Feltöltődés

Egyik alkalommal a pszichológia óra után bementünk. Az első tárgy engem jobban emlékeztetett egy futurista műalkotásra, mint valamilyen elektromossági berendezésre. Egy fényesre csiszolt márványlapra fekete és fehér kapcsolókat szereltek. Amit láttunk, az egy márvány kapcsolótábla – magyarázta Robi –, ami egy-egy lakóház vagy akár egy áramelosztó-központ villamossági kezelőfelületeként is szolgált az elektrotechnika hőskorában. A fehér márványnak egyébként nemcsak esztétikai szerepe volt, szigetelőként is szolgált, s eltakarta a kapcsolókból szerteágazó vezetékköteget. A táblán elfordítottunk egy kapcsolót, s ezzel elindult az időutazás, megszűnt a tér- és az időérzékelésünk.

Jedlik Ányos alkotta csodaszerkezeteket láthattunk, sőt működés közben is megfigyelhettük őket. Most kivételesen nemcsak a legtöbbet használt és a hallgatók körében is leginkább közkedvelt Jedlik-találmányra, a szódavízre (pontosabban a fröccsre) gondolok. Hanem talán a kerékpár-világításról jól ismert, Jedlik által 1861-ben kigondolt dinamóra; és megismerkedhettünk az öngerjesztés elvével is.

Az erőművekben termelt áram a lakossághoz is eljutott, eszünkbe juthat a korszak berendezéseiről Kosztolányi, aki a Boldog, szomorú dalban örvendett a technikai vívmányoknak: „van villanyom, izzik a villany”. Láthattam, hogyan izzottak a boldog békeidők volfrámszálas izzói.

Kipróbálhattam, amit Kosztolányi is, betárcsáztam a telefonon a 16-os melléket és vártam a válaszra. Ezután utcai fülkéből próbáltunk meg elindítani egy hívást. „Van nálad egy bélás? Haza kell telefonálnom, hogy kések” – idézhetnénk ezt a korszakban klasszikussá vált mondatot. Persze ezzel nem lennénk teljesen hűek a történelemhez, mivel – „esett le nálam is a tantusz” – ebben az időben még nem a kétforintossal, hanem az ezt helyettesítő külön telefonálásra használható zsetonnal, a tantusszal „fizettek a szolgáltatásért”, melyet külön meg kellett vásárolni. Ebből ered az idézett szólás is. A hívó bedobott egy tantuszt, tárcsázott, majd várt az összekapcsolásra (a telefonközpont kapcsolószekrényét is megnézhettük a kiállításon). A hívott jelentkezésekor egy jellegzetes csengő-bongó hang hallatszott a kagylóból. Az érme beleesett a perselybe, s ezzel indulhatott a beszélgetés.

Abba a korszakba utazhattunk vissza, amikor virágzott a magyar ipar. Majd megláthattuk azt is, hogy Trianon után hogyan sikerült a magyar gazdaságnak helyreállnia, ami hatalmas teljesítmény volt, és itt nemcsak a magyar találmányú generátorok, kondenzátorok teljesítményére gondolok, hanem az egész társadalom kitartó munkájára. 1930-ra az ország lakosságának 71%-ához eljutott a villany. Azonban 1920 vesztesége és a beszűkült kapacitások miatt több olyan találmányt, amelyek a technikai fejlődés élvonalába tartoztak, a sikeres kísérletek ellenére végül nem Magyarországon kezdtek el gyártani. Ilyen volt a helikopter, Asbóth Oszkár találmánya, vagy Fonó Albert sugárhajtóműve. Az Elektrotechnikai Múzeum azonban felvonultatja azokat a gépeket, magyar találmányokat, amellyel a magyar ipar az új helyzetben nemcsak megmaradni tudott, hanem versenyképessé is vált. Az Egyesült Izzólámpagyár volfrámszálas, majd kriptongázas villanykörtéit – utóbbit Bródy Imre találta fel – 53 országba exportálták. Úgyszintén jó hírnek örvendtek az Orion gyár elektron- és rádiócsövei, illetve rádiói. A bázisiparágak közül a villamosenergia-termelés látványosan fejlődött. 1921-ben az új határok között maradt kapacitás 276 millió kW, amely egy főre számítva háromszor múlta felül a háború előttit. Egy évtized alatt ez még egyszer megháromszorozódott.

Mintha gyárlátogatást tettünk volna a budapesti Tungsram gyárban, megismerhettük az izzólámpák történetét. Két vitrinben különültek el a rostszálas és izzószálas fényforrások. A rostszál egy igen vékony, nagy ellenállású szénszál volt, melyen keresztülfolyt az áram. Itt nem a föld mélyéről bányászott kőszénre kell gondolnunk, hanem elszenesített gyapotrostra, bambuszrostra, amelyet először használtak az égőkben. A szálon átfolyó áram következtében a szénszál annyira átmelegedett, hogy fehéren izzani kezdett. Mivel az üvegburán belül nem volt oxigén, amely táplálná az égést, nem égett el (olyan gyorsan) a szénszál. Azaz először az üvegkörtékből kiszivattyúzták a levegőt, azaz vákuum keletkezett. Ezt követte több kísérlet különböző gázokkal (xenon, kripton stb.), melyek még hatékonyabb közeget biztosítottak az izzó belsejében. Egy-egy villanykörtében akár fél méteres izzószál is lehet, mely spirálissá tekercselve csak kis helyet foglal el. A nemesgázokra a volfrám esetében azért is szükség van, mert azok megakadályozzák az anyag párolgását.

Amikor hazafelé utazom az egyetemről a Thököly úton, vagy a Hermina út felé járok, mindig megcsodálom a 19. század végének villáit, s elképzelem, hogy milyen lehetett bennük egykor az élet, de arra még sohasem gondoltam, hogy a villa bársonyfüggönyökkel keretezett dolgozószobájában, a tölgyfaasztalon, egy, a fent látható tárgyhoz hasonló is található.  Ez egy csengő kapcsolója, mellyel a ház ura a cselédeket tudta hívni. A csengő működése roppant egyszerű – magyarázta Robi –, az áram bekapcsolásakor (azaz a csuklónál található gomb lenyomásakor) záródik egy áramkör, az elektromágnes magához vonzza a közvetlenül előtte álló „horgonynak” nevezett vaslemezt. Ahogy ez megtörténik, a kalapács ráüt a harangra (csengés), de nyomban rés támad az érintkező rugó és a rézcsavar között, s ezzel megszakad az áramkör. Megszűnik tehát a mágneses hatás, ezért a rugó, amelyre a horgony erősítve van, visszatér eredeti helyzetébe; ezzel újra záródik az áramkör, és így tovább.

A fenti kiállításrészlet volt a kedvencem. Elsőre nem találnánk ki, hogy ez egy elektromossági kísérlet szemléltető eszköze. A jobboldali hölgy egy elektrosztatikus „verklit” hajt, amelyről az áramot az ugró férfi figura továbbítja hölgy partnerének. S a legszebb, hogy a kezük összeérintésével működni kezd (nem a kémia, ahogy mondani szokás, hanem) a fizika. A töltések ugyanis továbbhaladnak, s azt láthatjuk, hogy a hölgy jobb keze alatti pralinés dobozban pattogni kezdenek a golyók.

Még hosszan mesélhetnénk arról, hogy hogyan „töltődtünk fel” mi is, nem elektromossággal, hanem egyre nagyobb lelkesedéssel. A felvilágosodástól kezdve követhettük nyomon a „töltések útját” egészen napjainkig. A történelemnek számos olyan részletét mutatja be a kiállítás, melyek segíthetnek rekonstruálni a múltunkról alkotott képet, de ami ennél is több, visszautaztatnak bennünket azokba az időkbe, amikor Kosztolányi is örvendezve írt a villanyról, a bekötött telefonról.

Köszönöm a múzeumi vezetést szaktársamnak, Szabó Róbert történelem–fizika szakos hallgatónak. Járjunk az új évben mindig nyitott szemmel, hogy az egyetemre, múzeumba járás igazi „feltöltődés” lehessen!