És akkor ott áll a diák, kezében a sok év verítékéből – vagy épp nem abból – kisajtolt hivatalos okmánnyal, jelesül: az érettségivel, amely célok nélkül nem lesz se több, se kevesebb, mint néhány pluszpont az egyetemre… Mert hányan meg hányan vagyunk, akik a gimi védelmező burkából kiszakadva ötlettelenül vagy éppen ötletektől túlcsordulva találjuk magunkat a lehetőségek labirintusában?
Konkrét célok híján nincs megfelelő döntés, és máris elúszott egy év, vagy több. De mi van akkor, ha pont ebben a „lyukas” évben vágatjuk pofon magunkat az ÉLETtel úgy, hogy „kitekeredik a nyakunk”, és a látószögünk 360 fokos fordulatot vesz? Ha nem kilépünk, hanem szánt szándékkal kiugrunk a komfortzónánkból? Ekkor elkezdünk felgyógyulni a könyvek közé és képernyő mögé zárt passzivitásunkból, az elmélet nihilizmusából, és összes érzékszervünket latba vetve bizonyítjuk életrevalóságunkat. A következő interjú után Pornói Bendegúz elsőéves földrajz–történelem szakos hallgatóval együtt azt vallom, hogy az érettségi egy olyan papír, amelynek utólag lehet csak igazán valódi hitelt szerezni.
„Három napot túráztam Svanetia hegyein. Aludtam egy hágóban, ahol reggelre beterített a hó, volt, hogy egy rókával kellett vitatkoznom, hogy ne vigye el a törülközőm, és volt, hogy egy kápolna melletti konténerben éjszakáztam. Jártam egy kis jégbarlangban, fürödtem gleccserpatakban. Valamint, bár még a törökök vezetnek, jönnek fel a grúzok, akik sörre, sütire vendégeltek meg, és kaptam egy liter bort is.” – Mindössze három mondat, mégis tömény esemény. Akármelyik részletét választhattam volna utazásairól szóló bejegyzéseiből, mert mindegyik ugyanilyen zsúfolt és különleges. Vagyis – nem is koptatom ezeket a szavakat, hiszen úgysem tudom leírni, mit élt át az alatt a kétszer két hónap alatt, amikor egyszer stopptúrával, másodszor pedig biciklivel fedezte fel a Közel-Kelet nagy részét…
Mydiati utcakép
B – Bendegúz
A – Anna
A: Benned aztán van kurázsi! Miért ezek az utak, és miért pont a Közel-Kelet?
B: Érettségi után – sok kortársamhoz hasonlóan – nem tudtam, merre menjek, mihez kezdjek. Meg szerettem volna ismerni idegen kultúrákat, embereket, világképeket, mielőtt megkezdem egyetemi tanulmányaimat. Ezért úgy döntöttem, hogy iskoláimban szünetet tartok, és utazom.
A: Irakig elstoppoltál! Ez nagyon meredek! Vagyis inkább: hegyvölgyes és nem veszélytelen…
B: Szeptember elején indultam Szerbián és Bulgárián át Isztambulba, ahol ráébredtem a stoppolás egyik legnehezebb részére: mégpedig a nagyvárosok elhagyására. A 14 millió lakosú Isztambulból egy egész napra volt szükségem, hogy kijussak a város szélére, egy alkalmas autópálya-csomóponthoz. Az éjszakát is itt, az összekötő utak közti bokrokban töltöttem, ahol az afgán menekültek mellett az éjszakai locsolás is felébresztett. De a stoppos szerencsémet ez sem csorbította, és jó tempóban haladtam végig Törökországon, miközben rengeteg nagyon kedves emberrel találkoztam, akik gyakran meghívtak teázni, enni. A Fekete-tenger partján sokszor csak végig kellett sétálnom egy piacon, és néhány közös fotóért cserébe kaptam kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt és rengeteg túlcukrozott török teát.
A: Mit tanácsolsz kezdőknek profi stopposként?
B: Kicsi létszámban célszerű stopptúrára indulni, csapatban nem lehet. Csak világosban, mert sötétben nem látnak, vagy félnek a stopposoktól. Egy nagy lapra ki kell írni, hova akarsz eljutni, illetve fontos a bizalomgerjesztő ruha, az iszonyú sok türelem és a sok mosoly. Összességében fárasztó és nehéz dolog ez.
A: Aludtál háztetőn, bozótban, hóban, beterített az ónos eső, rád fagyott a saját párád… Hol töltötted mégis a legrosszabb éjszakádat?
B: A pesmergák (Pesmerga: Iraki Kurdisztán hivatalos hadserege) felajánlották, hogy aludjak a katonai ellenőrzőpontjukban. Üvöltött a TV, égtek a lámpák, rengeteg légy volt, ráadásul az ivóvizet jégtömbökből olvasztották…
A: A komfortzóna mint fogalom létezik számodra ?
B: Biztos, hogy létezik, de talán az a legfontosabb, hogy uralni tudjam a történéseket. Mindig sikerült befolyásolnom az eseményeket, így nem kerültem durva helyzetekbe.
A: De azért nehéz pillanataid csak akadtak, hiszen olyan nincs, hogy két hónapon keresztül minden simán megy…
B: Igen, de ezek nem a veszélyes helyzetekből fakadtak. Hatalmas önuralmat igényelt, mikor úton hazafele a török–bolgár határnál 9 órán keresztül nem vett fel senki. Vagy veszélyes, sőt inkább merész eseményem volt például, amikor két cigarettacsempész vitt át a határon, Törökországból Iraki Kurdisztán autonóm régióba. Ez az egykor Mezopotámiához tartozó terület ma inkább csak a konfliktusairól ismert. Négy komoly vallás, három nemzet, valamint számos geopolitikai és gazdasági érdek kereszttüzében fekszik, ami szinte folyamatos konfliktusokat biztosít az ISIS-től függetlenül is. Mindent összevetve inkább az volt a megterhelő, hogy egy idő után elfáradtam. Otthonról nem hiányzott senki, viszont az annál inkább, hogy nem tudtam mély kapcsolatokat kialakítani. Irakban alapvetően a levegő sem tiszta, ki volt száradva minden. Nehezebben tudtam kezelni például a növényzet hiányát, mint hogy szakadó hóban meneteljek órákon keresztül. Sok nehéz helyzet adódott, de mivel élveztem őket, nem számítottak tehernek, hanem inkább élvezetes kihívásnak.
A: Kalandregénybe illő dolgokat mesélsz. Te mit könyvelsz el a legmegdöbbentőbb élményednek?
B: Azt, hogy milyen hihetetlenül rendesek az emberek! Minél távolabbi egy kultúra az európainál, annál jobb arcok, hatalmas a vendégszeretetük, nagyon szeretnek adni. Az itthoni médiából kiindulva nem erre számítottam! Ezer találkozásból talán egyetlen kivétellel találkoztam.
Zakho, Iraki Kurdisztán. Ők voltak Bendegúz családja
A: Ha már vendégszeretet: hol etted a legfinomabbat, illetve a legrosszabbat?
B: Irkaban és Törökországban nagyon sok gyrosos szendvics volt, amelyeket nem mondanék kiemelkedően jónak, sőt Irakban inkább kiemelkedően rosszak voltak. Egy családnál, ahol laktam, mindig rizses húst ettünk salátával, ami enyhén szólva nem volt túl változatos. A kedvencem viszont egy szintén Irakban és Törökországban hagyományos étel, a pide lett: ezalatt nagyjából egy gyrosos pizzát kell érteni, sok zöldséges feltéttel. A legrosszabbat is Irakban ettem, nem tudtam a nevét, ezért én kapribabnak hívtam, amely egy kapribogyóízű sós, paprikás főtt bab volt.
A: Keleti tapasztalataid tükrében hogyan tekintesz az európai kultúrára vagy egyáltalán Magyarországra?
B: Hihetetlenül elkezdtem értékelni különböző európai normákat és értékrendszereket, olyan átlagosnak tűnő dolgokat, mint a szabadság. Rengeteget tanultam arról, hogyan viszonyuljunk a természethez vagy emberekhez, idegen kultúrákhoz, hogy hogyan ne használjunk ki mindent. Ott nagyon-nagyon sokat szemetelnek. Elkezdtem értékelni azt is, hogy itt, Európában mennyire önállóvá nevelnek minket. Ott egy férfi a családja nélkül semmi, önmagukban nem tudnak meglenni. Másik oldalról viszont jó, hogy a közösség sokkal összetartóbb, ami nálunk nincs annyira jelen. Például a fiúk között sokkal emberibb a barátság is, ami természetes szeretetet és tiszteletet jelent.
A: Mi volt az a kulturális hagyomány, amely európai szemmel furcsának vagy meglepőnek tűnhet?
B: A legnagyobb kulturális különbséggel Irakban, Zakhóban szembesültem. Azon a vidéken a szülőknek kötelességük, hogy ha felnő a gyerek, autót, házat, vegyenek neki, és teljesen felszereljék; viszont az egyének hihetetlen mértékben meg vannak fosztva az önállóságuktól. Felnőttkorukig a szüleikkel élnek, utána viszont az állam egy nagy vizsga, és a piac szükségletei alapján központilag osztja be, ki milyen egyetemre mehet, vagy utána mit dolgozhat. A család, akiknél laktam, marasztalt egy hét vendégeskedés után is. Felajánlották, hogy befizetnek egy amerikai egyetemre, szereztek volna feleséget, örökbefogadtak volna. Végül elengedtek, és 65 ezer dinárt kaptam tőlük, amely 15 ezer forintot jelent… 2 hétig eléltem belőle. Stoppolni viszont tényleg nem hagytak, egy barátjuk elvitt a nagyvárosba, aki befizetett egy hotelbe, ahol a hoteltulajdonos meghívott reggelizni meg vacsorázni.
Diyarbakir, utcakép
A: Hogyan változtatta meg a személyiségedet, milyen irányba terelte a gondolkodásodat a sok utazás, azok az új világnézetek, amelyekkel találkoztál?
B: Bár korábban is nyitott embernek tartottam magamat, még jobban kinyíltam. Sokat fejlődött a határozottságom és a türelmem. Sokkal jobban bízom a megérzéseimben és minden területen magamban.
A: Az elmaradhatatlan kérdés: mi lesz a következő úti célod, illetve mik a terveid a későbbiekre nézve?
B: Mindenképpen szeretnék visszamenni a Közel-Keletre, hiszen van még bőven mit felfedezni! Jó volna önkénteskedni Zanglában vagy Jemenben. A későbbiekben pedig szeretnék komolyabban a magyar oktatás fejlesztésével foglalkozni.
A: Gyönyörű bejegyzéseket készítettél a Facebookon az utazásaidról, illetve írtál cikket, most pedig előadásokat is fogsz tartani. Hol láthatunk legközelebb élőben?
B: Október 11-én, szerdán 20:00-kor szeretettel várom az érdeklődőket az Eötvös József Collegium Nagy Klubjában!
A képeket Pornói Bendegúz készítette.
