Az 1960-as évek vége felé a két közép-amerikai állam, Salvador és Honduras között egyre nőtt a feszültség, a bevándorlók és a vitatott országhatár miatt az sem tűnt kizártnak, hogy háború robban ki a két ország között. Az indulatok végül akkor szabadultak el, amikor a két nemzet csapata egymás ellen játszott 1969. júniusában a labdarúgó-világbajnokság selejtezőjében. A második mérkőzés után nemzeti zászlókat égettek, és huligánok támadtak a szurkolókra, a két ország között megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. A mérkőzéseket követő fegyveres konfliktus „futballháború” néven vált ismertté. A stadionokban elszabaduló erőszak volt az utolsó csepp a pohárban, senki nem tudta megfékezni a gyűlöletet, és két héttel később kitört a háború, melynek több ezer ember esett áldozatul.
Az ’60-as évek végére becslések szerint háromszázezer salvadori bevándorló telepedett le Hondurasban. Megművelték a hondurasi birtokokat, és segítettek felvirágoztatni a gazdaságot. A bevándorlók többségét azonban illegális földfoglalónak és nemkívánatos személynek tekintették. A salvadori betelepülők számának növekedésével a hondurasiak attól tartottak, hogy egyszerűen bekebelezik hazájukat, úgy gondolták, hogy az illegális bevándorlók miatt romlik országuk gazdasági helyzete. Valójában azonban a salvadoriakat csupán bűnbaknak tették meg, hogy eltereljék a figyelmet a hibát hibára halmozó diktatúrák tehetetlenségéről. Honduras élén Osvaldo López Arellano állt, míg Salvadort Fidel Sánchez Hernández irányította. 1969 elején López Arellano kormánya olyan földreformot vezetett be, amellyel megpróbálták hazatérésre kényszeríteni a Hondurasban élő salvadoriakat, mivel a salvadori bevándorlók létszáma már majdnem elérte a hondurasi lakosság 20 százalékát. Harminc napot kaptak arra, hogy feladják otthonaikat. A salvadori kormány megrémült attól a gondolattól, hogy nemsokára közel háromszázezer salvadori paraszt tér vissza az országba.
Háború a pályán
1969 júniusában csak fokozta a feszültséget, hogy az 1970-es mexikói labdarúgó-világbajnokság selejtezőjében a két ország nemzeti válogatottjának három mérkőzést kellett egymás ellen játszania. Az első mérkőzésre a hondurasi fővárosban, Tegucigalpában került sor június 8-án, az ország nemzeti stadionjában. A salvadori csapat a szokásoknak megfelelően előző nap este érkezett meg. A hondurasi szurkolók mindent megtettek azért, hogy az ellenfél játékosai ne tudjanak aludni, hatalmas zajongásuk eredményesnek is bizonyult, a mérkőzés utolsó percében a kipihentebb hazai csapat belőtte a döntő gólt, és 1:0-ra megnyerte a mérkőzést. A tömeg őrjöngeni kezdett: felgyújtották a sportcsarnokot és zavargások törtek ki. A vereség számos salvadori számára tragédiának tűnt, egy tizennyolc éves lány, Amelia Bolanios nem tudta elviselni a megaláztatást, magához vette apja pisztolyát és szíven lőtte magát. Az elhunyt lányt a sportág mártírjának tekintették, állami temetésén megjelent Salvador elnöke és a válogatott is.
Miközben a két csapa a második mérkőzésre készült, Salvadorban egyre többen hallottak arról, hogy Hondurasban félkatonai szervezetek arra készülnek, hogy kiűzzék a salvadoriakat új hazájukból, olyan földekről, amelyeket évek óta ők művelnek meg. Megkezdődött a salvadoriak visszavándorlása, ezrével indultak meg Hondurasból a szülőföldjük felé, amikor hírét vették a könyörtelen üldözéseknek és a halálbrigádok rémtetteinek. Salvadorban a sajtó uszításba kezdett: dühödt hangú cikkekben gyalázták az ellenséget, és mindent megtettek azért, hogy a salvadoriakban fellobbantsák a hazafiasság lángját.
A hondurasi válogatott 1969. június 14-én érkezett meg San Salvadorba, Salvador fővárosába, a mérkőzést a következő napra tűzték ki. A hondurasiak egy percet sem tudtak aludni, a zajongók kövekkel betörték a szálloda ablakait, döglött patkányokat és záptojásokat hajigáltak a szobákba. Később tűz lobbant fel, a szálloda lángokba borult és a focistáknak ki kellett menekülni az éjszakába. A lázongás miatt a rendőrség is beavatkozott: két rendbontót lelőttek és hetet megsebesítettek.
Másnap a hondurasi csapat a Flor Blanca stadionban lépett pályára. A salvadori szurkolók elégették a hondurasi zászlót, és az ellenfél himnusza alatt olyan hangosan pfujoltak, hogy nem lehetett hallani a zenét. A hondurasiaknak esélye sem volt a győzelemre, 3:0-ra veszítettek. A vendégcsapat edzője, Mario Griffin Cubas szerint ez volt a lehető legjobb eredmény, úgy vélte, nem maradtak volna életben, ha megnyerik a mérkőzést. A győzelem annyira fellelkesítette a salvadori szurkolókat, hogy lerombolták a stadion környékét és hajtóvadászatot indítottak a hondurasi drukkerek után. Kocsikat rongáltak meg, üzleteket gyújtottak fel és betörték a házak ablakait. A hondurasi játékosokat páncélozott autókban sikerült kimenekíteni a határra. Amikor megpróbáltatásuk híre eljutott az anyaországba, már semmi sem akadályozhatta meg a robbanást. Fellángolt a két ország között évek óta parázsló gyűlölet.
A salvadori sajtó arról számolt be, hogy három napon keresztül valóságos népirtás folyt a szomszédban, azonban Honduras határozottan cáfolta a vádakat. Június 17-én San Salvadorban már azt követelték, hogy a kormány tegyen drasztikus lépéseket Honduras ellen. Rengeteg salvadori menekült tért vissza a szülőföldjére, ráadásul június végén a két ország közötti diplomáciai kapcsolat is megszakadt.
A százórás háború
A selejtező döntőjére június 27-én, Mexikóban került sor. Közép-Amerika gyakorlatilag leállt erre az időpontra, aki csak tudott, elindult a mexikói fővárosba, a térség országai futball lázban égtek. A zöld gyepen a játékosok minden piszkos trükköt bevetettek, ráadásul hosszabbításra került sor, amit Salvador bírt jobban, és 3-2-re megnyerte az összecsapást. Az indulatok elszabadultak a stadionban és környékén, az emberek összeverekedtek, a nagyváros gyakorlatilag háborús övezetté vált, hol nem voltak érvényesek a törvények. A hondurasiak azzal vádolták meg a salvadoriakat, hogy csaltak és megvesztegették a játékvezetőket. A sajtó mindkét oldalon felfújta és eltúlozta az erőszakos cselekményeket, ráadásul a közvetítések és az újságok hírei még jobban felkorbácsolták az indulatokat. A hondurasi rádió arra szólította fel a hallgatóit, hogy „kapjanak fel egy deszkát és verjenek vele agyon egy salvadorit”.
A salvadori hadsereg támadása
Július 14-én a salvadori hadsereg lerohanta Hondurast, a támadás elején salvadori repülőgépek bombázni kezdték Tegucigalpát. A salvadori légierő megelőző támadása során sikerült még a földön vagy a hangárokban elpusztítaniuk a hondurasi harci gépeket. A salvadori hadsereg gyorsan haladt előre Honduras területén, elzárták a Guatemalába és a Nicaraguába vezető országutakat. A háború azonban csak öt napja tartott, amikor a salvadori hadseregnek elfogyott a lőszere, az üzemanyaga és a készletei. Az ország katonai erejét jól mutatta, hogy elfoglalták az ellenséges országot, de ott már nem tudták megdönteni a kormányzatot. Az USA elérte, hogy a szemben álló felek tűzszünetet kössenek és Salvador hazahívja csapatait. A katonák elindultak hazafelé, és a két ország megpróbált magához térni a rövid háború után. A legnagyobb szenvedésen a hondurasi parasztok mentek keresztül, öt nap leforgása alatt kétezren veszítették életüket, és legalább százezren kényszerültek birtokaik elhagyására.
1969 júliusában a világsajtó nem szentelt különösebb figyelmet a közép-amerikai háborúnak, mivel a közvélemény éppen arra figyelt, hogy az amerikaiak végrehajtották az első sikeres leszállást a Holdon. a győztes salvadori csapat 1970-ben részt vett a mexikói Vb-n, ez volt az első szereplésük. Belgium, Mexikó és a Szovjetunió mögött a negyedik, utolsó helyen végeztek a csoportjukban, rúgott gól nélkül estek ki.
Források:
eslfootball.blogspot.huwikipedia.org
wikipedia.org
mult-kor.hu
football-bible.com
youtube.com
