Sorozatunk második felvonásában a londoni olimpián kötöttfogású birkózásban ezüstérmet szerző Lőrincz Tamással beszélgettünk.
A korábbi évtizedek hagyományaival ellentétben a XXI. század élsportolóinál már megszokott, hogy tudatosan készülnek az aktív sportpályafutásuk utáni időszakra. Ennek a trendnek megfelelően a legtöbb magyar sportoló a versenypályák borítása mellett valamelyik iskola padját is rendszeresen koptatja. Sorozatunkban bemutatjuk nektek, hogy kik azok a televízióból, újságokból jól ismert példaképek, sztárok, akikkel akár valamelyik egyetem vagy főiskola folyosóján is összefuthattok. Az első részben stílszerűen a londoni nyári olimpiai játékok első magyar érmesével, a harmadik helyezést elérő Csernoviczki Évával beszélgettünk. Most pedig következzen egy ezüstérmes, Lőrincz Tamás, aki a kötöttfogású birkózás 66 kg-os súlycsoportjában csodálatos teljesítménnyel második helyet ért el a 2012-es ötkarikás játékokon.
Mikor kezdtél el birkózni?
8 évesen ragadtam ott a szőnyegen szülővárosomban, Cegléden, és bár a középiskolát már Budapesten végeztem, azóta is a Ceglédi VSE-t erősítem, ha jól számolom, immáron több mint 16 éve.
Tavaly amellett, hogy olimpiai ezüstöt nyertél és az év legjobb magyar birkózójának választottak, a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség (MEFS) is díjazta a sikereidet.
Ezen a kitüntetésen különösen meglepődtem, mert bár korábban az Esterházy Károly Főiskolára jártam, de a sok halasztás és versenyzés miatt sajnos kicsit lemaradtam a tanulmányaimban. Így nagyon jól esett, hogy ennek ellenére még emlékeztek rám, és az egyetemi sportolók díjazásán is jelen lehettem.
Igazak a hírek, miszerint ismét belevágsz a tanulásba?
Valóban így van, szeptembertől mindenképpen szeretném valamelyik főiskolán vagy egyetemen felvenni az elhagyott szálakat. Reményeim szerint sikerül végigjárnom azt az utat, amit 2005-ben elkezdtem, és egy diplomával fogom tudni megkoronázni azt a jó pár évet, amit eltöltöttem a főiskola falain belül.
Milyen szakokban gondolkodsz elsősorban?
Érdekelne a TF szakedzői képzése, de egyelőre nyitott vagyok másra is. Igazából még nem döntöttem el, hogy végül mi mellett teszem le a voksomat.
Az EKF-en az élsport terhei mellett mennyire tudtál bejárni a tanórákra?
Eleinte sokszor, hiszen levelezőn tanultam, így csupán havi egy alkalmat kellett megoldanom. Aztán a 2008-as, pekingi olimpia közeledtével egyre jobban sűrűsödtek a külföldi edzőtáborok is, így akkor a tanulás akaratlanul is a háttérbe szorult. De nem adom fel, ha újra elkezdem az iskolát, akkor minél több időt szeretnék majd aktívan tanulással tölteni, és lehetőleg az iskolapadot sem csak elméletben szeretném megismerni.
Ebből következik is az igencsak elnyűtt, ám de annál megkerülhetetlenebb és esetedben is aktuális kérdés: valóban ennyire nehéz összeegyeztetni az élsportot a tanulással?
Véleményem szerint nagyon nehéz, de azért nem lehetetlen. Sok pozitív példa lebeghet a szemünk előtt, például az EKF-en is több élsportoló csoporttársam volt, többek között olimpiai bajnokunk, Berki Krisztián is ebben az intézményben tanul. Külön öröm számomra, hogy az elmúlt időszakban az iskolák és a magyar állam is egyre inkább támogatják a sport és a tanulás kombinációját, és teszik ezt nem csupán a komoly nemzetközi sikereket elért sportolók, hanem a feltörekvő tehetségek esetében is.
A londoni ötkarikás játékokon kiváló eredménnyel „vizsgáztál”, aki ilyen jól reagál a versenyhelyzetekre, annak aligha lehet gondja a zárthelyikkel…
A kettőt annyiban lehet összehasonlítani, hogy az ember egy verseny és egy vizsga esetében is csak akkor lehet nyugodt, ha derekasan végigdolgozta a felkészülést. Azonban míg egy vizsgán leírom, amit éppen tudok, a szőnyegen sok olyan előre kiszámíthatatlan külső körülmény adódhat, ami nagyban befolyásolhatja az eredményt, ezen pedig adott esetben akár egy olimpiai aranyérem vagy egy világbajnoki cím is elúszhat.
Felsőoktatási intézmények közötti bajnokságon vettél már részt?
Igen, egyszer, egy súlycsoporttal feljebb. Akkor – akárcsak a londoni olimpián – ezüstérmet szereztem.
Presztízzsel bír számodra egy-egy ilyen verseny?
A küzdősportokban minden verseny presztízsértékűnek számít, ugyanis szinte csak úgy lehet vereséget szenvedni, ha valaki legyőz – ha úgy tetszik, két vállra fektet – téged, ez pedig nem a legjobb érzés… Egyébként eddig számomra sokszor nem úgy jöttek össze az egyetemi tornák, ahogy azt eltervezetem. Ennek főleg abban áll az oka, hogy ezekre a viadalokra általában a felnőtt világversenyek előtt vagy után egy-két héttel kerül sor. Én úgymond „fogyós” versenyző vagyok, tehát a megmérettetések előtt komoly diétát kell csinálnom, a verseny után pedig ebből kifolyólag tovább tart a regenerálódás. Ezért maradtam ki sok versenyből, de ha újra felveszem a tanulás ritmusát, akkor alighanem ismét indulni fogok az ilyen típusú megmérettetéseken is.
Mennyire tud példaértékű lenni a jelenléted egy-egy ilyen egyetemek közti tornán?
Igazából nem is az az elsődleges szempont, hogy példaértékű lennék, hiszen ezeken az eseményeken mindnyájan aktív sportolók vagyunk, akik elé általában nem kell külön példát állítani. Viszont azt éreztem – és el kell mondanom, ez igazán nagyszerű dolog volt –, hogy mindannyian vált vállvetve küzdünk nemcsak önmagunkért, hanem egymásért is. Igazi kohéziós erő van ezekben a csapatokban.
Azért a példamutatást mégsem kerülném ki. A főiskolán talán többen kezdtek el mozogni a fantasztikus olimpiai sikeredet követően…
Én lennék a legboldogabb, ha ez így történt, vagy ha ez a jövőben így történne. Magyarországon manapság tényleg nem divat a rendszeres sportolás, jó lenne ezen változtatni. Ha az efféle mozgalmakban az olimpikonok úttörők lehetnek, akkor már nem volt hiábavaló a küldetésünk.
(Fotó: Dőry Szép Ágnes)
Lőrincz Tamás fantasztikus győzelme a londoni olimpia elődöntőjében:
