Ablaka Gergely az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének megbízott előadója. Fő kutatási területe az Iráni Iszlám Köztársaság politikai rendszere és külpolitikája. A Közel-Kelet mellett azért időnként ki-kitekint a Távol-Kelet világára is. Vagy, ha az élet úgy hozza, a labdarúgópályák felé veszi az irányt…

2010-ben jelent meg egy tanulmányod Iráni focitörténetek, futball és politika az iszlám köztársaságban címmel. Honnan jött az ihlet, hogy tudományos szinten is elkezdj foglalkozni a sport és a politika kapcsolatával? 

A 2010-es németországi foci-vb alatt jött a gondolat, hogy írjak egy tanulmányt a témában. A sport és a politika, a futball és a politika ezer szállal kötődik egymáshoz, a világban szinte mindenhol. Alig van olyan ország, ahol az emberek ne őrülnének meg a futballért – Irán sem kivétel ez alól: sokkal többen rajonganak ma már a fociért, mint például a náluk hagyományosan népszerű birkózásért. Külön pikantériát ad helyi szinten a sportágnak, hogy az iráni állam is kitüntetett figyelmet tanúsít a játék iránt: több labdarúgóklubnak is van valamilyen kapcsolata bizonyos minisztériumokkal. Valami hasonlót kell elképzelni, mint ami a szocialista berendezkedésű Magyarországra e tekintetben jellemző volt (a Budapesti Honvéd például a Honvédelmi minisztérium felügyelete alá tartozott – a szerk.). Úgy áll a helyzet, hogy a jelenkori iráni központi vezetés is igyekszik minél nagyobb befolyásra szert tenni a futballon belül.

Iránról azért mégsem a foci az első, ami az ember eszébe jut…

Pedig, ha sportról beszélünk, akkor egyértelműen ez az elsőszámú játék. Amellett, hogy, mint bárhol máshol a fejlődő világban, a szegény gyerekek Iránban is kitörési lehetőségként tekintenek rá, identitáserősítő mivolta és szórakoztató funkciója itt is rendkívül kedveltté teszi. A foci varázsa egyébként nem csupán Iránban hódít, a játék az egész arab-perzsa térségben nagyon népszerűvé vált. Afganisztán, Szaúd-Arábia, Algéria, Egyiptom – más és más országok, különböző társadalmak, de a futballt mindenhol kedvelik. Ráadásul mindig vannak olyan sikersztorik – gondoljunk csak az algériai válogatott 2014-es vb-n mutatott várakozáson felüli teljesítményére –, amik jelentősen képesek megdobni a foci helyi népszerűségét.

De mégis, kimondottan Iránban hogyan tudott ennyire közkedveltté válni a nyugati civilizáció legnépszerűbb játéka? A média által sulykolt „nyugatellenes Irán” képe ennyire túl lenne dimenzionálva?

Valójában teljesen torz a média által vetített kép. Mentalitásában az iráni nép – amely perzsa és nem pedig arab – közel sincs annyira távol az amerikaiaktól, mint ahogy azt Európában vagy az USA-ban sokan gondolják. Ez a ’78-79-es forradalmat megelőzően még inkább igaz volt, mint napjainkban, ám bármilyen hihetetlenül is hangzik nyugaton, az iráni emberek alapvetően ma is szeretik az amerikaiakat. Az más kérdés, hogy George W. Bush nem a kedvencük, de azért ezzel még vannak így egy páran a világban. Szóval egyáltalán nincs éles elzárkózás a nyugati életmóddal, a nyugati kultúrával szemben. Az emberek többsége Iránban is ugyanúgy a Real Madridért vagy a Manchester Unitedért rajong, mint mondjuk Szöulban vagy egy szlovák kistelepülésen. Ha jobban belegondolunk, van is ebben valami különös: Iránban az egykori gyarmatosítókat, az angolokat összességében sokkal kevésbé kedvelik, mint az amerikaiakat. És akkor itt van egy játék, amit imádnak, ami kiteszi az emberek hétköznapjainak jelentős részét, és aminek az őshazája éppen Anglia. Ezek után mondja azt valaki, hogy az életnek nincs iróniája. A futballt éppen a britek, vagyis a misszionáriusok, a kereskedők, az olajmunkások hozták el Iránba, amiben aztán a sah meglátta a hatalmas lehetőséget. Az idősebb Reza Pahlavinak aki akkoriban éppen azon munkálkodott, hogy Perzsiából Irán néven modern államot hozzon létre, a foci éppen kapóra jött. A szervezettség, a csapatszellem, az identitás, mind olyan elemek, amik megvannak a futballban – és amire a sahnak éppen abban az időben szüksége volt. A XX. század folyamán aztán egyre népszerűbb lett a sportág, és hamarosan a hivatalos politika részévé vált. A már említett forradalom után a futball rövid időre ugyan „parkoló pályára” került, de visszaszorulása csak átmenetinek bizonyult. A foci Iránban manapság sok mindent szimbolizál: először is kikapcsolódást nyújt, és emellett a modernitást jelképezi. A futball a nemzeti összetartozás szimbóluma, az egyes klubok pedig megadják a csoporthoz tartozás élményét. Mindezek felett pedig megtestesíti a szabadság utáni vágyakozást: legyen szó a lányok stadionba történő belógásáról, a lelátón való káromkodásról, vagy táncra perdülésről, netán a focisták stílust bontó hajviseletéről…

Ebből kiindulva az iráni emberek nemcsak az MU-t és a Realt szeretik nézni a tévén keresztül, hanem valóban ott vannak a lelátókon. Van-e két olyan kiemelkedően nagy rivális, akiknek a csatája egyértelműen a többi fölé nő? Avagy kik vívják az iráni „el clasicót?”  

Természetesen Iránban is megvan a saját helyi Real-Barca, vagy ha úgy tetszik, Fradi-Újpest. Ilyenkor a két legnagyobb teheráni csapat (a vörös Persepolis és a kék Esteghlal) csap össze a pályán, a szurkolóik pedig rendszerint ugyanezt teszik a lelátón. Szimbolikus értelemben olyan ez, mint egy háború. Szinte minden alkalommal van valamilyen balhé, az pedig már természetes, hogy ezen a meccsen külföldi bíró fújja a sípot. Egy-egy ilyen mérkőzés azért is bír igen nagy jelentőséggel a lakosság mindennapjaiban, mert ez praktikus lehetőséget ad az embereknek, hogy végre kitombolhassák magukat. Például szabadabban lehet politikai kritikákat megfogalmazni. Ehhez kapcsolódik, hogy a két nagy teheráni csapat közt régen komoly ideológiai ellentét is feszült: a kékek a sah csapata volt, míg a pirosak az ellenzéké, akik javarészt az értelmiséget jelentették – de például Irán korábbi elnöke, a reformer szemléletű Mohammed Khatami is nagy szimpatizánsuk. A lelátón való szabad cselekvés az iránihoz hasonló szigorú társadalmakban nagyon lényeges momentumnak számít. A játék egy kicsit elvonatkoztat a mindennapi valóságtól. A foci Iránban nemzeti ügy, amikor a válogatott Szaúd-Arábiával vagy Irakkal játszik, az egész országban megáll az élet, és szinte mindenki követi valamilyen módon a meccset. Igaz, nem mindig sül el jól a dolog: egyszer, amikor a korábbi államfő, Mahmud Ahmadinezsád kiment a szaúdiak elleni meccsre, az emberek még ezt is a nyakába varrták – mert mint mondták, addig, míg nem érkezett meg a lelátóra minden csodás volt, az irániak 2-0-ra vezettek, aztán amint helyet foglalt, rögtön elfogyott az előny…

Válogatott szinten a szaúdiak mellett kik az igazán nagy, szimbolikus ellenfelek?

A szomszédos Irakkal is mindig nagyon feszült hangulatú meccsek vannak. Az Egyesült Államok legyőzése a zöld gyepen szintén nagy dicsőség. Érdekesség, hogy az iráni válogatott éppen az USA ellen szerezte meg első világbajnoki győzelmét, amikor a ’98-as franciaországi vébén a két ország egy csoportba került. Az egyébként is pikáns kvartett volt, hiszen akkoriban az ide kerülő Németországgal és Jugoszláviával sem volt éppen felhőtlen a viszony. A németek 1997-ben a Mykonos-perben (1992-ben a berlini Mykonos étteremben bérgyilkosok meggyilkoltak négy kurd emigráns ellenzékit) iráni politikai vezetőket vádoltak meg terrorizmus támogatásával, a jugoszlávokkal pedig a bosnyák népirtás miatt volt igen feszült az iráni kapcsolat. Minden meccsnek volt tehát valamiféle politikai vonatkozása. Izraellel manapság sem lenne barátságos hangulatú egy mérkőzés – ám ilyenre nem is nagyon kerülhet sor, hiszen az izraeliek az európai zónában játsszák a selejtezőkört.

Mi a helyzet a nők esetében, kijárhatnak a férfiak mérkőzéseire szurkolni?

Érdekes dolog ez, mert elvileg nem mehetnek be a stadionokba, de saját bajnokságuk meg például lehet. A hölgyeknek azért kell távol maradniuk a meccsektől, mert elvileg, ha valaki nincsen szoros, családi, rokoni, iskolai kapcsolatban egy férfival, az nyilvánosan nem is érintkezhet, „keveredhet” vele. A vallást szigorúan betartók számára még a metróban is van külön férfi és női szerelvény – igaz, van közös is, ahol nem érvényesül a nemi elkülönítés. A sokszor botrányos kijelentéseiről ismert korábbi elnöknek, Mahmud Ahmadinezsádnak egyébként volt egy olyan politikai kampánya, hogy bevigye a nőket a lelátóra. Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy valószínűleg neki sem a nők jogai lebegtek a szeme előtt, a cél pusztán a politikai haszonszerzés volt. Összességében a nők helyzete Iránban még így is kevésbé korlátozott, mint mondjuk a sokkal szigorúbb Szaúd-Arábiában, ahol a sportolás gyakorlatilag tiltott a számukra. Az iráni nők – megfelelően fedő öltözetben – szinte bármit sportolhatnak, még híres rallyversenyző is akad közöttük. Vannak persze tabuk, például a lányoknak kerékpározni hivatalosan csak tizennégy éves korig szabad, afölött ez már erkölcstelenségnek minősül. Valójában ezt sem kell teljesen komolyan venni, Észak-Teheránban, vagy egy kaszpi-tengeri nyaralóban a hölgyek tizennégy éves kor felett is bátran tekerhetnek, sőt minden bizonnyal ők a leglelkesebb biciklikölcsönzők.

Az iszlám világnak mennyire része a testkultusz, a testedzés hagyománya?

Az iszlám kultúrában ez nem jelenik meg olyan hangsúlyosan, mint például a távol-keleti filozófiák esetében. Ahogy mondjuk a taoizmus és a tajcsi kapcsolatáról biztos sokan hallottak már, ahhoz hasonlót az iszlámban nem találunk. A megfelelő testi erőnlét viszont nekik is lényeges, így az egészséges életmódot, a testmozgást is kimondottan fontosnak tartják. Iránban létezik például az úgynevezett „Erő háza”, ami kvázi egy történelmi gyökerekkel rendelkező, eredetét tekintve egészen a kora középkorig visszanyúló nyilvános edzőteremet takar. Ilyenből – bár egyre kevesebb van – azért akad még néhány az országban. Ezeket úgy kell elképzelni, mint egy földbe süllyesztett medencét, ahol a férfiak körben elhelyezkedve egyszerre csinálnak különféle gyakorlatokat súlyokkal, láncokkal. Közben van a teremben egy ember, aki énekel és dobol, míg egy másik történeteket olvas fel a „Királyok könyvéből”. A fiatal generáció körében ez azért korántsem annyira népszerű hely, az ún. zurkhane inkább a hagyományőrzésre szolgál. Érdekesség még a közel-keleti testkultúrával kapcsolatban, hogy a szomszédos Irakban mennyire népszerűek manapság a konditermek. Ennek igen egyszerű oka van: az iraki közbiztonság még a térség viszonyaihoz képest is kifejezetten rossz, így rengeteg biztonsági őrre van szükség, ami bizony meg is látszik az ifjak sportolási szokásain. Iránra visszatérve, a foci mellett nagyon sokan szeretik még a kosárlabdát (lám, ismét egy amerikai játék!), a röplabdát, a tollaslabdát, a hagyományosan népszerű birkózást és a különböző küzdősportokat, valamint a szintén rendkívül kedvelt súlyemelést. Talán sokan nem gondolnák azt sem, hogy Iránban mostanra a síelés is kimondottan divatos kikapcsolódási formává vált. A kiváló minőségű hóval rendelkező magas hegyek adottak, az erkölcsrendészet szigora pedig nem ér fel több ezer méterre. Itt a fiatalok maximálisan szabadok lehetnek, ennek megfelelően a hegyekben valószínűleg időnként előkerül némi alkohol is, és a lányokat sem bünteti meg senki, ha egy kicsit hátracsúszik a fejükön a kendő. Így aztán Iránban szinte „nemzeti sport” az amatőr hegymászás. Rengeteg a szép hegycsúcs, ahol a karhatalom erkölcscsőszei helyett lenyűgöző panorámával és friss levegővel találkozhatnak az emberek. Összességében kicsit az egész iráni politikai rendszer olyan, mint amilyen a magyar volt a ’80-as években, a kései Kádár-korszakban. A felszínen sok mindent szigorúan tiltanak, de titokban szinte bármit meg lehet tenni, a hatalom pedig hallgatólagosan beleegyezik ebbe a helyzetbe.

Érezhető szenvedéllyel beszélsz a sportról. Te magad sportoltál korábban, vagy inkább nézni szereted a meccseket?

Igazság szerint az én nagy szerelmem már kiskorom óta a jégkorong, s mint oly sok kissrác a tengerentúlon, én is arról ábrándoztam, hogy majd egyszer magasba emelhetem a Stanley Kupát. Ebben természetesen szerepet játszott, hogy a családom, rokonságom egy része Kanadában él, no meg persze az is, hogy telente – amikor lehetett, mert akkoriban azért még volt tél – édesapám mini-jégpályát készített a kert végében. De hamar kiderült, hogy nem én leszek az új Wayne Gretzky, sem a magasságom, sem pedig az ügyességem nem volt meg hozzá – magyarán csak csetlettem-botlottam a jégen. Úgyhogy manapság már csak tévén nézem, rádión hallgatom a meccseket. Persze azért a magyar, avagy perzsa futballszeretet is megvan, heti rendszerességgel szoktam játszani a barátaimmal, de elárulhatom, nem én vagyok a csapat gólvágója.

(Fotó: Vörös Tamás)