Aranykor volt-e a dualizmus? Tényleg olyan kegyetlen volt az inkvizíció? – ezek a kérdések merültek fel az ELTE SEK Történeti Diákműhely első vitaestjén.
Szerző: Kis-Kádi Anna
Október 19-én, kedden este 6 órakor vette kezdetét az első hallgatói vitaest a Savaria Egyetemi Központban, az ELTE SEK Történeti Diákműhely szervezésében. Az est folyamán két-két hallgatóból álló vitapáros mérettethette meg magát, előre meghatározott témák mentén. Ezeknek a vitáknak célja a kulturált egyéni véleménynyilvánítás és a hallgatói vitakultúra fejlesztése volt, így az ott elhangzottak ennek fényében értelmezendők.
A vitavezető oktató szerepét dr. Katona Attila, az ELTE BDPK Történelem Tanszék egyetemi docense töltötte be, aki amellett, hogy moderálta a vitákat, egy előzetesen elkészített értékelőlap alapján pontozta is a vitázó hallgatókat. A szempontok között szerepelt az érvek hatásossága az adott célközegben, valamint az érvek logikussága, erőssége és tartalmi megfelelése.
Az eseményt óriási érdeklődés övezte: a pár perccel később érkezők már alig tudtak helyet találni, sőt, rajtuk kívül voltak, akik az online közvetítést nézve csatlakoztak. Mindamellett, hogy már maga a viták meghallgatása is nagy élmény volt a közönség számára, a vitaest interaktív mivoltának köszönhetően mind a személyesen, mind az online térben jelenlévők egy alkalmazáson keresztül hozzászólhattak az elhangzottakhoz, és kérdéseket is tehettek fel a vitázó hallgatók számára.
Gyenge Dániel vs. Hengszter Norbert: Aranykornak nevezhető-e a dualizmus időszaka vagy sem?
Elsőként Gyenge Dániel és Hengszter Norbert vitázott arról, hogy vajon aranykor volt-e a dualizmus Magyarországon. Mindenekelőtt leszögezték: egyikük sem kérdőjelezi meg, hogy a kiegyezés helyes lépés volt-e. Norbert a dualista berendezkedés pártján állt, és főként a gazdasági prosperitást emelte ki. Ezzel szemben Dániel arra vállalkozott, hogy a dualizmus iránti nosztalgiát némiképpen árnyalja. Vitapartnere azzal támasztotta alá az álláspontját, hogy a dualizmus éveiben olyan mértékű fejlődés köszöntött be hazánkban, ami addig elképzelhetetlen volt – ennek bizonyítékaként először a vasúthálózat kiépítését és modernizálását hozta fel, melynek hála nem csupán a személy-, de az áruszállítás is felgyorsult. Ez magával hozta azt is, hogy Magyarország exportja is jócskán megnőtt. Ennek kapcsán kiemelte a fiumei központú Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Részvénytársaságot is, ami új utakat nyitott meg a magyar piac számára.
Dániel azonban emlékeztette Norbertet és a közönséget: a legfőbb befektető még mindig Ausztria volt, és az agrár jellegű Magyarország gazdaságát a tőkeszegénység jellemezte. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a dualizmus korában hazánkban is jelentkeztek tipikus válságjelenségek, voltak jelentős regionális különbségek. A leszakadó régiókon pedig még a modern vasúthálózat sem segített. Erre válaszként vitapartnere felhozta Szombathely városát, amely mondhatni a dualizmusnak köszönhette fellendülését: a városon keresztül bemutatta, milyen jelentősége volt a vasútfejlesztéseknek. Egyrészt a személyi forgalom megsokszorozódott a vasútállomáson, másrészt akkoriban a Kárpát-medence szinte bármelyik részére el lehetett jutni Szombathelyről, kezdve a Felvidéktől, Erdélyen át egészen az Adriáig – vasúti csomóponttá vált a vasi megyeszékhely.
Erre kontraként érkezett, hogy ezt a virágzást egyedül a társadalom felsőbb rétegei érzékelhették, hiszen a dualizmus korát még mindig az arisztokratikus, feudális berendezkedés jellemezte, a földek elosztása pedig egyenlőtlen volt, amik nagyrésze még mindig a nagybirtokosok kezében volt. Ezeken a földeken pedig a munkások „jobbágyokként” dolgoztak; habár a felszabadításuk már megtörtént, még mindig erősen függtek a birtok tulajdonosától. Norbert azzal védte az álláspontját, hogy az arisztokraták földjei az iparosodás bástyái voltak, ahol nagyszerű teret biztosítottak a modernizációnak, többek között a malomipar fejlődésének. Arra pedig, hogy a munkások jobbágyi helyzetben lettek volna, úgy reagált: a munkájukért immáron bért kaptak, és szabadon át is mehettek máshoz dolgozni, ha a munkakörülményeket ott jobbnak ítélték meg.
Végül egy-egy összegzést hallhattunk a két hallgatótól. Norbert a szociális problémákra reagálva kijelentette, hogy bár léteztek válságjelenségek, azokat a kor politikusai igyekeztek orvosolni; példaként Wekerle Sándort és Éhen Gyulát hozta fel, akik a munkások lakhatási problémáit szerették volna javítani lakások építésével. Dániel ezzel szemben kiemelte a rengeteg megoldatlan problémát, illetve azt, hogy látszólag hiába fejlődött az ország, az a társadalom egy kis részének érdekei alapján történt.
Szabó Miklós vs. Szemerics András: Hogyan ítélhetjük meg ma az inkvizíciót?
Az est második felében Szabó Miklós és Szemerics András „csapott össze”, akik az inkvizíció létjogosultságáról vitáztak. András látszólag lehetetlen feladatra vállalkozott: amellett kellett érvelnie, hogy az inkvizíciónak a saját korában igenis volt létjogosultsága. A vitapartnerek háta mögött látható képernyő pillanatokon belül megtelt hozzászólásokkal. A vita elején Miklós volt támadó pozícióban: az inkvizíciót az NKVD-hez (Belügyi Népbiztosság a Szovjetunióban) hasonlította, és többször is „démonikus” szervezetnek nevezte; egy olyan intézménynek, amely elől senki sem érezhette biztonságban magát. „Az inkvizíció tökéletes előképe volt a 20. századi NKVD-nek és az SS-nek. Azzal a kitétellel és pontosítással, hogy ugyanúgy egy eszmei alapon működő terrorszervezet volt” – kezdte kifejteni az álláspontját. Az inkvizíciót, elsősorban a spanyol vonulatát, tulajdonképpen egy terrorhálózatként írta le.
András rögtön hárította a támadást, méghozzá azzal, hogy ez egy anakronisztikus felvetés, hiszen az államfejlődés két teljesen más szakaszát említette a vitapartnere. Szerinte az inkvizíció a maga korában ellátta a szerepét, ami sokkal inkább a fegyelmezés volt, nem pedig a népirtás. Emellett az inkvizíciónak voltak progresszív elemei is, hiszen ezáltal terjedt a római jog, és visszaszorult a barbár germán szokásjog, valamint a népi szokásjogi elemek. András arra is felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy az inkvizíciót gyakran összemossák más középkori jelenségekkel, így az istenítélettel is. A valóságban azonban épp az inkvizíció volt az, ami egy kiszámíthatóbb, racionalizált jogi gyakorlatot alkalmazott.
Miklós ezzel szemben azzal érvelt, hogy az inkvizíció a katharok elleni vérengzéssel mutatkozott be, és az albigensek máglyán való elégetésére is kitért. „Mindezt a pápa jóváhagyásával” – tette hozzá. András azzal védekezett, hogy az albigensek elleni keresztes háborút gyakran mossák össze az inkvizícióval, valamint leszögezte: ebben a korban a vallás korántsem volt magánügy. A katolikus egyház a hatalom alapját adta, így aki az egyházzal ment szembe, tulajdonképpen a társadalmi berendezkedést kérdőjelezte meg. Miklós kitartott a véleménye mellett, miszerint az albigensek egy alternatívát ajánlottak a korrupt egyházzal szemben, nem az állam ellen szervezkedtek.
Rövidesen valódi parázsvita bontakozott ki, amit a közönség is nagyon élvezett. A képernyőn megjelenő hozzászólások csak fokozták a kellemesen feszült hangulatot. Érdekes módon a hallgatók nagy része egy idő után az inkvizíció létjogosultsága mellett kopját törő Andrásnak adott igazat.
András egyébként a rettegett spanyol inkvizícióról is árnyaltabb képet adott, például megtudtuk, hogy épp ez az intézmény szüntette meg a boszorkánypereket Spanyolországban. A legkevesebb ilyen per ott zajlott, ahol jelen volt az inkvizíció (Itáliában és Spanyolországban), hiszen ez a szervezet a vallás racionalizálására törekedett. Miklós szerint azonban az inkvizíció árkokat ásott a társadalomban. Állítása szerint a bíróságok elé kerültek túlnyomó részét halálra ítélték: 40 ezer halálos áldozatról beszélt. Ezt a számot azonban András vitatta. Kijelentette, hogy az inkvizíció célja az volt, hogy akit eljárás elé állítottak, visszavonja az állításait és penitenciát gyakoroljon. A perek emiatt akár 10 évig is eltarthattak. Ennek példájaként Giordano Bruno esetét hozta fel, akinek a pere 13 évig húzódott. Ellenfele erre azzal válaszolt, hogy ez az időhúzó tevékenység a tudományos felfedezéseket is hátráltatta, sőt, a modern állam kiépítését is akadályozta. „Eszmei bilincset jelentett” – fogalmazott Miklós.
András arra is kitért, hogy a katolikus hit volt az, amely az Ibériai-félsziget egységét szolgálta. Majd felhozta a máglyán való elégetés történelmi toposzát, amelyet sokan az inkvizícióval kötnek össze. A máglyahalált nem az inkvizíció találta fel, hanem már Hammurapi törvényei, sőt, a Tizenkét táblás törvények is kimondják, hogy az árulót tűzhalállal kell büntetni. A középkorban pedig az eretnekséget értelmezték felség- és hazaárulásként. András vitatta a Miklós által felemlegetett angolszász szemléletet, ami szerinte át volt itatva spanyolellenes propagandával. „Skóciában a boszorkányüldözések is intenzívebbek voltak, mint a déli államokban, de ez nem maradt meg a történelmi emlékezetben” – hangsúlyozta.
Miklós utolsó témafelvetésként az inkvizíció kulturális hatásait hozta fel – állítása szerint az inkvizíció megosztotta a társadalmat. Ezt András azzal a baszkföldi példával ellensúlyozta, hogy voltak, akik inkább az inkvizíciós bíróságon jelentették fel magukat, semhogy a világi bíróság ítélkezzen felettük. Szerinte az inkvizíciós eljárás során sokkal kisebb esélye volt annak, hogy valakit kínpadra vonjanak vagy halálra ítéljenek, mint a korabeli világi törvényszéken. Érvét azzal erősítette meg, hogy a 16–17. századi Franciaországban a birkatolvajokat kibelezéssel is sújthatták, Angliában pedig egy nő zsebkendőjének ellopásáért halálbüntetés járt. Erre az inkvizíció progresszív választ adott: az arányosított büntetés elvét, fokozati különbségeket vezetett be. Ekkor Miklós ellentámadásba lendült: „Csakhogy az inkvizíció engem nem azért ítélt el, mert elloptam egy birkát, vagy egy női zsebkendőt, hanem mert rosszul vetettem keresztet.” Mire András ekképp vágott vissza: „Egyetlen olyan példát mondj, amikor az inkvizíció azért ítélt halálra valakit, mert rosszul vetett keresztet!”. Ezt a „csapást” Miklós már nem tudta hárítani. Ellenben olyan példákra hivatkozott, amikor azért ítéltek el embereket, mert nem hajoltak meg főpapok előtt. Említette még Luther Márton esetét is, mire András azonnal közbevágott, emlékeztetve vitapartnerét, hogy Luther sosem találkozott inkvizítorral. A hangulat ekkor valóban a tetőfokára hágott, a közönség minden percét élvezte a vitának. A vitázó feleket a nézők soraiból hallatszódó reakciók sem zökkentették ki.
Miklós véleménye szerint az inkvizíció helyett jobb lett volna, ha a katolikus egyház belső megújulást hirdet. A vita végén András továbbra is kitartott álláspontja mellett, miszerint az inkvizíciót a saját korában kell megítélni.
A két vitából végül egy-egy hallgató került ki nyertesként – ezeknek személyét 50%-ban a vitavezető oktató, 50%-ban pedig a közönség szavazatai döntötték el. Ezek alapján a vitaest Hengszter Norbert és Szemerics András győzelmével zárult.
A cikk szerzője és az ELTE Online szerkesztősége a Vitaesten elhangzott állítások egyike mellett sem foglal állást; célunk az objektív beszámoló volt az eseményen történtekről. Ezek az érvek nem minden esetben tükrözik a vitázó hallgatók valós véleményét, és valamennyivel a vitakultúrájuk fejlesztése érdekében éltek.
Képek: ELTE SEK Történeti Diákműhely
