most következő interjú, melyet egy hideg decemberi napon ejtettünk meg az Ajtósi Dürer sori Kollégiumban.
Mi vonzott be téged a felsőoktatásba?
Mindig is jó tanuló voltam, így a döntési helyzetben állva úgy gondoltam, ne legyen hiába a sok munkám – én megtehetem, és képes is vagyok eljutni az egyetemig (majd meg is élni azt). Ám legfőképpen a pszichológia iránti érdeklődésem motivált.
Miből fakad az érdeklődésed?
A gyerekkorom egy részét kórházakban töltöttem – egyhetes koromban már továbbküldtek minket Budapestre, az Ortopédiai Klinikára. Azt mondták, addig kell elvégezni rajtam a műtéteket, amíg elég kicsi vagyok ahhoz, hogy ne emlékezzem rájuk. A kiskori képeimen ezért legtöbbször gipszet hordtam kiegészítőként. A legutóbbi 2013-ban történt, ekkor voltam elsős a gimiben. Na, én ez időben végig a gyermekosztályon voltam. A későbbiekben érett meg bennem az, hogy mégis ez mekkora trauma lehet egy gyermeknek. Én ugyan szinte egyikre sem emlékszem, de a legutolsó két beavatkozás alkalmával láttam, hogy milyen nehéz is felfogni, hogy ők most egy kórházban vannak. Ilyen élmények után éreztem azt, hogy bizony, hatalmas szüksége van egy gyermeknek (és a szülőknek is) a megfelelő támogatásra egy ilyen vészterhes időben – engem a pozitív szemléletem és a szüleim elfogadása a mai napig kísér az utamon. Szeretnék segíteni azoknak, akik hozzám hasonló cipőben járnak, így arra az elhatározásra jutottam: nekem gyermekpszichológusnak kell lennem!
Te hol találod meg magadban az erőt arra, hogy feldolgozd a kórházi tapasztalatokat?
Én úgy érzem, engem nem ráztak meg a műtétek, nagyon kevésre emlékszem. Komolyan mondom, a legnagyobb fájdalmamban is nevettem, és próbáltam optimista maradni. Én ezt így látom: el kell terelnem a figyelmemet – s miért ne a pozitívumokkal tenném ezt?
Visszakanyarodva a tanulmányokhoz, miért pont az ELTE-t választottad?
Miután megvolt, hogy pszichológia, az ELTE jöhetett szóba elsőként, hiszen egy híres és népszerű egyetem. Ezenkívül voltam az esélyegyenlőségi nyílt napon is. Ott részletesen elmondták, hogy mit tudnak biztosítani számomra. Hangsúlyozták a Fogyatékosügyi Központ és az esélyegyenlőségi biztosok nagy szerepét: nincs még egy egyetem, ahol ennyi helyről megtámogatnák az akadályozottsággal élők tanulmányait.
Mondanál pár dolgot, amiben segítségedre vannak az esélyegyenlőségi intézkedések?
Saját jegyzetelő biztosítása (bár én ezzel nem élek, nagyon jó barátnőim vannak, akik kisegítenek, ha kell), jár az 1000 többletpont a tárgyfelvétel alatt, saját szekrényem is van az intézményen belül, plusz 30% időtöbblet a vizsgák alatt (illetve akár laptopot is igénybe vehetnék), ezenkívül személyi segítőt is tudnak biztosítani. Jelenleg a szobatársam látja el ezt a feladatkört az életemben.
Milyen tapasztalataid vannak a kollégiumi élettel kapcsolatban?
Az első pár hét nehezebb volt. Egyrészt még folytak a felújítási munkálatok a beköltözésem idején, így kicsit kaotikus állapotokra érkeztem (persze hamar belaktuk a szobát, és ki is csinosítottuk). Másrészt ekkor jöttem el otthonról először hosszú távra, és tudatosult bennem az az érzés, hogy én tényleg elköltöztem. Nem ismertem még senkit, így a kollégiumban sem tudtam hirtelenjében kihez fordulni, ha segítség kellett – ám ahogy teltek a napok, hetek, nőtt az ismeretségi köröm, és nagyon készséges, szívélyes szomszédokra, barátokra leltem. A kabát felvétele a legnagyobb probléma számomra, ám ha Angéla vagy a külső segítőm éppen nem érnek rá, én akkor sem esek kétségbe: körbekopogok, valaki csak otthon van, és segít! Egyébként van egy öltöztető segédeszközöm, amibe szépen beleakasztom a ruhát, és leveszi rólam – nagyon megbízható! A mosdó- és zuhanyzóhasználat, valamint az ajtózár nyitása sem okoz problémát. A sminkjeimet is magam készítem – ha hiszed, ha nem, még tusvonalat is tudok húzni!
Mik azok az élethelyzetek, amikben nehezebb érvényesülnöd az akadályozottságból kifolyólag?
Erre nagyon nehéz válaszolni, mert meg tudom oldani a mindennapi szükségleteimet. De viccen kívül, ha kell, egyedül is – bár nyilván több idő, de nem kivitelezhetetlen például az ominózus kabátfelvétel sem. A közlekedésben is szoktam találni olyan helyet, ahol ha leülni nem is, de megkapaszkodni sikerül. Vonattal járok haza, ott is mindig találok valakit, aki segít a bőrönddel. Bár, ha már a közlekedésnél tartunk, nagyon szeretnék jogosítványt. Másokkal ellentétben engem nem a háziorvos, hanem egy szakértői bizottság ítél alkalmasnak: hát, eddig kétszer mentem, mindkétszer elutasítottak. Ez eléggé megviselt annak idején. Viszont azóta tartom a kapcsolatot hozzám hasonló diagnózisú illetőkkel, akiknek mind van jogosítványuk, csak ők már idősebbek nálam. Számos autóátalakítási módszer létezik, ami számomra is lehetővé tenné a biztonságos vezetés lehetőségét – ez tartja bennem a reményt, később mindenképpen újrapróbálom.
Kicsit más vizekre evezve, talán ami tényleg nehezebb, az a párkapcsolatok területe. Nem csodálkozom rajta, hiszen miért ne ijedne meg egy fiú a legelején?! De figyelj: a jó dolgokhoz idő kell, én ezt vallom. Mindenkinek van egy párja, remélem, én is megtalálom az enyém!
Mi a helyzet a szórakozás terén?
Nagyon szeretek bulizni, időt tölteni a barátaimmal, és rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan baráti társaságom van, akik rendkívül kedvesek és segítőkészek. Elmesélem a gólyatáboros történetem (ezt nagyon szeretem): sokan mondták, hogy ne menjek, hiszen mégis hogyan tudnám ellátni magam egyedül? Engem ez nem érdekelt, írtam a HÖK-nek a problémámról, akik nagyon aranyosak voltak, és visszajeleztek, hogy az esélyegyenlőségi referens segítségemre lesz. Viszont én egy nagyszerű csapatba kerültem! Szinte nem is volt szükségem a HÖK közreműködésére, mivel a csapatom felajánlotta, hogy segítenek nekem mindenben, csak egy szavamba kerül. Az egyik lány később elmondta nekem, hogy mennyire örül, hogy én eljöttem a gólyatáborba, hiszen rendkívül színesítettem a csapatot. Ugyanúgy élveztem a gólyatábort, mint bárki más: hajnalig buliztunk, kalandtúráztunk. A legjobb pillanataim egyike volt!
Örülsz, hogy kiszakadtál az otthoni környezetből?
Igen, nagyon jót tett. Alapvetően nem vagyok egy otthonülős típus, és ezt nagyon meg tudom élni itt Budapesten. A remek közlekedési lehetőségeknek köszönhetően oda megyek, ahová csak szeretnék, így nem szívesen hagyok ki egyetlen programlehetőséget sem. Abszolút tudtam adaptálódni a nagyvárosi pörgéshez, és nagyon kedvelem. Persze nagyon jó hazamenni – félreértés ne essék –, ám rengeteg lehetőséget ad az ittlétem. Én meg imádom őket kihasználni!
Van-e olyan negatív élményed, amit megéltél, és esetleg szeretnéd megosztani velünk (hogy hé, ezt ne!)?
Semmi kiemelkedőt nem tudok mondani. Nyilván van a sztereotíp „ó, te szegény” megszólalása az embereknek, de ezt általában azok mondják, akik nem ismernek engem. Nem veszem magamra, hiszen rögtön erre gondolunk, ha látunk egy ilyen (hozzám hasonló) személyt, ezt be kell látni. Hiszen mit is mondana? Ezt nem szabad kritikaként felfogni, bántásként meg főleg nem.
Milyen hobbijaid vannak?
Gyöngyöt fűzök: főképp virágokat. A 2013-as műtétem után (ami 10 hétig gipszbe csomagolt) kivégeztem az összes sorozatot és könyvet, amit felleltem otthon, majd úgy gondoltam, jó lenne valami más hobbi is. Állatkákat mindenki tud, de a virág az olyan ritka. Folyamatosan fejlesztem magam, az internetről tanultam meg. A kezeimet használom, segédeszközre nincs szükségem. Egyébként remek feszültséglevezető!
Ezenkívül sokan mondták, hogy kezdjek el blogot írni. Rengeteg sikerélményem volt például gimiben is a tanulás terén, és az ilyesmit biztosan sokan olvasnák, na meg persze a fogyatékkal élő társaim felé is motiváció tudnék lenni. Gondolkoztam rajta, de még nem kezdtem bele.
Bius csodaszép gyöngyvirágainak darabjai
Azt hiszem, bátran mondhatom a magam és még sokak nevében is, hogy mindenképpen próbáld ki magad az írás területén! Végezetül néhány jövőbeli tervet esetleg megosztanál velünk?
A már sokat emlegetett gyermekpszichológia. Volt egy olyan időszakom, amikor elgondolkodtam rajta, hogy lehetek-e én gyermekpszichológus? Hiszen az utcán is főképp a gyerekek szoktak megbámulni… De pont a másságom miatt fogadnák el tőlem szívesebben a segítséget a hasonló cipőben járó gyerekek, mint bárki mástól. Ez erősített meg engem a gyermekpszichológiában. Konkrét terveim nincsenek ezenkívül, sőt a változtatás jogát is fenntartom!
A képek az ELTE Onlile sajátjai, illetve Brezóczki Bianka tulajdonai.
