Kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrözőnk jelenleg is útban van a legdolgosabb és egyben legboldogabb bizonyítvány, a „szülői diploma” megszerzése felé…
Nagy Tímeával, kétszeres olimpiai bajnok (2000 – Sidney, 2004 – Athén), hatszoros világbajnok, egyszeres Európa-bajnok párbajtőrvívónkkal a Hajós Alfréd Uszodában beszélgettem. Kivételesen nem a vívás volt a téma, ezúttal valami egészen másról kérdeztem. És egy kicsit másképp is. Láthatóan örömmel vette, ugyanis Tímeáról tudni kell, hogy nemcsak kétszeres olimpiai bajnok, de háromszoros anyuka is. „Titi” főiskolai emlékei felidézése közben, elmesélte, hogy a „majdnem ELTE-s végzettség” óta jelenleg is útban van a minden bizonnyal legidőigényesebb, legdolgosabb és egyben legboldogabb bizonyítvány, a „szülői diploma” megszerzése felé…
A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola 2000 óta az ELTE Gyógypedagógiai Karaként ismert. Te mikor végeztél?
Én még a főiskolán végeztem levelező szakon logopédiát, és az 1996-os olimpia előtt államvizsgáztam. Ezt követően, szinte a záróvizsgámról kilépve indultam Atlantába, az olimpiára.
Mi irányított erre a főiskolára és erre a szakra?
Tudtam, hogy sok-sok gyereket szeretnék, és ez nem összeegyeztethető – főleg nőként – az edzői pályával. Ráadásul édesanyám és a testvérem is logopédus, gyógypedagógus, így a család mindennapjai során ez a szakma engem is magával ragadt. Kezdetben mozgáskorlátozott gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, de ott jóval több gyakorlatot kellett volna végezni, ezt viszont nem tudtam a sport mellett bevállalni.
Sikerült logopédusként elhelyezkedned?
Az atlantai olimpia nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna, így miután hazajöttem, rögtön állást kezdtem keresni. Sikerült is elhelyezkednem logopédusként egy óvodában, ahol két és fél évet dolgoztam. Ekkor már Csenge lányom a pocakomban volt. A kisszékről mentem a szülőszobára.
Szeretted az ezzel járó munkát?
Imádtam, ráadásul picit nehezebb helyzetű gyerekekkel kellett foglalkoznom, akiknél nem biztos, hogy elsősorban a beszédhibát kellett kezelni, a lelki tényezők és a családi háttér is nagyon fontos szerepet játszott. Mivel érzelmes ember vagyok, ezt külön kihívásként fogadtam. Azt gondolom, nem biztos, hogy pösze a gyermek, ha boldog. Vallom, hogy az első számú feladata egy pedagógusnak, hogy a gyermek boldog legyen. Aztán lehet az „sz” és az „r” betűvel foglalkozni.
Hogyan emlékszel vissza a főiskolai időszakra?
Egyszerű levelező diák voltam, emlékszem a jóféle bulikra – ilyenkor a vidéki barátok sokszor nálam aludtak –, a puskázásokra, súgásokra, sok mindenre, ami az iskolás időszakkal együtt jár. Voltak kevésbé jól sikerült vizsgák, sosem felejtem el, mikor a mozgólépcsőn vissza akartam fordulni, mert kizárt dolognak tartottam, hogy letegyem az éppen aktuális vizsgát. Nagyjából 120 tételt kellett bevágni, azt hiszem, tízet, ha megtanultam közülük. Négy tételt kellett húzni, és mindbe „belehúztam”, ötösre vizsgáztam. Az esetet azóta is hihetetlen mázlinak tartom.
Valamivel később szakedzői diplomát is szereztél. Hasznosítottad ezt a végzettségedet? Mivel foglalkozol most?
Nem foglalkozom vívással, edzősködéssel sem. Leszámítva, hogy a középső lányom elkezdett vívni, és napi másfél órában javítom a vívóállását. (nevet). A Hajós Alfréd Uszodában mint létesítményvezető dolgozom, gyakorlatilag én vagyok ott a mindenes. Edzést csak látogatok, mindhárom gyermekem úszik, vízilabdázik, így anyaként elég gyakran megfordulok a medence mellett. Ezért is örülök, hogy létesítményvezető lehetek, hiszen így a gyermekeimmel is több időt tölthetek. Összességében értük élek.
Említetted, hogy korai terveid között szerepelt a mozgáskorlátozott gyermekekkel való foglalkozás. El tudod képzelni, hogy kerekes székes vívókat edz?
Vívtam kerekes székesekkel, és nagyon élveztem. El tudom képzelni, hogy edzőpartner legyek, a tréneri szerepkör nagy kihívást jelent. Erre nagyon komolyan fel kell készülni. Egy-két évig folyamatosan kerekes székesekkel kellene vívnom, hogy megérezzem, mi az, amit tanítani kell nekik.
Miközben végezted az iskolát, edzésekre és versenyekre jártál. Hogy lehet mindezt sikeresen csinálni?
Sikeresen azt gondolom, nekem nem egészen sikerült, mert világ életemben gyermekorvos szerettem volna lenni, de be kellett látnom, hogy egy orvosi egyetem és az olimpiára készülés együtt nem megy. Mivel a sportot választottam, így az egyetemre nem is jelentkeztem. Az biztos, hogy az egyik kihat a másikra, ha a sportban el akarsz érni valamilyen eredményt, a suliban is próbálsz jobban helyt állni.
És az anyaság-sport kettőse hogyan működött együtt?
Mindig megvolt a fontossági sorrendem. Mikor a gyermekeket vállaltam, ők voltak a legfontosabbak, hogy visszatérek-e, az a jövő nagy kérdései közé tartozott. Mikor anyaként versenyeztem, akkor egy sorsdöntő asszónál nem gondoltam arra, hogy mi lehet a gyerekekkel. De ahogy lejöttem a pástról, rögtön telefonáltam. Szerencsére sosem volt gond a gyermekekkel, betegség miatt is csak egyszer kellett kihagynom versenyt.
„Tímea nagy bajnok, taktikus, technikailag képzett, és megvan az a képessége, hogy nyugodt tud maradni a kiélezett helyzetekben” – így jellemzett téged (igen sportszerűen) egy francia sporttársad és ellenfeled még a 2006-os világbajnoki címed apropóján. Hogyan jellemeznéd te magad anyaként?
Hazudnék, ha az azt mondanám, hogy én vagyok a világ legkiegyensúlyozottabb anyukája. (nevet) Egyelőre, amit szeretnék a gyerekektől, azt megkaptam. Teljesen őszinték velem. Azt gondolom, hogy nem vagyok rossz úton, de a diplomát arról, hogy hogyan sikerült a gyermeknevelés, gyermekének húsz éves kora körül kapja meg a szülő.
(Fotó: Simó Szabolcs)
