Meddig maradhatsz „különleges”?

2009 őszén José Mourinho már úton volt a halhatatlanság felé – Milánóban legalábbis mindenképp. Második szezonját töltötte az Inter csapatánál, és bár pont 10 évvel ezelőtt még kevesen sejthették, de májusra a klub történetének legnagyobb sikertörténetét írta, miután első olasz csapatként triplázni tudott, vagyis egy idényen belül elhódította a bajnoki címet, az olasz kupát, illetve a Bajnok Ligája-serleget is.

Egy évtizeddel ezelőtt a portugál igazi rocksztár volt, megkerülhetetlen jelenség a sport világában.

2019 novemberében, amikor elfoglalta a Tottenham Hotspur kispadját, még mindig szerves részét képezi a labdarúgást övező mindennapi közbeszédnek – csak éppen ellentétes előjellel. Szinte nem telik el nap, hogy ne találkozhatnánk újabbnál újabb mémekkel, amik a megkopott renoméjú edzőzseni defenzív felfogását vagy szállóigévé vált nyilaktozatait figuráznák ki. José Mourinho a sportkedvelők első számú céltáblájává vált, egy olyan személlyé, akin sokkal divatosabb nevetni, mint elismerni.

Nem arról van szó, hogy az Intertől vett tökéletes búcsúját követően ne ért volna el sikereket. Mégis, minden munkája végén felégetett hidakat és romokat hagyott hagyott maga után, a közvélemény pedig ezen érzések mentén olyan, sokszor féligazságokon alapuló sztereotípiák alapján ítéli meg, amiket képtelen lerázni magáról. De ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, mire juthat a Spurs kispadján, először egy másik kérdésre kell választ kapnunk: mi igaz a Special One-ról alkotott képből, és egyáltalán, hogyan került az említett skatulyákba?

Ha felmerül José Mourinho neve, a legtöbben egyből az elhíresült „park the bus” kifejezéssel azonosítják – nem helytelenül, ám legtöbbször vitatható kontextusban. Valóban ő maga használta először a szófordulatot, de természetesen nem magát minősítette – a Tottenham korábbi edzője, Jacques Santini defenzív stratégiáját jellemezte így még 2004-ben.

A portugál edzőcsillag korai sikercsapatai, mint a BL-győztes Porto vagy az angol bajnokságot két évig uraló Chelsea egyaránt egy, mindenekelőtt a védekezést szem előtt tartó gárdaként maradt meg sokak emlékezetében, pedig ez egy már-már igazságtalanul elnagyolt megközelítés.

A portugál meglepetéscsapatra sokkal inkább volt jellemző a magasan megkezdett letámadás – még akkor is, ha később, a nehezebb BL-meccseken ezen gyakran finomítottak –, mintsem a sztereotíp, gyengébb csapatok által gyakran elővett „buszozás”, olyannyira, hogy 13 BL-meccsükből 10 alkalommal is ők birtokolták többet a labdát. Angliába költözését követően pedig hiába rakta össze Mourinho egyből a Premier League történetének legjobb védelmét (38 mérkőzésen mindössze 15 gólt kaptak), nem lehet azzal vádolni, hogy ez a csapat támadópotenciáljának kárára történt volna. Az idény második felében nem egy alkalommal fordult elő, hogy a védelem előtt szűrő Claude Makélélé mellett egy erősen támadó felfogású középpályást és egy támadót szerepeltetett a pálya közepén Frank Lampard és Eidur Gudjohnsen személyében – topcsapatok közül ennyire támadó szellemű „nyolcasokat” gyakorlatilag senki nem alkalmazott majdnem egy évtizedig, majd először Pep Guardiola tett hasonló kísérleteket a Bayern München trénereként.

Ha már a katalán edző: nehéz lenne vitatni, hogy a vele folytatott rivalizálás kezdete jelentette a fordulópontot Mourinho karrierjében. A portugál milánói karrierjének kezdetén még csak pályakezdő menedzser egy év leforgása alatt összerakta a futballtörténelem egyik legerősebb csapatát, a legendássá vált tiki-taka pedig azonnal letarolta Európát. Mire a 2009–2010-es BL-kiírás elődöntőjében ismét találkoztak (a csoportmérkőzések során korábban már megmérkőztek), kétségtelen volt, hogy a közeljövő két legnagyobb szakembere fog összecsapni a döntőbe jutásért.

A párharc, főként a barcelonai visszavágó miatt, instant klasszikussá vált. A vendégek több mint egy órát emberhátrányban töltöttek, és a támadásépítés gondolatának csíráját is elfojtva védekeztek, hogy elérjék a döntőbe jutást jelentő egygólos vereséget. Ha szótári illusztrációt keresnénk a már sokszor említett buszozós kifejezés mellé, az Inter teljesítménye mindenképp helyet követelne a legesélyesebb jelöltek között. Két statisztikai adat mindent elárul az olaszok hozzáállásáról: 90 perc alatt mindössze 67 sikeres passzt teljesítettek (szemben a katalánok 555 pontos átadásával), és az egész mérkőzés alatt mindössze egy alkalommal „próbálkoztak” kapura lövéssel. Az idézőjelet a lövés minősége indokolja, az alábbi képen kékkel látható a kísérlet helye.

Az emlékezetes második felvonás árnyékában szinte a feledés homályába merült, hogy az olaszok saját maguknak teremtették meg a lehetőséget, hogy a Camp Nou-ban már ne kelljen a támadásokkal bajlódniuk. Az odavágón hiába szerezte meg a Barca hamar a kulcsfontosságú idegenbeli gólt, a hazaiak szinte végig semlegesíteni tudták a Messi vezette félelmetetes támadószekciót, labdaszerzéseik után vezetett villámgyors kontráikra pedig nem volt válasza a védekező átrendeződéseknél sebezhető címvédőnek, így 3–1-es előny birtokában utazhattak Barcelonába.

A sors furcsa fintora, hogy épp az egyik legjelentősebb sikere juttatta a portugált abba a spirálba, amiből jó tíz évvel később is csak próbál kikecmeregni. A Barcelona kiütésével a napnál is világosabbá vált, hogy Mourinho valóban képes lehet megfogni Guardiola csodacsapatát, és a cél érdekében semmitől nem riad vissza. „Anti-Guardiolaként” kezdtek rá tekinteni, így nem lehetett kérdés, hogy útja az ősi rivális Real Madridhoz fog vezetni.

Nem véletlen, hogy korábbi játékosai egy elenyésző kisebbségtől eltekintve kivétel nélkül áhítattal beszélnek Mourinhóról. José talán legnagyobb erénye, hogy úgy tudja megérinteni játékosait, legyen szó sokat látott veteránról vagy fiatal tehetségről, hogy mindenkit képes száz százalékosan maga mellé állítani, így a pályán mindenki készen áll meghalni az elképzeléseiért. Bárhol is dolgozott, mindig ugyanazzal a retorikával próbált célt érni: „együtt a világ ellen.”

A madridi munka csak részben illett korábbi állomásai közé. Ismételten egy topcsapat kispadján ült (belföldi viszonylatban mindenképp), és a feladat is a megszokott volt: át kell törni a plafont, véget kell vetni egy sikertelenségi szériának. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a portugál a már sokat látott eszközéhez nyúlt: ellenségképet teremtett – igaz, ezúttal nem kellett sokat keresgéljen.

A robbanás garantálható volt, és karrierje során először a portugál volt az, aki csúnyán megégett. Első El Clasicóján feltörölték csapatával a padlót, a mérkőzés végén pedig a frusztrált fővárosiak jóvoltából ízelítőt kaphattunk a következő évek Barca–Real-meccseinek jellemző képsoraiból, a botrányos tömegjelenetekből.

Nem véletlen, hogy sokan teljes kudarcként könyvelték el Mourinho madridi kalandját. Hiába játszott a Királyi Gárda életveszélyes kontrafocit, és nyert bajnokságot rekordot jelentő 121 rúgott góllal, érthető módon mindenkinek a Guardioláék ellen alkalmazott, a jó ízlés határát sokszor túl is lépő harcmodor jut eszébe a 2010 és 2013 közötti Real Madridról. Néhány csúcsrangadó valósággal felemésztette egy egyébként kitűnő csapat örökségét.

Persze a semleges nézők rosszallása nem feltétlenül adott volna okot távozására. Utolsó szezonjában Mourinho olyan problémával találta szembe magát, amivel korábban még soha: elveszítette játékosai támogatását. Az elmérgesedő viszony egyik fő katalizátora kétségtelenül a klublegenda Iker Casillas látványos mellőzését kísérő botrány volt, aminek következtében valósággal kettészakadt az öltöző.

Mourinho elsősorban nem taktikusként, hanem motivátorként bukott meg Spanyolországban. A friss világbajnokokkal és megszámlálhatatlan extraklasszissal teletűzdelt keret érthető módon csak ideig-óráig érezte magáénak az antihős szerepét, edzőjük pedig nem tudott új válaszokkal reagálni a pályafutása során először felmerülő helyzetre.

Miután a Bernabéuban elfogyott körülötte a levegő, Mourinho oda tért vissza, ahol a legszívesebben fogadták – a Stamford Bridge-re. Első sajtótájékoztatóján – utalván legendás 2004-es bemutatkozására – ezúttal Happy One-ként utalt magára, ám boldogság ide vagy oda, valami érezhetően megváltozott. A korábban egyszerre tenyérbemászó és lehengerlő stílus kézzelfoghatóan megkopott, világos volt mind a klub dolgozóinak, mind a külső szemlélőknek, hogy a madridi sebek nem múltak el nyomtalanul. Ennek ellenére két éven belül ismét bajnoki címig vezette a csapatot, a szezon első felében sokszor szemkápráztató, majd a finisbe érve egyre óvatosabb játékot mutatva.

A látványos törés aztán a 2015–’16-os Premier League-szezon nyitómeccsén következett. A címvédő Chelsea a Swansea csapatát látta vendégül, de az „országos egyesnek” ígérkező találkozó utolsó perceiben az emberhátrányban játszó hazaiak még mindig hajtottak a győztes találatért. A londoniak sztárja, Eden Hazard földön maradt egy belépő után, az Eva Carneiro vezette orvosi stáb pedig azonnal a belga segítségére sietett. Mourinho valóságos dührohamot kapott, amikor néhány másodperc után észlelte, hogy az ápolás következtében átmenetileg 9 emberrel lesz kénytelen támadni csapata. A menedzser nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kérte számon a doktornőt, akit kesőbb a pontvesztés felelőseként nevezett meg. Carneiro végül Mourinhónál is korábban távozott a klubtól, az ügy pedig hosszas pereskedésbe torkollott.

A megosztó incidens nagyban hozzájárult a Kékek ezt követő mélyrepüléséhez – soha nem szerepelt bajnokcsapat olyan gyatrán, mint a Chelsea, Mourinho pedig ismét tehetetlen volt: megnyilvánulásai hetente ingadoztak a rezignált, néhány szavas motyogás és a 7-8 perces, saját védelmében elmondott passzív-agresszív monológok szegélyezte széles határmezsgyén. Mire a vezetőség valóban meglépte az elkerelülhetetlennek tűnő menesztést, a csapat 16 forduló után egy ponttal állt a kiesőzóna felett, nem túlzás állítani, hogy a búcsút minden érintett megváltásként élhette meg.

A látszólag megviselt menedzser alig több mint fél évet szánt a pihenésre, majd visszatért, hogy a Manchester United élén bizonyítson. Egyrészt korábbi munkaadójának, másrészt pedig egy régi ismerősnek, ugyanis vele párhuzamosan Pep Guardiola is Angliába tette át székhelyét, a városi rivális Cityhez csatlakozva.

Ahogy arra a közelmúltból emlékezhetünk, az újjászületési kísérlet óriási bukásba torkollott. Az, hogy végül az Old Traffordról viharos körülmények között kellett távoznia, már aligha meglepő. Az már annál inkább, hogy az összeomlás előtt ezúttal a sikerek is elmaradtak. Hiába nyert az első idényében két trófeát is, az angol rekordbajnoknál értelemszerűen többre vágytak egy EL-és egy Ligakupa-serlegnél. Nehéz lenne tagadni, amióta nemzetközi szinten is letette névjegyét, ez a United volt a leggyengébb csapat, ami megfordult kezei alatt, de ettől függetlenül nehéz lenne megmagyarázni, miért nem találta meg ennyi idő alatt sem a legmegbízhatóbb védelmét, illetve Paul Pogba személyében a keret legjobbjából sem sikerült kihozni a maximumot.

Az is bizonyítást nyert, hogy Mourinho nem tanult a madridi leckéből. Hiába volt lehetősége ismét a világ egyik legnagyobb klubját irányítani, megint nem tudott elrugaszkodni a saját esélytelenségét sulykoló narratívától, ami néha szinte már tragikomikus jeleneteket szült – elég felidézni a Sevilla elleni BL-kiesés után néhány nappal tartott sajtótájékoztatóját, ahol a spanyol csapatot szemrebbenés nélkül saját egyesülete fölé pozicionálta.

Látszólag tehát adott egy edző, aki pályája csúcsáról hosszú ideje fokozatosan zuhan egyre mélyebbre. Mitől lehet mégis sikeres a Tottenham trénereként?

Nehéz elhinni ennyi év után, de José Mourinho a változás jeleit mutatja. Miután országokon átívelő pályája során mindig igyekezett maga mellett tartani megszokott edzői stábját – és elsősorban legfőbb bizalmasát, Rui Fariát –, ezúttal teljesen új csapattal vág bele a munkába. Új jobbkeze a mindössze 30 éves Joao Sacramento, akit korosztálya legtehetségesebb szakembereként tartanak számon – hatalmas különbséget jelenthet, hogy ilyen hosszú idő után friss ötletek fogják körbevenni a vezetőedzőt. Emellett úgy tűnik, egy kis önreflexió után Mourinho is belátta, hogy megítélése megkopott az elmúlt években. Míg korábban meg se fordult volna a fejében szezon közben átvenni egy csapatot, Daniel Levy hívó szavára belátta, nincs olyan helyzetben, hogy visszautasítsa a Spurs kispadját.

Ha a portugál szemszögéből vizsgáljuk a helyzetet, az észak-londoniak minden szempontból tökéletes választásnak tűnnek. Biztosan nagyon sokat nyomhatott a latba, hogy ismét az angol fővárosban dolgozhat, ugyanis családja akkor is Londonban maradt, amikor ő Manchesterbe tette át székhelyét – már amennyiben a hotelszobát, amiben két és fél éven át élt, székhelynek lehet nevezni. Másik szempontból a csapat kerete tele van „Mourinho-kompatibilis” játékosokkal. Persze Kane vagy Heung-Min Son minden edző álma lenne, de mellettük a portugál többször is utalt rá, hogy alig várja a Dele Allival való közös munkát, illetve minden bizonnyal a Pochettinónál kissé kegyvesztetté vált Dier is hamar visszakerül a kezdőbe – Mourinho már a Manchester Unitednél is szívesen látta volna a védekező középpályást.

De miért számított abszolút kihagyhatatlan lehetőségnek a Tottenham José Mourinho számára? Mert újra abban a közegben dolgozhat, amiben a legotthonosabban érzi magát. A keret kiemelkedő minősége ellenére a legtöbb játékos még vár az első igazi, kézzelfogható sikerre. Ebbe az öltözőbe érkezhet meg a már mindent megnyert edző, aki az áttörés ígéretével egy pillanat alatt megnyerheti magának Kane-éket.

És ezzel ő maga is tisztában van. Mikor első sajtótájékoztatóján megkérdezték, mennyire viselhette meg a csapatot a BL-döntő elvesztése, régi nyilatkozatait idézően válaszolt.

„Nem tudom, én még sosem veszítettem el Bajnok Ligája-döntőt.” Az üzenet egyértelmű: higgyetek bennem, és velem végre eljuthattok a kívánt célig.

José Mourinho évek óta csak árnyéka – sőt, ha kemények akarunk lenni, mondhatnánk, paródiája – annak a rocksztárnak, aki egy évtizeddel ezelőtt felült Európa tetejére. Tette azt egy olyan csapattal, ahol minden adott volt a sikerhez, egy adalékot leszámítva – szükségük volt egy vezetőre, aki azt a pluszt meg tudja adni, ami a különbséget jelenti dicsőség és bukás között.

Most, karrierje mélypontján megkapta a lehetőséget, hogy ismét felépíthesse magát egy olyan csapattal, aminél testhezállóbbat nem is kívánhatott volna. Teljesen érthető, ha valaki szkeptikus a kinevezésével kapcsolatban, és valóban semmi nem garantálja, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Annyi viszont egészen bizonyos, hogy a világ labdarúgása egy fokkal izgalmasabbá vált José Mourinho visszatérésével.

Képek forrásai: bicesteradvertiser.net, Bleacher Report, thesportsman.com, the18.com, Fox Sports, thenational.ae