Mindig elkeserítőnek tartottam, hogy a honi szakmai elit mennyire le van maradva a mintául szolgáló profi, nyugati hozzáállástól, noha évtizedeken keresztül világszinten elismert játékosokat és edzőket adtunk a labdarúgásnak. Louis van Gaal mentalitása, a komplex rendszerekben való gondolkodás és a munkára való alapos felkészülés a lehető legtávolabb áll az itthoni „szakemberektől”. A továbbiakban két eltérő filozófiát képviselő kapusedző, Joel Bats és Christophe Lollichon felkészültségét láthatjuk a hazai viszonyokkal szembesítve.
Előbbi az 1986-os világbajnokság vezéralakja, aki Brazília ellen kivédte Zico büntetőjét a rendes játékidőben, majd a hosszabbítás után a szétlövésben két tizenegyest is hárítva az elődöntőbe juttatta csapatát, így már karrierje végén nyitva álltak az ajtók előtte. Utóbbi nem tudhat sikeres játékos karriert maga mögött, egy negyedosztályban vitézkedő csapat kapusedzőjeként indult a karrierje. Mára mindketten befutottak, Bats jelenleg a Lyon kapusedzője, Lollichon a Chelsea-é.
Joel Bats
Christophe Lollichon
A francia csapat kapusedzésein az egyszerűségen van a hangsúly: Az első feladatnál 7 méterre helyezkedik a kapustól, két labdát fog a kezében. A kettőből csak az egyiket dobja el, általában a kezével ellentétes irányba, fej feletti magasságba, pont úgy elhelyezve, hogy a ficakba érkezzen a labda. Aztán 18 méterről felsorakoztatja a labdákat. A kapusnak a bal kapufát kell megérintenie, Bats azonban nem várja meg, míg odaér, közben ellövi a jobb oldalra – a kapusnak gyorsan oda kell érnie. Akár megfogta, akár beakadt a labda, azonnal le kell nyomni egy fekvőtámaszt, közben viszont már érkezik is a következő labda, magasra helyezve. Amint ez lemegy, a kapusnak fel kell ugrania a felső lécet megfogni, de nyomban a laposan ellőtt labdáért kell lefelé nyújtóznia.
Grégory Coupet, a francia válogatott kapus elmondása szerint Jo gyúrós gyakorlatai gyilkosak voltak, gyakran teljesítőképességük határait súrolták és a hányás is előfordult. Sejthető, hogy ekkor már a veszélyes pulzuszónában, 90-100% körül teljesítettek a sportolók. Az edzés elmaradhatatlan része a párbajozás, ahol a küzdőszellem elsajátítása mellett a motiváció szinten tartása lehet a cél. A heti ütemterv felépítésénél figyelembe kell venni a mérkőzés, valamint a megerőltető edzések utáni regenerációhoz szükséges időt, így Bats beosztása a következőképp néz ki: vasárnap és hétfő az atletikus gyakorlatoké, kedd-szerda a konditeremé, míg a mérkőzés előtti napra csak egy rövid, de intenzív edzés van betervezve, hogy élettel telibbek legyenek a pályán.
Pár száz kilométerre Lyontól, a Chelsea edzőpályája leginkább egy kisgyerek játszóteréhez hasonlít, köszönhetően Christophe Lollichon kapusedzőnek. A szakember bóják, lépcsőfokok, hálós pajzsok és földbe szúrt botok garmadájával alakítja ki a napi feladatokat. Íme, egy példa: a csapat első számú kapusa egy kézilabda kapuban áll, három irányból kapja a labdát. A két szélen a cserekapusok egy-egy focilabdát dobnak. Középről, úgy nagyjából 10 méterről Lollichon egy ütővel a kezében teniszlabdákkal célozza a kapus felsőtestét. Ha a kapus elkapja a focilabdát, gyorsan a feje fölé dobja, közben elkapja a teniszlabdát, azt visszadobja, majd a feldobott focilabdát kell elkapnia.
Bats gyakorlatához hasonlóan itt is a reflexeké az elsődleges szerep, de már jóval több mindenre kell ügyelnie a gyakorlatot végrehajtó személynek: a teniszlabda eleve egy „idegen” tárgy, hiszen jóval kisebb, mint a megszokott focilabda, jobban kell összpontosítani az elkapásához, emellett figyelni kell a feje fölé dobott „rendes” labdára, majd ennek megkaparintására is. (A teniszlabda mellett az edző előszeretettel használ rögbilabdát a furcsa pattogása, röplabdát pedig a kiszámíthatatlan röppálya miatt.) A fizikai megterhelés itt jóval kevésbé jelentkezik, sokkal inkább a folyamatos összpontosítás és koncentráció fárasztja ki a sportolót. Lollichon modern eszközökbe vetett hite másban is megmutatkozik: Egy francia optometristával kidolgoztak egy új látásfejlesztési stratégiát: stroboszkópos szemüveggel nehezítik a látást, a kapusnak négy beadásra a szemüvegben kell kimozdulnia, egy beadásra anélkül. És ha mindez nem lenne elég, egy eye coordinaton training nevű szerkezetet is használnak a központi és perifériás látás javítására: a szerkezet egy 2×2 méteres tábla 80 különböző ledlámpával felszerelve. Indítást követően felgyullad egy lámpa, a kapusnak ezt kell minél hamarabb leütnie. A lámpa színe mindig a soron következő ellenfél mezével megegyező színű, és a kezdeti feladat után jön a nehezítés: két lámpa villan fel, de csak a megfelelő színűt szabad leütni.
A különböző sportágakból átvett elemek nem értek véget a labdáknál: Lollichon első komoly növendéke a francia válogatott Mickael Landrau volt, akit 14 éves korában minden hétfőn trambulin órákra járatott, mivel úgy ítélte meg, nem elég ruganyos és robbanékony, ami elengedhetetlen a kapuban. A későbbi világsztár, Petr Cech is az ő kezei alatt formálódott, számára pedig a jégkorongból vett át elemeket, gyakran látogatták egy második ligás hokicsapat meccset, ahol Cech a kapus beállását tanulmányozta: félig térdre rogyva, félig a lehetséges kötényt takarva.
A folyamatos innováció és fejlődni akarás a Borussia Dortmund csapatánál is jelentkezik, egy remekbe szabott újdonságuk a Footbonaut nevezetű eszköz. Egy négyzet alakú teremben, műfüvön, egy körön belül álló játékosra egy gép megadott időközönként labdákat lő. A labdák érkezhetnek gurulva, pattogva, mellkasra – csakúgy, mint egy rendes játékszituációban. A játékos feladata, hogy azt megszelídítse és a falat 64 részre osztó négyzetek közül abba passzolja vagy lője, ahol felvillan a zöld jelzés. Természetesen a célpontok nem véletlenszerűen kiválasztva történnek: egy jól meghatározott statisztika alapján villannak fel annak alapján, hogy a játékos milyen poszton játszik és milyen irányban továbbítja a leggyakrabban a labdát.
Ezzel szemben nézzük meg, hogy zajlik egy magyar élvonalbeli klub edzésmunkája a mérkőzést megelőzően. Ferenczi Attila, UEFA Pro licences edző, játékelmélet kutató beszámolója alapján a következő gyakorlatok voltak terítéken:
„…Ferenczi István erőnléti edző vezetésével kezdik meg a bemelegítést a centerpályán. Felváltva zajlanak, többször megismétlődve az „állóhelyben végzett gyakorlatok”: passzolgatás, nyújtás, törzserősítés. Passzolgatás, nyújtás, törzserősítés. … Eddig még egy sprintet, egy dinamikus megindulást sem csináltak a játékosok, miközben 20 perce melegítenek. Ráadásul – noha nem vagyok erőnléti szakember – én úgy tudom, hogy a törzsizom erősítő blokkot nem a bemelegítő részben, hanem az edzés végén szokták végeztetni az edzők …”
„…A másik oldalon Keneseire és Czvitkovicsra kihegyezett szögletvariációk jönnek – na, ők azok, akik nem is léptek pályára a hétvégi FTC-Vasas meccsen -, majd azon szabadrúgás-variációk hárítása jön, amiből szombaton gólt kaptak a Fradi ellen…”
A beszámolóból látszik, hogy a hazai edzőknek jószerint fogalma sincs, hogy érdemes felkészíteni és motiválni egy csapatot a mérkőzésük előtt, ami elkeserítő olyan szempontból, hogy az anyagi lehetőségek adottak, csak a hozzáállást és a munkamorált kéne beletenniük. Igaz, hogy az általam kiragadott példák sarkítva mutatják be a honi és a külföldi labdarúgás közti különbséget, de amíg itthon a több éve elavultnak számító gyakorlatokat erőltetik, addig külföldön mindenfajta újításra nyitottak az edzők és a vezetők, az eredmények pedig messzemenőleg őket igazolják.
Források:
http://britannia.reblog.hu/a-nagy-szamok-torvenye
http://omlettdufromage.hu/2015/10/mire-tanitanak-az-lyon-es-a-chelsea-francia-kapusedzoi/
http://24.hu/sport/foci/2015/11/03/nb1-lotyoges-a-semmibe-2-0/
https://www.youtube.com/watch?v=dchRuwhOb6c
