Nemrég lehetőségünk volt Tisza Kata íróval, interkulturális pszichológia szakértővel, egyetemünk volt hallgatójával interjút készíteni, melyből videó is készült: ezt a következő linken találjátok. Ebben a cikkben most mélyebben is megismerhetitek doktori dolgozatának témáját, szakterületét, az öregedéstudományt. Miről szól legújabb könyve és hogy született meg sajátos műfaja? Mi az az ageizmus? Az aszexualitás és a depresszió az időskor velejárója? Milyen szerepe van a társadalomnak az öregedésben? A következőkben ezekre a kérdésekre is választ kaphattok!
Zelena Dorina: Legújabb könyved, az Egyedül – A szerethető öregedés felé sajátosan mutatja be az öregedést, az életúton való folyamatos haladást. Számíthatunk arra, hogy a későbbiekben ezt a területet is érintik majd verseid is, vagy a forma adja a témát is?
Tisza Kata: Nem tudok úgy írni, hogy előre eldöntöm, ez most egy vers lesz. Számomra a versek annyira mélyről törnek fel, hogyha az fel akar törni, az fel is fog, ha pedig nem akar, akkor nem. Ezt a témát, az öregedést regény formában dolgoztam fel, de egyébként is az a problematikám, hogy nem tudom élesen elválasztani a műfaji határokat. Ezt a szakmai témát nem akartam szárazon megírni, mert azzal úgy éreztem, kiheréltem volna, kivéve a lelkét, elintellektualizáltam volna. Én magam sem szeretek igazán száraz, tudományos könyveket olvasni – tudom, hogy kell, rengeteget kellett olvasnom, de ha szabadidőmben olvasok, akkor nem tudom befogadni az ilyen struktúrájú könyveket, mert nincs benne lélek. Ezek a szabályok nekem, különösen pszichológia témában, túl oldschool-ok. Ellenben az irodalmi feldolgozásoknál gyakran érzem azt, hogy a benne megjelenő erőszakábrázolás, akár a bántalmazásról, öncélú.
Mintha rám lenne hányva a szerző kálváriája, felkorbácsol bennem rengeteg érzést, ami nem érkezik sehova. Nem kap magyarázatot, feldolgozást.
Ha csak az egyik és csak a másik műfajban dolgozom, akkor hiányérzetem van. Tíz éve kutatom az öregedést, végül is megengedtem magamnak, hogy ne pusztán tudományosan dolgozzam fel, hanem adjak hozzá egy irodalmi keretet. Tehát megjelennek az érzelmek, de ezek tudományosan le vannak vezetve, állandó dialógusokon keresztül a regényben.
Ez a könyv a saját küzdelmemnek is a lenyomata: nem harcolok már önmagammal, a műfajokkal, egyszerre vagyok egy érző, szabad ember, és egy racionális gondolkodó.
Szeretnék visszatérni ahhoz a húszéves önmagamhoz, aki kinyitott magában valamit, és egy flow-ként hagyta ezt folyni. Ez egy nagyon értékes állapot, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Minél többet tanulunk és tudunk, annál inkább egy szakmai kritériumrendszert, egyfajta megfelelést tartunk szem előtt, nem engedünk teret a saját megnyilvánulási formánknak. Nem tudunk csak szabályok és megfelelések mentén élni. Fontos, ad egy keretet, de elengedhetetlen a szabadság is.
Z.D.: A kutatók általában nem szeretik ezt a kérdést, de megfogalmaznád, kérlek, miért fontos az öregedéskutatás, és hogy mutatnád be ezt laikusoknak?
T.K.: A társadalomban nagyon gyakran megjelenik a kategorizáció és az annak mentén létrejövő stigmatizáció, gondolok itt a rasszizmusra, szexizmusra. Az ageizmus is hasonló hatásmechanizmus. Minél magasabb a frusztráció egy társadalomban, minél több a megoldatlan kérdés, szorongás, mint hogy mi lesz a nyugdíjammal, mi lesz a jövőmmel, mi lesz az egészségüggyel, az oktatással… Ezek nagyon komoly egzisztenciális szorongást aktiválnak, és minél kevésbé látszanak erre válaszok egy társadalomban, ez a frusztráció egyre csak gyűlik, és keres magának egy felületet, ahova le tud csapódni, ahol levezetődik. A frusztráció pedig ilyenformán át tud csapni agresszióba, pusztításba. Ezek a már készen álló csoportok nagyon jó levezető felületetek. Tehát ha már létrejött egyfajta felosztás a társadalomban, nem, bőrszín, vagy éppen életkor alapján, akkor nagyon könnyű létrehozni a mi-ők kategóriákat, ahol magunkat besoroljuk a felsőbbrendű MI kategóriába, akik biztonságban vannak, és létrejönnek az ŐK, ahova elvezetjük a reflektálatlan, fel nem dolgozott szorongást, frusztrációt. Jelen esetben ez az életkor alapján jön létre, ez az életkor alapú előítélet. Ők lesznek a „rossz” kategória, ahol levezetjük ezt a feszültséget, ami voltaképpen a halálfélelemből, az egzisztenciális szorongásból fakad.
Így az idős embereket egy homogén csoportként láttatjuk teleaggatva olyan sztereotípiákkal, mint hogy szenilisek, inkompetensek, aszexuálisak. Mint egy nagy tömegsírba, bedobáljuk az összes ilyen sztereotípiát. Ezek érzéseket váltanak ki, tehát társadalomlélektani távolságot tartunk, ami elvezet diszkriminatív cselekvésekhez, mint a kényszernyugdíjazás, pozíciótól, autonómiától való megfosztás, kirekesztés.
Mivel egész fiatalkorunktól találkozunk ezzel, nem alakul ki rá védekező mechanizmus egészen addig, amíg mi is el nem jutunk odáig. Belsővé tesszük. Mire megöregedünk, tele leszünk öngyűlölettel, hogy megöregedni bűn, rossz, szégyenteli, el kell rejteni a ráncokat, a kopaszságot, mindent, ami azt mutatná, hogy az idő múlik. Emögött a reflektálatlan halálfélelem áll, valamint a többi rárakódott frusztráció. Minél szabadabb egy társadalom, annál alacsonyabb szinten jelennek meg ezek.
Az idős embereket mint csoportot rengeteg ilyen stigma fogja érni, emberek tömegének az önbecsülésébe gázolva, ráadásul mindenkit fog érinteni, aki csak meg nem hal.
Bár fiatalkori előítélet is van, amikor leírnak, lenéznek, tapasztalatlan vagy, ne szólj bele, utána pedig már túl öreg vagy. Mikor volt az a pont, amikor éppen a megfelelő pozícióban voltunk? Különbség van aközött, hogy nőként vagy férfiként, alacsony vagy felsőosztálybeliként öregszünk meg.
Az öregedéskutatások célja, hogy ezeket a stigmákat, sztereotípiákat tudományosan cáfolják.
Például az aszexualitás sem igaz, vagy nem úgy igaz, ahogy sztereotipizáljuk azt: egy idős embernek is szüksége, igénye van intimitásra, csak ha ezt a társadalom tiltja, szégyenteljessé teszi, vagy ha funkcionális probléma esetén az előzőekből fakadóan nem fordul segítségért, vagy ha mégis, az orvostársadalom él a sztereotípiákkal. Ugyanígy természetesnek tartja a depressziót mint az időskor velejáróját, miközben nem az. Egy csomó ilyen társadalmi összefüggés jön elő, ezek ellen küzdünk.
A másik szempont az, hogy ennek van egy szakirodalmi háttere, de meg szerettem volna nézni, mit jelent ez egy emberi életútban. Ennek van egy külső vetülete, hogy a társadalom hogyan konstruálja meg az időskort, és van egy belső, egyéni, intrapszichés vetülete, hogy te hogyan képzeled el és éled meg azt. Hogyan bántod magad az életkorod előrehaladtán. Arra jutottam, hogy az életútkutatás valójában lefedi az élet összes fontos kérdését. Hiszen ahogy egy idős ember reflektál az életére retrospektíven, nagyon szépen kirajzolódnak a csomópontok, ahol máshogy is dönthetett volna, előjöttek témák, amikkel máskor is foglalkoztam, mint például a bántalmazás.
Mivel a kapcsolataink minősége az emberi élet elsődleges mutatója, egyáltalán nem mindegy, hogy alakulnak ezek, milyen emberrel, milyen emberek társaságában éled le az életedet, mire jössz haza: ezek mind befolyásolják az öregedésed minőségét is.
Minél inkább eltávolodtál a saját belső magodtól, minél nagyobb kompromisszumokat kötsz és minél nagyobb hazugságokban élsz, bezárulsz, annál inkább bezáródó, betegeskedő időskorod lesz. Egyre több vetületet nyom ránk a társadalom, ami ellen úgy lehet küzdeni, hogy visszatérünk a saját belső igazságunkhoz, nem engedjük be ezeket az abúzusokat. De vannak olyan helyzetek, amik ellen nem tudunk küzdeni, például ha kényszernyugdíjaznak, mindenhonnan elutasítanak, egy ponton már nem mondhatom azt, hogy „ember, küzdve küzdj és bízva bízzál”. Vannak olyan strukturális dimenziók, amik ellen társadalmilag kell küzdeni, politikai színtereken, míg mások olyanok, ahol csak az egyén küzdhet.
Vannak olyan tényezők, amikre nincs kontroll, de már az védettséget ad, ha tudatában vagyunk ezeknek, tudomásul vesszük, mert így tudunk távolságot tartani: hogy nem a mi felelősségünk. Viszont ez elvezet oda, hogy mi az, ami viszont a mi felelősségünk, mi ellen tudunk küzdeni akár önismereti, akár identitásfelszabadítási utakon. Így tudunk eljutni egy megbékélt, önmagunkat szerető és másokat is elfogadó időskor felé.
Ez az, amiért én küzdök, és amit szeretnék bemutatni.
Kiemelt kép: a forgatásról (ELTEVízió)
