Móczár Gábor 2021 márciusától tölti be a Nemzeti Örökség Intézetének vezetői posztját. Az ELTE-n (is) képesítést szerzett főigazgató elmondása szerint egyaránt tudja hasznosítani műszaki és humán oldalát, és mindig talál olyan ötletet, melynek megvalósításába teljes gőzzel beleveti magát. Most is egy új, emlékezetpedagógiai programterv kidolgozásába kezdtek kollégáival, melyről interjúnkban mesélt nekünk.
Ön gépészmérnöki diplomája után szerzett az ELTE-n kulturális menedzseri képesítést, így erősíti azok csoportját, akik több, egymástól különböző területen találták meg a hivatásukat. Hogy nézett ki az Ön tanulmányi útja?
A középiskolában mindig is a humán tárgyakból voltam jó, annak ellenére, hogy az akkoriban inkább reál oldaláról híres Budapesti Piarista Gimnáziumba jártam. Egy sikertelen történelem OKTV után úgy éreztem, hogy visszatérek a családi hagyományokhoz, és a műszaki pályát választom. Viszont a humán érdeklődésem megmaradt, így kerültem 2003-ban az ELTE-re, kulturális menedzsment képzésre. Egyfelől érdekelt, hogy milyen lehet egy humán területen tanulni, másfelől pedig szerettem volna magam bebiztosítani, hogy amennyiben egyszer a művészetmenedzsmentben helyezkedek el, a megfelelő papír is legyen hozzá a kezemben. Ekkor dr. Bujdosó Dezső volt ennek a területnek a vezetője, tőle és a többi kiváló tanártól is rengeteget tanultam, illetve magát a művészeti szervezést már korábban autodidakta módon kezdtem elsajátítani, amikre a képzés alatt pedig visszaigazolást is kaptam.
E két, egymástól ellentétes oldal nem okozott olykor nehézséget?
Abszolút úgy érzem, hogy mindig is két agyféltekés ember voltam, a gyerekkorból megmaradt zeneszeretet, majd később a nyelvi érdeklődésem mellett volt egy erős, családból hozott műszaki vonalam, és mindkét terület adott egy-egy értékes tulajdonságot: a mérnöki munka során nagyon erős realitásérzéket, projekt- és problémamegoldó szemléletet nyertem, a művészet pedig színes, érzelemdús és érzékeny emberré faragott.
Mint említettük, második képesítését az ELTE-n szerezte. Milyen meghatározó élményeket idézne fel ebből az időből?
Egyik kiváló tanárunk dr. Koncz Gábor volt, aki az akkori Magyar Kultúra Házának volt az igazgatója, tőle a szervezést tanultuk meg. Dr. Kondorosi Ferenctől rendkívül összeszedett és hatékony jogi alapismeretekre tettünk szert. Réz András esztéta pedig a „rábeszélés tudománya” című tárgyat oktatta. Elmondhatom, hogy olyan kulturális háttérinformációkhoz jutottam, amelyek az életben nagyban segítették a tájékozódásomat, és sok olyan emberrel ismerkedhettem meg, akikkel később munkakapcsolatom is lett. Másrészt jóval szélesebb világlátást kaptam annál, mint amivel előzetesen rendelkeztem, de azt is el kell mondanom, hogy kevesebb használható tudásra tettem szert, mint amire eredetileg számítottam, illetve sok mindent tudtam már a saját projektjeimen köszönhetően. Azonban hozzá kell tennünk, hogy akkoriban a művészeti menedzsment képzés is még gyermekcipőben járt, nem voltak kiforrott tanítandó módszerek.
Mit tanácsolna egy pályakezdő kulturális menedzsernek vagy azoknak, akik e pálya gondolatával kacérkodnak?
Tapasztalataim szerint nagyon sok múlik azon, hogy ki mennyire bátran próbál meg saját maga elkezdeni egy új gondolatot, ötletet. A legjótékonyabb hatása akkor van egy diplomának, képzésnek, ha nem azt várjuk meg, hogy majd a tanulmányi idő leteltével leszünk kész szakemberek, hanem akkor, ha már a tanulmányok alatt is elkezdjük minél erősebben bontogatni a szárnyainkat, kihasználjuk az összes adandó lehetőséget. Azt javasolnám, hogy egy-egy kisebb rendezvénnyel, gondolattal, ötlettel, javaslattal, akár a kommunikáció, akár a haza vagy nemzetközi rendezvényszervezés területén érdemes elkezdeni tevékenykedni akkor is, ha az ember még csak egyetemista. Azt látom, hogy ahhoz képest, amikor én egyetemre jártam, hihetetlenül széles lehetőségek állnak rendelkezésre a fiatalok számára, akár az ösztöndíjas, a különböző inkubátoros támogatásokkal, akár a civilszervezetek kezdeményezésivel. Azt gondolom, hogy az ember ebben a korban a legbátrabb, és nem csak azért, mert még nem ismeri az összes buktatót, hanem mert van egy erős pozitív értelemben vett önbizalma, amivel meg akarja mutatni, hogy azt, amit választott, jól csinálja.
Ön a kóruséneklés nagy szerelmese is, fellépő és menedzseri oldalról egyaránt. Hogyan tudja összeegyeztetni a zenét a munkájával?
Régebben a Budapesti Monteverdi Kórusban énekeltem a tenor II. szólamban. Mostanában a templomunk kórusának vagyok a tagja. Sajnos a kóruséneklés megkövetel egy rendszeres életmódot és egy rendszeres naptárt, amit én a sokféle elkötelezettségem mellett nem tudok vállalni. Mégis az éneklésnek köszönhetem az első alkalmat, amikor a mérnöki tapasztalataim, a nyelvek és a zene szeretete egyesülhetett. De magát a fellépést egyelőre a nyugdíjas éveimre tartogatom – ami a feleségem szerint sosem fog eljönni (nevet).
Ön tehát a tettek embere, ez abban is megmutatkozik, hogy elindítsa az emlékezetpedagógiai programot. Milyen előzményei voltak ennek a tervnek?
A mi munkánk itt a NÖRI-ben leginkább a történelem és a történelmi emlékezet, ezen belül is az épített emlékezet köré épül. Az elmúlt években azt tapasztaltuk, hogy a családok a helyszíneinket intenzíven használják, hogy megismertessék gyermekeikkel a múltat. Mikor márciusban az intézethez kerültem, azt tapasztaltam, hogy rengeteg érdekes és szép program zajlik, azonban a nagy részük csak itt, a Fiumei úti sírkertben érhető el. De nem felejthetjük el, hogy van egy huszonegy nemzeti és ötvenöt történelmi emlékhelyből álló hálózatunk, amelyben ott rejlik a lehetőség egy országos szintű metodológia létrehozására, arra, hogy minden helyszínen elérhetővé váljanak pedagógiai programok.
Hogyan fejtették meg, hogy milyen eszközökre van szükség?
Megbíztuk a Nézőpont Intézetet, hogy készítsen egy kutatást a 12–29 éves korosztály nemzeti emlékezethez, a múlthoz és a nemzeti ünnepekhez, Magyarország történelméhez fűződő viszonyáról. A kutatásnak az a kérdés is része volt továbbá, hogy mennyire tartják fontosnak a magyar nyelv vagy akár a kereszténység nemzetalkotó és történelemformáló szerepét. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdtük felmérni az emlékhely hálózatunkat, hogy hol milyen helyi, önálló pedagógiai munkát végeznek. Ezalatt olyan tevékenységeket értünk, ami kicsivel több, mint a klasszikus érelemben vett múzeumpedagógiai foglalkozás, illetve látogatófogadás és -kísérés. Mindkét felmérésünk pozitívan végződött: a kutatás megadta a megerősítést, hogy a fiatalokban van egy alapvető érdeklődés és nyitottság a történelmi múlt iránt, de konkrét kapaszkodókat várnak a felnőtt segítőktől, illetve olyan élményekre van igényük, amely megerősíti őket abban, hogy érdemes a magyarság történelmével foglalkozniuk. A hálózat felmérésével pedig rengeteg kiváló, kreatív példát találtunk, amelyeket majd a program során alkalmazni tudunk.
Mely mérföldköveken vannak túl?
November 25-én tartottuk meg az első emlékezetpedagógiával kapcsolatos konferenciánkat, ahol egyrészt a közoktatás és a tanárképzők képviselőit kértük, hogy ismertessék a jelenlegi kihívásokat és megoldandó feladatokat, másrészt megszólítottunk szakmai, de a tanárképzést kívülről szemlélő szervezeteket és olyan emlékhelyeket, akik már sikeresen alkalmaznak emlékezetpedagógiai eszközöket. Ebből a találkozásból komoly megerősítést nyertünk arra vonatkozóan, hogy mindenki vár egy országos szinten koordináló intézményt, amely a jó gyakorlatokat egy közös szisztéma alá rendezi és kiépíti a kapcsolatot a közneveléssel, illetve a tanárképzéssel, hogy a jövendő tanárok is beépíthessék a saját koncepciójukba azokat a programokat, amelyeket kidolgozni tervezünk.
Mi lesz a munka következő fázisa?
Az elkövetkező időben összefoglaljuk a konferencia tanulságait és eredményeit, illetve már két olyan intézménnyel is kapcsolatban vagyunk, akik egy adott helyszínre, például Mohácsra írnak emlékezetpedagógiai programot. Ezt hamarosan középiskolásokkal is tesztelni tudjuk majd. Továbbá két nagy konkrét tervünk van: az egyik az egy év múlva esedékes Petőfi-bicentenárium, amelyhez számos történelmi emlékhellyel tudunk kapcsolódni, ezekre alapozva pedig egy Petőfi-zarándoklatot hoznánk létre az országban. A zarándoklat kidolgozását tavasszal kezdjük meg, szem előtt tartva azt a fontos célt, hogy a diákok aktív tanulási módszerekkel közeledjen a témához, mivel mind az előadók, mind pedig a kutatások jelezték, hogy akkor tudnak a gyerekek leginkább kapcsolódni az adott eseményhez, ha egy élménnyel tudjuk bevonzani őket.
Ahogy olvastam, a kezdeményezéssel elsősorban a középiskolásokat és ezzel a tanáraikat szeretnék megszólítani. Számíthatnak az egyetemisták is programokra?
Alapvetően azt mutatják a korábbi kutatások, hogy a középiskolás korosztályhoz van még közvetlen elérésünk, míg az egyetemistákra már az autonóm gondolkodás jellemző. Természetesen lehet a számukra is lehetőségeket adni, és szeretnénk is, elsősorban azoknak, akik ezen a területen tanulnak, tehát történészeknek, pedagógusoknak, illetve magyar nyelv és irodalom szakos tanárjelölteknek, gyakorló tanároknak. Alapvetően a pedagógusok szemléletgazdagítása is a céljaink közt szerepel, de ezt mindenképpen csak akkor fogjuk tudni megtenni, mikor látjuk az első tesztprogramok eredményeit. Bízunk abban, hogy egy év múlva már ezekről adhatunk eredményes beszámolót.
Fotók: Sarnyai Benedek (ELTE Online)
