Ma, az okostelefonok, cinikus irónia, álhírek és hitetlenség, a totális összeköttetés és az általa ígért valahovátartozás-érzésre rácáfoló magány korában se újnak, se igazán rémítőnek nem számítanak többé a szörnymesék. Félelmeinket és hordozóit ugyanúgy konzumerizálták, feldolgozták, remixelték, optimalizálták, érzékenyítették, adaptálták, újrahasznosították, mint előttük az antihősöket és félisteneket. Lőjük le vagy játsszuk el őket bár ezerszer, szabadulni mégsem lehet tőlük, mivel örök félelmeket testesítenek meg, melyek ugyan belőlünk fakadnak, de rég túlnőttek rajtunk. Most, hogy mindennél távolabb kerültünk egymástól, így, hogy elkezdtük elhinni, világunk minden talpalatnyi földjére ráláthatunk már, ha akarunk… Épp itt az ideje, hogy ismét kényelmetlen közelségből meredjünk a szörnyek, drága, szeretett, féltett szörnyeink képébe: a hitvesi ágy túlfelén, saját bűneink helyszínére visszatérve, anyánk lábán cserélve a kötést.
Mert végül nem a szörnyek tépnek szét minket, hanem saját elzárkózásunk a velük [személyes (!) félelmeinkkel] való szembenézéstől. A bukásunk és a megváltásunk rémítően pici, „házon belül” marad, nem megosztható mással, és fel sem fogható igazán másnak. Nem karmok és fogak okozzák Nathan Ballingrud vesztük felé menekülő hőseinek bukását (ha egyáltalán eljutnak a halál kegyelméig), még csak nem is feltétlen a vakságuk, hanem az az egyszerű tény, hogy nem tudnak szembenézni a valósággal, ami végre teljes, letaglózó szörnyűségében fedte fel magát nekik. Nem, nem a szörnyek létével, csupán a veszteségeik bénító terhével. Nem hibáztatjuk őket: erre halandó, érző szívű ember nem is lenne képes. Ahogy Ballingrud ír, ezt megértjük mi is, hiszen végig az ő fejükből nézünk kifelé, és nem nyerünk értő, megnyugtató betekintést a színfalak mögé, a szörnyek természetébe. Legtöbbször legalábbis nem.
A Szörnyvidék (eredeti címén North American Lake Monsters: Stories) érdekes időhasadékból szökött a magyar piacra. A novellák eredetijei a ’90-es években íródtak, gyűjteménybe 2013-ban kerültek, és most értek csak ide. Talán az agave ízlését dicsérve, talán a Hulun már pörgő (Monsterland) és a Netflixen is közelgő (Wounds) Ballingrud-hullámot beharangozandó itthon is. Üdítő a posztmodern társadalom slágertémáinak, technológiai vívmányainak görcs- és feltűnésmentes mellőzése, ez már önmagában ismét emberközeli és intim hangulatot teremt. Ettől még messze nem lesznek kopottak vagy nosztalgikusak a művek: a drámaiság és a szűk, személyes lépték miatt nosztalgikus, de nagyon is kortárs horrorról beszélünk. Szinte tételesen végigvesszük a gótikus szörnyeket a modernekig! Van itt vámpír, vérfarkas, élőholt, szellem, amorf víziszörny, lovecrafti leírhatatlan borzalom, de az ezredvégi sorozatgyilkos (?) és emberszörnnyé vedlett radikálisok is feltűnnek a gyűjteményben, sőt, A mennyország szörnyetegeiben még angyallal is találkozunk (bár nem olyanok, és nem úgy lesz vége, ahogy várnánk).
Ballingrud gyakorlott, sokáig érlelt, publikációról publikációra kitartóan és lassan építkező író, sorain évtizedek tapasztalata érződik. Sallangmentes, skandináv szikárságú képei, néhol a tipizáltság határáig lekerekített szereplői nem hagynak teret a bölcselkedő szerzői kitekintéseknek (kivéve az angyalok kapcsán, de az színesítő mellékág, zsákutca, hiába izgalmas), se átfogó világépítésnek (és így hálásan kiismerhetetlen marad az univerzuma). Stephen King hőseinek valószerűsége, a korai Clive Barker (különösen a Kárhozat) légköre, kegyetlen játékai az intimitással és a groteszkkel neki is jellemzői, s ha már díjaikat elnyerte, nyugodtan felhozhatjuk Bram Stoker és Shirley Jackson hatását is (előbbi a régimódi, ráérős ütemezésben, utóbbi a saját kézzel megalapozott végzetük felé sodródó szereplőkre tekintve ötlik fel).
Ennyi gyakorlattal, hatással és műveltséggel ügyes iparosmunkára számíthatnánk Nathantől… S lám, a szerző végül is nem cáfol erre rá: a Szörnyvidék nagy húzása, hogy igen, valóban iparosmunka! Jellegzetes sémát, toposzokat és csavarokat használ, viszont a struktúra saját találmány, az eszközkészlet és a témák köre saját válogatás. A Szörnyvidék így lesz a zsánerírás idehaza ritkán látott állatorvosi lova. Az átgondolt, strukturáltan építkező, többségében remekül véghezvitt, saját sémát és felismerhetőséget teremtő zsáner(szerű )írásmódé. Bár a novellák építkezése, fókusza, kifutásai gyakran szakítanak a megszokott horrorklisékkel, de a „ballingrudiság” veleje már a kötet derekára kirajzolódik. A cél nem a közismert toposzok radikális megújítása, és – a modern horrorhagyományokkal szemben – nem is a szörny hátterének rémítő felvázolása. A szörnyek konkrétan mellékszereplői ezeknek a meséknek. (Általában) élő szereplők ugyan ők is, de közben az író diabolus ex machinái, katalizátorai, akik csak a sztori dramaturgiai csúcsán kerülnek egyetlen, mindent meghatározó snittig középpontba, ez a snitt pedig – szintén szembemenve az elvárásokkal – csak egész ritkán szerepel a történet végén.
(Sajnos a nyelvi mintázódást nehezebb tetten érni a művön, lévén, hogy hat különböző fordító dolgozott a magyar kiadáson. A végeredmény működőképes és változatos ugyan, s ha már antológia, a sokféle hang- és beszédmód összeférnek, de nehéz a tematikai mellett prozódiai egységet is találni benne.)
A ballingrudizmus fő elemei kb. a következők: a közeli szerettek szerepeltetése folyamatos (általuk se látott) veszélyhelyzetben; a gótikus logika egyenes sodrása a végzet, megértés, összeomlás felé; neogótikus szetting (a világ egy hatalmas, irgalmatlan, érthetetlen hely, amiben gyengeségeink vagy épp gyengédségünk lesz a vesztünk). A szörnyek, mint élő fordulópontok, nem főszereplők; a megsemmisülés lelki, nem feltétlen testi; a megváltással pedig együtt járhat, hogy mi is (másfajta) szörnyetegekké válunk – ha bírjuk. Horrorlényei és -mintái kifejezetten klasszikusak; a feszültségkeltés nem a fokozatos feltárulás során a tetőpont felé tart, hanem a szembesülést követő (széteső) utóéletben teljesedik ki. A kárhozattörténet, a horror java tulajdonképpen a végzetes esemény epilógusa, a mese sokszor nem a megszokott megőrülős nyomozás, mi a pokol fenekére űz, hanem a pokolra szállás/szembesülés utáni hosszú rekviem, ami nem a pusztulás katarzisába, hanem feneketlen bánatba, feldolgozhatatlan tettekre adott feldolgozhatatlan válaszokba fut. Ezeket pedig mi, gyarló, halandó olvasók, összeszorult szívvel értjük meg, fogadjuk el, ha feldolgozni, helyeselni képtelenek is vagyunk a főszereplők tetteit. Megoldások, válaszok pedig nem illetnek meg senkit. A világ egyszerűen nem tartozik ilyen ajándékokkal se szörnynek, se embernek.
E jellegzetesen amerikai gótika novelláról novellára, észrevétlen vezet körbe az Egyesült Államok társadalmának alján: munkásokon, alsó közép- és középosztályon, hajléktalanszállókon, és persze eközben mindenféle „amerikai” topikus helyszínen a kihalt dinertől az épülő juppi-lakóparkon át a hirtelen megüresedő kertvárosi családi házak sötétjéig. Különös húzása (amiért végtelen hálásak lehetünk, és egy másik kor szelleméről árulkodik), hogy mennyire nem érződik a szereplők származása, rassza: egyszerűen nem jelentősek ezek a faktorok (már az SS fehér nacionalistáitól és nagydumás fekete szakácsaitól eltekintve). Bár sehol sincs ez leírva, és így mindenki maga „dönthet”, hogyan látja őket, én pl. nem tudom nem feketének elképzelni a Napszítta és az Átmeneti szállás szereplőit – és az határozottan bravúr, hogy ebben a környezetük és a viselkedésük, nem pedig a leírásuk, vagy valami érzékenyítő-szerkesztő ollózása ad támpontokat.
A szörnyek pedig, akár a sorscsapások, itt, a nyilvános élet peremén leselkednek: öregvárosi sikátorokban, katasztrófa sújtotta árterekben, juppiknak felvásárolt hegylábaknál, betöredezett verandák alatt, zárt falak között, elszigetelt víkendházakban, pincékben, hátsó szobákban, hideg ágyakban, lesújtani (vagy csupán „megvalósulni”) készen. Szinte szükségszerű kinövései e szettingeknek, gyakran sokkal őshonosabbak, mint a lakói. A mutálódó taviszörnyből valami új dolog lesz, a vándorló pszichó mindig a következő pihenőig hajtja az öreg kombit, az őserdőt védelmező állatember a lombok takarásában marad. Az elszigetelt sarkkörre is az ember viszi el a civilizáció rideg, katonás kegyetlenségét – majd meglepetten, szinte már sértetten dermed le a nála ősibb és iszonyúbb létezők megsejtésének egyáltalán esélyétől (A hasadék). Az ősi, természetes helyekből nem sugárzik mágia vagy szentség, ezek nélkül is érezzük viszont, hogy legjobb esetben is vaksi telepesek vagyunk az ismerősen idegen tájakon. A főhősök sokszoros (sorsukból, helyzetükből fakadó) kiszolgáltatottsága sem predesztinálja őket a borzalmakra, a szörnyeik nem társadalmi elnyomó, büntető erők gonosz megtestesítői. Az embereken a felelősség, a rossz döntések, a kétely és bűntudat súlyai csüngenek fojtogatóan, mint kislány az útszéli kólaautomatán.
Nathan hőseiben, és így novellái mindegyikében, legyenek bármilyen elcseszettek, mindben van valami (lúzerromantika nélkül) szerethető, vagy legalábbis becsülendő és emlékezetes. A szerző dicséretére legyen mondva, hogy bár mereven ragaszkodik saját receptjéhez, minden elemet, amit nem maga szögezett le a szkriptben és a horror-kánonban, variál. A történetileg leginkább „sehova se tartó”, luftos ill. szétesett darabok (pont a finálé előtt jönnek: Észak-Amerika tavi szörnyei, Átmeneti szállás) szirupsűrű hangulattal, vagy fantasztikus tetőzéssel, vagy a szürrealitás betódulásával akarnak kábítani. (A főhősével együtt széteső Átmeneti szállás magyarázata a szellemekre éppen annyira eredeti, amennyire suta a vége.) A legkimagaslóbb, legkerekebb novellák (Vad hold, Napszítta) mégis azok, amelyek sikeresen végigmondanak egy kerek történetet, betartva ezzel a formális írás egyszerű alapszabályát, miszerint Fejezd be a sztorit!
Ballingrudot nem menti fel, hogy folyton „előrehozza a végét”, ha valódi végeket nem hagy. A szálak állandó elvarratlansága, a nagyvonalúan közbevetett világinfók (pl. az émelyítő végkifejlettel tetőző, ennél többre érdemes A mennyek szörnyetegeiben) nem drámai, csupán frusztráló hiányt hagynak. A receptformátum, a zsánerírás alapköve, egyben vesszőparipája, bármennyire is csavarodik mindig másfelé, egy idő után monotonná teszi a novellákat, és látványosan kiemeli a gyengéket. A legfőbb ezek közül a novellák jellemző lezáratlansága: vagy a lélektani, vagy a dramaturgiai csúcspont hiányzik (majdnem mindig ez), vagy mindkettő. A főhősök nem lényegülnek át, tanulnak meg egy leckét, vagy halnak szörnyű halált; még a legjobb esetben is csak elindulnak egy megváltóan borzalmas úton, vagy (leginkább) tátott szájjal döbbennek rá saját elveszettségükre a szörnyűségek szorításában.
A nyitva hagyás nála sosem a folytatás belebegtetésével kerül elő, és szinte csak az első kettő és a zárónovellának áll igazán jól. A történetek sorrendje ad némi dinamikát a könyvnek, mintegy kárpótlásképp, de az erős materializmus, a főhősökre fókuszáló monománia, az (önutáló) undor és a lelki szenvedés stációi viszont nem teszik közönségbaráttá a könyvet. Az első, Lynch-film-szerű darab, az Ahová visz az utad, egy kivezető, továbbröptető ívet; a második, a gyűjtemény egyik csúcsdarabja, a Vad hold pedig egyfajta manifesztót, summát adhatott volna, ha utolsóként kerül a kötetbe. A helyettük záró A jó férj talán a legvarázslatosabb mind közül, maga a nekromantika, egyszerre anti-Gaiman és anti-Burton. Végre, végre, mintegy búcsúajándékként a szörny fejébe is bűvös bepillantást nyerünk, de lezárásérzetet ez sem. (Megúszós megoldás, egyben stilisztikai bravúr, hogy, akár az Átmeneti szállásban, a történet szövése és kifutása itt is harmonizál hőse állapotával – de ennél többet nem mondhatok.)
A szörnyekhez, akár megbánásaikhoz, hőseinket intim viszony fűzi: bizalom, gondoskodás, hódolat, szerelem, vérség. Mintha csak ők maguk hívnák életükbe a terrort (és pl. a Napszíttában, a talán legtökéletesebb vámpírportréban, amit valaha olvastam, ez pontosan így is történik). Mégis, a szörnyek szemszöge egyszerűen nem szempont, ők tesznek (esznek, ölnek, csonkítanak, sírt ásnak stb.) természetük szerint; a szörnyűségeket elkövető emberek viszont, velük ellentétben, döntenek.
Ballingrud horrorja igazából itt gyökeredzik. Nincs szüksége se akcióra, se a Nagy Titkokat fedő függöny lobogtatására. Egyszerűen olyan, teljesen reális sorshelyzetekbe kényszeríti szereplőit és szeretteiket, amikkel soha, de soha nem akarunk szembesülni még mi sem. A szökni, ellenállni, lázadni, jóvá tenni, vagy épp a veszteséget elfogadni képtelenség, a tehetetlenség borzalma, ugyanis nem csak ismerős számunkra, hanem borzalmasan hétköznapi is – és ezzel vág a csontig. Ezzel az egyszerű trükkel képes feledtetni a harc, a nyomozati elemek, a „szörnyvilág” építésének és a több nézőpont hiányát, sőt, még saját képtelenségét is arra, hogy kilépjen kereteiből. Mentális betegség, anyagi összeomlás, bénító szégyen, a kilábalás képtelensége egy szörnyű balesetből vagy egyszerűen a nyomorból, a napról napra élt élet fullasztó kilátástalansága akár a karanténkorszak hívószavai is lehetnének. Másutt ilyenkor nyílna lehetőség megvillantani az emberi nagyságot, a sorssal dacoló kitartást – de Ballingrud világa irgalmatlanul realista: bebizonyítja, hogy van, amikor az egyetlen racionális válasz a csapásokra egyszerűen a feladás. Az összeroppanás (és pláne, a hiánya) itt nem a lovecrafti, a kozmikus érdektelenséggel szembeni meghajlás és eltörés, nem az elme csődje a fenségessel és felfoghatatlannal szemben, mint inkább csendes és nyomorúan, kisszerűen emberi, és így, bármily gyomorforgató, nagyon is érthető.
Azzal a nyugtalanító érzéssel tehetünk le minden novellát, hogy kételkedünk abban: a tragédiákhoz, amelyeket épp végigolvastunk, amelyek a mi hétköznapjaink peremén is ott ólálkodnak, valóban szükség volt-e szörnyetegre. A maga émelyítő módján így tanít a ballingrudi horror együttérzésre. Nem való bárki polcára, de aki a horror emberi léptékű kibomlását és a strukturált szerkesztést szereti, és különösen annak, aki e zsánerben írni vágyik, egyszerűen alapmű.
(Képek:
borító- és borítórészletek: agavekonyvek.hu,
az eredeti Devin Watson munkája;
portré: weirdfictionreview.com (+ effektezve)
