Egy kötet a családi traumáktól a Marsig, és a határ most tényleg a csillagos ég, kivéve, ha „felfordul a gyomrod. Vagy nem férsz bele a szkafanderbe”. Egy első kötet. Egy álhír, egy átverés. Egy pontos és precíz utasítás személyre szólóan neked. Egy felkiáltójel. Egy emlékezés. Egy képzelgés. Titkok. Variációk. v_rs_k. Borda Réka: Hoax.
Hoax. Becsapások és becsapások lehetőségei kísérnek végig a kötet egészén, nincs menedék, nincs biztonságot jelentő téma. Bárki átverhet, vezetők, családtagok, szerettek és nem szerettek, de nem baj, a valóság úgysem ez, a valóság nem létezik, én teremtem a világot valamilyenné, téged és a téged körülvevő természetet. A törvényekből persze néhányat megtartok, csak hogy felismerhető maradjon a környezet, meg mert a matematika például tud szép lenni, és igenis van helye egy versben (is) a Pitagorasz-tételnek.
Én teremtek. Borda Réka teremt. Teremt és rombol. Élesnek hitt határvonalakat halványít el és mos egybe. Alanyi és tárgyi költészet. Egyben, egyszerre, csak mert „szeretném, ha tárggyá merevednél, / hogy megtestesülhess kezemben, / ha világgá mennél egy nap”. Elválaszthatatlanná rendezi az ént és a te különböző változatait. Én. Borda Réka. Nem rajzol magáról jól felismerhető portrét, de jelen van, aztán néha eltűnik, aztán visszajön, de csak beköszönni. Ki az az én. „Üveggolyó kék hullámmal. / Ez vagyok én.” És „megismételhetetlen vagyok, / mint egy elszalasztott kozmikus üzenet”. Vagy „olyan leszek, mint te, / ugyanolyan szerencsétlen, babonás és agydaganatos”. Te. Te milyen vagy. Te sokféle vagy, sokféle személyként sokféle szerepben, a Hoax neked szól, rólad szól, rólad is szól. De te persze vagy az én is, egyfajta önmegszólítás, belső párbeszéd, de te vagy a mindenkori olvasó is, meg minden olvasó külön-külön is, (a könyvesboltban az eladó például úgy tart számon, hogy „ó igen van, még a dínós könyvből”), de te vagy a csatlakozási pont a külvilág felé, és mostantól minden szereplőt úgy fognak hívni, hogy Te. Úgyhogy „a gyengék / Rómájában te lennél Néró”, te vagy az, aki a teraszról megfigyelsz egy balesetet, és te vagy a baleset áldozata is, te vagy az, akit „nem tudom /milyen élettelenség jellemez,/ talán a lilapöttyös hálóing”, és te vagy az, akire az én hasonlít, „nem nézek tükörbe, amióta rájöttem,/ osztozunk szemeinken”.
A kötetben egymásra íródnak az emlékek, mint egy örökség, mindenki emlékeit viszem tovább, hordozom magamban, már nem lehet leválasztani, egységben van velem, olyan, mint én. Az emlékképek képzeletdarabkákkal egészülnek ki, most mindent lehet, így kerülök egy ismerős ismeretlen vidékre, „talpaimnál panelmezők virágzanak; /szürke pixelkockák, amikkel elvtársak tetriseztek”. Itt az idő is máshogy működik, egyszerre élek a múltban, a jelenben és a jövőben, egyszerre nézem magam minden perspektívából, hiszen a múltból vagyok, mások múltjai folynak át bennem, de azért nem hagyom, hogy lerántsanak, és már előre látom az utódaim jelenét, akik majd belőlem táplálkoznak. „Unokám az elsők között fog jelentkezni/ a Mars benépesítésére. Pontosan tudja majd, /melyik földrészen keresse nagyanyját egy űrsétán.”
A Hoax nem hagy magamra. Problémákat tár fel, gondolkozik, A és B opciókkal készül, választásra késztet. Nem marad csöndben, meg mer szólalni akkor is, amikor mindenki más fél. Őszinte. Sebeket tép fel, tisztít ki és kötöz be. Életben marad és életben tart. Rábízom magam. „Gondold végig mindezt. Építsd újra világod, a kozmoszt, a /kozmosz bolygóit, a kozmosz földrészeit, a kozmosz soka-/ sodó élőlényeit. A kozmosz te-magját”.
Kiemelt kép forrása: facebook.com
