A 2016-os év utolsó hónapjaiban – kulturális és tudományos berkeken belül – már-már szokatlanul ádáz vita zajlott le József Attila egyik legismertebb verse, az Eszmélet kapcsán. A vita kirobbantója, Tőzsér János ugyanis azt állította elemzésében, hogy „elhibázott értelmezői stratégia az Eszméletet filozófiai versként olvasni, és abban explicit filozófiai tartalmakat keresni. Ha így teszünk, azt találjuk: közhelyes és/vagy inkonzisztens, amit József Attila ír.” A vitaindító cikkre elsőként Tverdota György reagált, őt követte (a megjelenés sorrendje szerint) Paár Tamás, Marno János, Pór Péter és Varga Péter András. A vita Tőzsér saját védelmére írott válaszával enyhült. Cikkünkben a felek legfőbb állításait gyűjtöttük össze, és igyekeztünk összefoglalni ezt a – véleményünk szerint – nem tét nélküli vitát.
Első cikkében Tőzsér János az Eszmélet egyes kiragadott szakaszait (arról, hogy ez az eljárás miért problematikus lásd lent) veti alá „egy outsider filozófiai analízis[é]”-nek (kiemelés T. J.). Először a VI. versszak első négy sorát emeli ki: „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat.” Majd a XI. versszakot: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.” De nem ússza meg a III. versszak híres sorpárja sem: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”
Mindhárom idézeten ugyanazt a kivetnivalót találja Tőzsér: mondandójuk nemcsak közhelyes, hanem triviális. Jól érzékelteti vitaindítójának tudatosan vállalt polgárpukkasztó stílusát a XI. versszak kapcsán írt okfejtés: „E két filozófia kijelentés [t. i. a boldog ember ostoba és az ostoba ember akkor boldog, ha érzéki örömök érik – a szerk.] zavarba ejtően kínos. Nem csak passzé, rosszabb. Egyes kamasz (főként emós) lányok és fiúk mélynek és eredetinek semmiképpen nem nevezhető életfilozófiája. Ha úgy tetszik, amolyan szellemi gyermekbetegség, melyen éppúgy jó hamar és gyorsan átesni, mint a mumpszon, a bárányhimlőn és a szamárköhögésen.”
Térjünk rá az inkonzisztenciák kérdésére. Tőzsér szerint problematikusak a vers emberi szabadságról tett állításai, valamint a valóságértelmezéshez kapcsolódó sorok is. Két ellentmondást vázol fel a szerző: (1.) „József Attila a VI. és X. versszakban azt állította, hogy az ember eredendően szabad, és csak ő maga foszthatja meg magát vele született szabadságától. A VIII. versszakban ezzel szemben azt állítja: a világ (vagy univerzum) olyan természetű entitás, melyben nem lehetséges emberi szabadság […]; s legfeljebb arra vagyunk képesek, hogy képzelegjünk saját nem létező szabadságunkról.” (kiemelés T.J.); (2.) a IV. versszak első öt sora „azt hangsúlyozza, hogy a valóság determinált voltából következően a különböző dolgok szilárdan fogják és összetartják egymást, az utolsó sor – épp ellenkezőleg – azt állítja, hogy mindaz, ami van, magától automatikusan darabjaira hullik. József Attila egyszer a valóság rendezetlen, ámbár merev és stabil struktúrájú, másszor a valóság törékeny és esetleges képét tárja elénk.” (kiemelés T. J.)
Tőzsér a vitairat végén még két védekező állítást tesz. Egyfelől kiemeli, hogy nem azt mondja, hogy József Attila verse rossz lenne, hanem azt, hogy a benne szereplő fiolozófiainak titulált gondolatok retorikai-poétikai eszközök. Másfelől – iméntivel összefüggésben – hangsúlyozza, hogy nem a verset, hanem annak “bevett értelmezési stratégiáját” kritizálja.
Tverdota György hozzászólásának első felében szurkálódik, és ez rendkívül kacagtató. Szerinte Tőzsér mint „Platón kései utódja” különös útját választotta a bizonyításnak, és „hősies önfeláldozással ő maga olvasta filozófiai versként a ciklust,” és „védhetetlen öngólokkal bombázza a kaput”. „Szinte megsajnáltam e fájdalmas és kínos viviszekció láttán” – írja Tverdota. Érvei mintha nem Tőzsér ellen, hanem sokkal inkább József Attila védelmében fogalmazódnának meg, ahogy írja: „Mi bizonyára jobban megérdemelnénk a szidást, mint szegény József Attila, aki – attól tartok – kárvallottja lehet ennek az őt kipécéző közhely- és inkonzisztencia-kereső buzgalomnak […]” Fel is sorol még néhány olyan verset, ami helyrebillentené az egyensúlyt. Tverdota szerint nemcsak az Eszmélet, hanem Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban, Vajda János Nádas tavon, Babits Mihály Hadjárat a semmibe című verse, illetve Egy filozófus halálára írt költeménye, valamint Weöres Sándor A teljesség felé című könyve is hasonlóan közhelyes és inkonzisztens, így e művek sem állnának meg „a filozófus szigorú tekintete előtt.” Emellett Tverdota hosszabban értekezik arról, hogy minden vers poétikai-retorikai természetű, s ha az irodalomtól elvitatjuk az igazságról való beszédet, akkor „kasztráljuk” a művészi teremtőerőt, más szavakkal élve: az irodalmi műalkotás kiüresedik. Nem meglepő, hogy a tanköltészet és gondolati költészeti különbségéről értekező Pór Péter is megemlíti a fent felsorolt szövegeket.
Tőzsér azonban – mint azt később önnön védelmében írja – nem állítja ennek ellenkezőjét. Tverdota szurkálódásait illetően pedig megjegyzi: „Úgy gondolom: e mérsékelten szellemes gorombaságokra nem kell válaszolnom.” Mivel Tőzsér szerint Tverdota nem fogalmaz meg értelmezésével szemben érdemi ellenérvet, így csak az irodalomtörténész „vitakultúráját” nehezményezi.
Paár Tamás ezzel szemben konkrét kérdések, felvetések és válaszkísérletek mentén válaszol Tőzsér cikkére. Az első pontban Paár felhívja Tőzsér figyelmét arra a lehetőségre, hogy poétikailag indokolt eljárás az összeegyeztethetetlenség szándékos érzékeltetése, amivel a szerző éppen a Tőzsér által kifogásolt inkonzisztenciára hívja fel a figyelmet. A cikk második pontjában Paár arra tér ki, hogy „sok mai – általa [t. i. Tőzsér által] is jól ismert – filozófus éppenséggel összeegyeztethetőnek gondolja a teljes fizikai determináltságot az emberi szabad akarattal” (kiemelés P. T.). Paár ezen felvetését, miszerint József Attila kompatibilistának tekinthető, Tőzsér elfogadja válaszcikkében: „el kell ismernem – Paár meggyőzően mutatja meg, hogy nem feltétlenül áll fenn inkonzisztencia. […] Ehhez csak azt kell állítani: József Attila – hasonlóan számos filozófushoz – kompatibilista volt. E szerint: míg az első passzus a politikai/morális szabadság meglétéről, addig a második passzus a metafizikai szabadság hiányáról szól. S így a kettő – írásomban kifejtett álláspontommal szemben – konzisztens egymással” – írja Tőzsér. Paár felrója Tőzsér olvasatának azt a meglehetősen önkényes eljárást, amellyel egyes szakaszokat kiragad a versegészből, és azokat a szöveg metafora- és motívumhálójától függetlenül, önmagukban értelmezi. Ebből fakad az is, hogy Tőzsér nem reflektál arra a lehetőségre, hogy az általa triviálisnak tekintett sorok a vers egészébe helyezve többletjelentéssel gazdagodhatnak.
Paár negyedik felvetése olyan kérdést feszeget, amelyet érdemes volna, talán egy külön vita kereteiben is körbejárni. Az irodalom és filozófia kapcsolata évszázadok óta kissé tisztázatlan. A nehézségek leküzdésére természetesen időről időre történnek törekvések, megemlítendő példa az Eötvös Collegium által szervezett Esti Kérdések Irodalom és Filozófia Konferencia, amelyet február 18-án tartanak a Ménesi úton.
Marno János felszínesnek tartja Tőzsér megközelítését. „Az Ön verselemzése ellenben olyan kváziobjektív lencse alá helyezi a költeményt, ami elvágólagosan képes megítélni egy-egy versszak vagy versszakon belüli szövegfonatok konzisztenciáját, logikai koherenciáját, azaz filozófiai igazságát, […]” Marno felteszi azt a kérdést, hogy vajon mi is a filozófia tárgya, vagyis „[m]i az a szint, ami felett már egy gondolat nem számít triviálisnak csak azért, mert igaz?” Gondolatmenetét azzal a kérdéssel folytatja, hogy ha az Eszmélet némely részletei mégis „gyerekes közhelyeknek”, „kamaszkori létfelfedezéseknek” hatnak, az vajon mennyiben csökkenti a vers „gondolati súlyát”, „horderejét”? Ellenvetését kifejtve a József Attila-vers árnyaltabb értelmezésére törekedve a vers mélyebb rétegeire, jelentéstartalmaira próbálja felhívni a figyelmet. Tőzsér egyik triviális hasonlatáról szólva például megjegyzi, hogy az „meghamisítja” adott négy sor „kimeríthetetlen jelentéskomplexumát”.
Tőzsér reakciójában beismeri, hogy nem vette figyelembe a vers dinamikáját, s elfogadja Marno meglátásait, így többek közt azt is, amely szerint a József Attila‑i költészetre különösképp jellemző a kint és a bent „csereszabatossága”, e probléma visszatérően jelenik meg vers(ek)ben, s ez az, amely – Marno szavaival élve – „nem engedi rögzülni egyik vagy másik szereplő pozícióját, de még identitását sem”. (Ha úgy tetszik, többek közt éppen a kint és a bent dinamikája az egyik alapja az Eszmélet inkonzisztens jellegének.)
Kemény kritikát fogalmaz meg Pór Péter is válaszcikkében. Egyfelől felrója Tőzsérnek, hogy nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy egy művészeti alkotás éppenséggel törekedhet az inkonzisztencia tapasztalatának megfogalmazására is. „[N]yilvánvaló, hogy a vers szövege egy megszerkeszthető (vö. A város peremén) vagyis megérthető és megfogalmazható, s egy mindig széthulló („ami van, széthull darabokra”), vagyis megérthetetlen és megfogalmazhatatlan világ konstrukciójának/dekonstrukciójának a metszőpontján vagy inkább a metszőmezején (lásd a latin intersto) íródott” – írja Pór.
Cikkének második felében kitér egy műfajelméleti problémára is, a tanköltészet és gondolati költészet megkülönböztetésére. Eszerint tanköltemény az olyan vers, amelyben „a költők teleologikusan világos, leíró-elbeszélő szerkezetben egy eleve szilárdan elfogadott tételt és egy eleve szilárdan felépített (világ)rendszert fejtenek ki és jelenítenek meg.” Ezzel szemben a gondolati költészetnek „nem egy tétel és rendszer akármennyire sajátos vagy intenzív […] a tárgya, hanem maga a gondolat, a gondolatért való küzdelem, a gondolat megteremtése.” A költő az ilyen szövegekben a világrend megteremtésének költészeti lehetőségeit keresi, és így ezek a szövegek természetüknél fogva nem lehetnek teleologikusan egyenes vonalúak. Mindezen túl hangsúlyozza, hogy Tőzsér olyan összefüggő filozófiai téziseket kér számon az Eszméleten, amelyeket senki sem keresett, mitöbb, Tőzsér megközelítése költészetidegen.
Tőzsér hosszabban válaszol Pór érveire, de az értelmezésbeli különbségeket esztétikai ízlés kérdésévé redukálja. Szerinte az „inkonzisztencia nem lehet erénye semmilyen artefaktumnak (emberi alkotásnak), a fortiori az Eszméletnek sem” (kiemelés T. J.), ezzel szemben Pór ezeket az ellentmondásokat a gondolati költészet pozíciójából fakadó esztétikai erényeknek tekinti.
Varga Péter András további új szempontot emel be azzal, hogy Tőzsér elemzését az analitikus filozófia berkein belüli kísérletként igyekszik pozícionálni, ezt az értelmezést Tőzsér azonban elveti. Varga nem véletlenül hívja fel a figyelmet arra, hogy amennyiben egy kanonikus szöveg olvasásához választott értelmezői stratégia olyan csekély eredményre vezet, mint ahogyan azt Tőzsér megközelítése tette, akkor nem a szövegben, hanem az értelmezői módszerben kell keresni a hibát. Mert „félő […], hogy a József Attila felett kimondott ilyen ítélet, azaz a filozófia önként vállalt dialógusképtelensége a magyar kulturális kánonnal, nem József Attilára, hanem a hazai filozófiára hullana vissza.” Tőzsér (önleleplező módon) válaszában bevallja, hogy értelmezéséhez „szándékosan […] »költészetidegen« stílust” választott, „olyat, amely mindennél jobban provokál.”
Figyelemreméltó Tőzsér egy további megjegyzése, amelyben a magyar irodalmi és filozófiai hagyomány kapcsolati hálóját mutatja be: „Azt azonban látni kell […], hogy ha nem az analitikus, hanem a kontinentális filozófia bizonyos stílusjegyeit használom, jóval kevesebb kritikát kapok. Ha például így fogalmaztam volna: »amit József Attila az ittlét szabadságáról mond, első látásra inkonzisztensnek tűnik, de épp e vakító együtt-nem-lehetségességben fejeződik ki az ittlét voltaképpeni világba vetettsége«, vagy hogy »azzal, hogy József Attila egyszer a valóság merev struktúráját, másszor annak törékenységét tárja elénk, valójában az elménktől vagy tapasztalatunktól független valóság fogalmát dekonstruálja«, tanulmányom sokkal kevesebb embert háborít fel.”
Iménti felvetés azonban, mivel a hipotetikus cikk nem született meg, csak találgatás marad, de ez nem jelenti azt, hogy nincs miről beszélni. A közeljövőben az ELTE Online Tudományrovata a vita visszhangjára összpontosítva bemutatja azokat az írásokat, amelyek nem az ÉS-ben jelentek meg, de a vitához kapcsolódnak. Az Eszmélet-vitáról szóló háromrészes cikksorozatunk zárásaként pedig szerzőink is megírják rövid hozzászólásaikat a vitához. Ha neked is van véleményed, küldd el a tudomany@online.elte.hu címre, és igyekszünk neked is helyet adni!
Frissítés (2017.02.18.):
Az Eszmélet-vita folytatásaként az Eötvös Collegium Esti kérdések — Irodalom és filozófia konferenciájának pénteki napján beszélgettek a vita felek. Az eseményről készült tudósításunkat itt érheti el.
Szerzők (betűrendben): Branczeiz Anna, Seager-Smith Dániel
Források (a megjelenés sorrendjében):
Tőzsér János, Az Eszmélet és a fiolozófiai analízis, Élet és Irodalom, 2016. november 11.
Tverdota György, Kínos viviszekció, ÉS, 2016. november 25.
Paár Tamás, Eszmélkedések, ÉS, 2016. november 25.
Marno János, Költészet vagy/és filozófia, ÉS, 2016. december 2.
Pór Péter, Filozófiai tartalmak, ÉS, 2016. december 9.
Varga Péter András, Megjegyzés, ÉS, 2016. december 16.
Tőzsér János, Védelmemben, ÉS, 2016. december 21.
Kép: Innen
