Korábbi cikkeinkben már volt szerencsénk művészeti szakos hallgatókat bemutatni nektek, hogy megismerkedhessetek munkásságukkal, alkotásaikkal. A most következő harmadéves magyar–rajz tanár szakos hallgatónak viszont egy másik oldalába nyerhettek bepillantást.
Antal Daniella barátnőmnek nincs egy perce sem, amikor unatkozna. Hogy is lenne, mikor lovakat tartanak otthon? Még az interjúra is a nyergesből csatlakozott be. Nem csoda, hiszen nagy felelősség és rengeteg idő a lótartás. Ha érdekel titeket Deni egy napja, vagy hogy hogyan kezdődött náluk a lovaglás, olvassátok el a cikket!
– Hogyan kezdődött az életedben a lovak szeretete?
– Anyukám miatt történt valójában. Az az igazság, hogy ő egy igazi lóbolond. Mindig voltak a közelünkben lovak egyébként, de aztán történt egy eset, ami megváltoztatta az életünket. Talán hét- vagy nyolcéves lehettem, mikor anya egyik barátja hírül adta, hogy csikójuk született, úgyhogy elmentünk megnézni és ott is ragadtunk. Annyira tetszett nekünk ez az egész közeg, hogy évekig oda jártunk, belevágtunk a lovaglás megtanulásába, és cserébe segítettünk, amiben csak tudtunk: etettük, ápoltuk a lovakat, amit csak el tudsz képzelni. Nagyon örültünk ennek a lehetőségnek, hiszen nagyon élveztük, hogy lovagolhattunk, illetve az ápolással töltött idő is jól jött, hiszen így azt is meg tudtuk tanulni.
– Ebben az időszakban akkor még nem is tartottatok otthon lovakat?
Nem, nem. Habár anya kiskorától kezdve fanatikusan imádta a lovakat, eleinte nem volt akkora területünk, hogy megengedhettük volna magunknak ezt a típusú állattartást. Később, amikor Dukáról ide, Nemeskeresztúrra költöztünk már volt lehetőségünk erre, hiszen jó nagy telek tartozik a házunkhoz.
Úgy történt az egész, hogy az a lótulajdonos, akinél elkezdtünk lovagolni, a költözésünk után felajánlotta anyának, hogy elvihetjük a két lovát, hiszen ő nem használja ki őket. Szöszi és Gazsi két háflingi volt egyébként, rajtuk tanultunk anyával lovagolni. Jódarabig nálunk voltak, Szöszit végül eladták egy lovardának, Gazsi pedig majdnem élete végéig velünk maradt. Nagyon szerettünk mindkettővel foglalkozni.
– Jobb így, hogy otthon vannak a lovak és a sportolásért nem kell lovardába járni?
Igen, persze, csak sajnos volt egy időszakom, amikor ezt nem igazán tudtam értékelni. Inkább csak a hátulütőit láttam a dolognak: reggel korán etetni kell, ki kell engedni őket, be kell zárni őket este, almozni kell, meg minden, ami az igazi nagybetűs lótartással jár. Amíg ha lovardába járnék, ezek a feladatok nem az én felelősségeim közé tartoznának, hiszen ott csak fizetsz, felülsz a lóra, jól érzed magad, és haza mész. Az előnyök ellenére se szeretnék soha olyan lótulajdonos lenni, aki bértartásban tartja őket. Sokkal közelibb, bizalmasabb a kapcsolatom így az állatokkal, hiszen minden nap találkozom velük.
– Jó pár lótartással kapcsolatos feladatot felsoroltál az imént; el tudnád nagyvonalakban mondani, milyen egy lovazással töltött napod?
Reggel általában 8 körül kiengedem a lovakat. Megetetem és megitatom őket, kicsit foglalkozom velük, aztán bemegyek a napi teendőimhez. Ha minden egyéb feladatomat – tanulást, ilyesmit – elvégeztem, olyan 3 óra körül újra kimegyek. Ha lovaglok, előtte lecsutakolom a lovat, végzek vele lazító-nyújtó feladatokat. A szabadidomítás alapjait is szoktuk amúgy gyakorolni. A Parelli-féle 7 játékba is belevetettük magunkat, ami értelemszerűen hét feladatot takar ló és lovasa számára. Én nagyon szeretem, és azt veszem észre, hogy az állatok is. Szerintem növeli a lovas és a ló közötti bizalmat, jobb kapcsolatot teremt, ezért azt gondolom, mindenkinek 7 játékkal kellene foglalkoznia, aki lovazik.
Visszatérve a kérdésre: ha lovagolni tervezek vele, a lecsutakolás után futószárra rakom, és bemelegítek vele egy kicsit; ez az egészségmegőrzés miatt fontos. Végül pedig felülök és lovaglok.
A lovaglás utáni – illetve esti – programok közé tartozik például, hogy rendet rakok a nyergesbe, föltakarítok a széna-szalma körül, bealmolok a lónak, megetetek, bezárok, ezek után pedig vége a napnak. Így elmondva kevésbé lehet érdekes olyasvalaki számára, aki nem szereti a lovakat, de hidd el nekem, tud ez nagyon jó is lenni.
– Mesélj egy kicsit kérlek arról a szürke lóról, akit a képeken is láthatunk! Ő is a tiétek, ugye?
– Igen, egyébként Móninak hívják, és meglehetősen rögös utat jártunk be vele. Az az igazság, hogy ő nem egy kezdő kéznek való ló. Nagyon makacs és domináns, emiatt nehezen indult a kapcsolatunk, hiszen azok a lovak, akikkel előtte dolgoztam, könnyen kezelhetők voltak.
Ötéves korában került hozzánk, idén lesz nyolc éve, hogy velünk van, szóval most már nyilván ezerszer jobb a helyzet, hiszen ennyi idő alatt megszoktuk egymást. Eleinte viszont csalódásként éltem meg, mikor ellenszegült. Akkor még nem tudtam őt kezelni, mert nem az én súlycsoportom volt. Ennyi idő elteltével viszont nem csalódásként élem meg: tudom, hogy már valamennyire fel tudtam nőni hozzá, és sokkal határozottabban állok elé, mint azelőtt.
Vele sikerült megtanulnom azt, hogy igenis vannak olyan lovak, akikért meg kell küzdeni. Én annak a híve vagyok, hogy sosem az állat a hibás, csak nem tudjuk, hogy milyen nyelven beszéljünk vele. Ehhez tartottam magamat mindig, és ez sok erőt ad a vele való munkához.
– Volt esetleg olyan időszak az életedben, mikor – például ebből az előbb említett csalódottságból kifolyólag – felhagytál a lovazással?
– Nem ebből kifolyólag, de volt olyan időszakom, amikor nem lovaztam. Nekünk (inkább nekem, mint nekünk) volt egy csikónk, aki itt is született nálunk. Én neveltem fel, én foglalkoztam vele a legtöbbet, nagyon szerettem. Hároméves korában viszont eladták a szüleim. Akkor azt mondtam, hogy soha többet nem nyúlok lóhoz, és jó sok ideig tartottam is a szavam. Hiába volt itthon több ló is, nem érdekelt, nem foglalkoztam velük különösebben a napi teendők ellátása után. Természetesen az etetést és a hasonló munkákat elvégeztem. Az előbb említett után volt még egy csikónk, őt is felneveltem, de nem szeretetből, hanem kötelességtudatból. Szerintem még a mai napig sem tudtam túltenni magam ezen, de már nyilván könnyebb, mint akkor volt.
Sokáig Mónira is haragudtam kicsit, mert nem értettem, miért nem ő ment a csikó helyett. Aztán sikerült felnőnöm ahhoz, hogy túltegyem magam ezen. Nem mondom, hogy mindig könnyű, de most már átértékeltem sok dolgot ezzel kapcsolatban. Sokat segített az idő, volt alkalmam lenyugodni.
– A családban mást is érdekel a lovaglás vagy csak a te és anyukád hobbija maradt?
– Amikor még Dukán laktunk, az egész lovazás anya-lánya program volt. Minden nap 3 felé megérkeztem a suliból, meg anyu is a munkából, majd 4 körül elindultunk ki a lovakhoz, és legalább másfél órát kinn voltunk. Én nagyon szerettem ezt az időszakot. Érdekes volt különben ez az egész, mert nyilván volt olyan, amikor feszültség volt köztünk, esetleg összevesztünk. Ettől függetlenül viszont nem hagytunk ki egy lovazást sem, és a nézeteltéréseinket is félre tudtuk tenni. Ha kinn voltunk a lovaknál, akkor csak ők és a közösen eltöltött idő számított. Sose tudjuk meg, mi lett volna, ha… de biztos vagyok benne, hogy ez sokat tett hozzá anyával a kapcsolatunkhoz.
A két tesómat pedig annyira nem érdekli a dolog, mint amennyire hittem, hogy fogja. Az öcsémnek volt egy pónija, ebből kifolyólag lovagolgatott, de sose volt különösebben elszánt. A húgom sem különösebben érdeklődik a dolog iránt. Maximum a Barbie-mesék hatására egyszer-kétszer megemlítette, hogy szeretne lovagolni, de ez végül nem történt meg.
Arra meg ünnepi alkalmakként tekintek, ha anya kijön, mert már nincs úgy ideje. Úgyhogy igazából egyedül űzöm jó ideje ezt. Néha magányos így, de sokszor jön a két barátnőm, Szonja és Janka, ők régebben lovagoltak, szóval szívesen vannak olyankor kinn velem. Meg aztán Szonjával külön program a fotózás is, mert mindketten nagyon szeretjük, úgyhogy aközben is van alkalmam társaságban lovazni. Szeretem azokat az alkalmakat is egyébként, amikor társaságom van a lovak mellett, de sokszor inkább egyedül szeretek lenni velük.
– Beszéljünk egy kicsit arról a képedről, ahol két lovat is láthatunk veled. Kik ők?
– A szürke Móni, róla már beszéltünk, hiszen meséltem, hogy nem indultak vele könnyen a dolgok az éretlenségemből kifolyólag. A másik Ficánka, az öcsém ötéves kis pej pónija. Habár ő az öcsémé, én foglalkoztam vele is a legtöbbet. Nagyon elragadó személyisége van: mindent megeszik és mindent szétrág, de mi így szeretjük.
– Ha ennyire szereted a lovakat és a lovaglást, hogy-hogy tanárira jöttél és nem lovasoktatóira például?
– Igazság szerint én sok dolgot csinálok. Persze, szeretek lovagolni, de ugyanúgy biciklizni, sminkelni, fotózni is. Nemrég elkezdtem például íjászkodni is, a műkörmözést is örömmel csinálom. A felsoroltakból is látható, hogy én sok össze nem kapcsolható dolgot, hobbit szeretek. Ebből a szempontból tehát nem igazán tudom megválaszolni a kérdést.
Szeretem a képzőművészetet és az irodalmat is nagyon, azért választottam így. Hogyan jött a tanárság? Hirtelen felindulás volt egyrészről. A másik része pedig a középiskolai osztályfőnököm és egyben magyartanárom emléke volt. Őt szakmailag és emberileg is remek tanárnak tartom, mellette viszont sok olyannal is találkoztam tanulmányaim során, akikről sajnos ezek a tulajdonságok nem mondhatók el. Úgy voltam vele, hogy sokkal több olyan tanár kéne a pályára, mint ő, aztán hirtelen eldöntöttem, hogy akkor belevágok a tanárságba. Ami azt illeti, híres vagyok a hirtelen döntéshozatalaimról.
Kis részben az is hozzátartozott ahhoz, hogy Szombathelyet válasszam, hogy így közel maradhattam a lovakhoz. Ha akarom, hazamehetek hozzájuk minden nap. Na, meg igazából a várost is jól ismertem már, hiszen középiskolába is ide jártam.
A lovasoktatói irányú tanulmányok pedig sosem voltak az opcióim között. Nem akarom ezt a jó tevékenységet a munka kötelezettségével elrontani. Illetve ez rettentő nagy felelősség, hiszen ez olyan, mint egy tesióra. Ha csak egy pillanatra nem figyelsz, máris ott lehet a baj… Szóval nekem tökéletes a rajz és a magyar.
– Ha már rajznál tartunk, hadd kérdezzem meg: a művészetedben is megjelennek a lovak?
– Már vártam ezt a kérdést! Félig-meddig tudatosan nem küldtem képet a munkáimról. Főleg vázlataim vannak, nem kész festmények vagy ilyesmi, és ami van, az is régi. Az én olvasatomban az egy hónapos munka már réginek számít – tudom, kriminális vagyok –, azzal pedig nem szeretek dicsekedni. Mindezzel együtt a válaszom egyébként: igen. Főleg mozgásvázlatot szoktam készíteni róluk, mert nagyon érdekel az, ahogyan mozognak. Amikor van rá affinitásom, csak fogom magam és kiülök hozzájuk, lesem őket és végül firkantok egy-egy vázlatot. Habár szeretem lerajzolni őket, mert nagyon esztétikusnak tartom a testüket és a mozgásdinamikájukat, nem kizárólagosan lovakat rajzolok, sok mást is szeretek.
És ha már művészet, itt kicsit beszélnék a fotózásról is, mert szerintem azt is ide lehet sorolni. Szeretek lovakat fotózni, mert hihetetlenül szép állatok, csak nehéz feladat. Mindenképpen kell hozzá plusz egy ember, aki foglalkozik az állattal, miközben fotózok, hogy úgy álljon, ahogy az tényleg előnyös egy képen. Móni esetében az is hozzátartozik a fényképezgetéshez, hogy alaposan le kell csutakolni, hiszen olyan világos a szőre, hogy még egy hangya is meglátszik rajta.
– Az életed minden részén fellelhetők a lovak. Ahogy említetted, azért van egy-két barátod, aki társul is hozzád, de mondd: nem tartanak az ismerőseid (ló)bolondnak?
– Nem, bár lenne okuk rá! Viccet félretéve, a barátom is mindig velem tart, pedig ő nem szereti kimondottan a lovakat, de úgy veszem észre rajta, hogy amikor együtt vagyunk az állatokkal, azt élvezi. Remélem, tényleg így van! Meg kéne őt erről interjúvolnod, hogy kiderüljön az igazság!
Természetesen a lovak az életem szerves részét képezik, ahogyan ezt te is az előbb mondtad, de igyekszem figyelni arra, hogy ne legyek elvakult. Hiszen attól, hogy én szeretem-imádom őket, más nem biztos, hogy úgyanígy van ezzel. Sok lovas csak erről képes beszélni, én igyekszem ezt elkerülni, hisz természetesen nem mindenki akarja a környezetemben folyamatosan ezt hallgatni.
– Végezetül össze tudnád foglalni, szerinted mit ad a lovaglás, amit semmi más az életben nem képes?
– Ez egy olyan dolog, amit biztosan nem tudok rendesen szavakba önteni, mert leírhatatlan érzés. Amikor egy több 100 kilós állatot irányítasz, bíztok egymásban, együtt tudtok működni, az hatalmas dolog. Az ember-állat kapcsolat minden esetben különleges szerintem, lovaglás közben ehhez még hozzá jön a szabadságérzés is.
Számomra a lovaglás a tökéletes időtöltés: kinn lehetek a szabadban, sportolok is, megtanulok egy állattal együtt dolgozni és közösen fejlődni. Amikor kinn vágtatok 120-szal a földúton, az pedig iszonyatosan nagy szabadságérzetet ad. Sokszor pedig nem is csinálok semmit, csak bemegyek a ló mellé, leülök, és együtt vagyunk, ez nagyon megnyugtató.
Képek: Antal Daniella archívuma
