Luis Buñuel klasszikus műve, Az öldöklő angyal a mostani, karanténba szorult helyzetben különösen érdekes lehet, ha el akarunk gondolkodni azon, hogy milyen, amikor nem egy külső veszély fenyegetése miatt nem tudunk kimozdulni egy helyről, hanem valamilyen rejtélyes, belső ok nem enged szabadon.
Az 1962-es film alaptörténete nem bonyolult: egy előkelő házaspár otthonába invitálja barátait egy színházi előadás utáni vendégfogadásra, amely a szokottnál tovább tart. Elkezdődik a szokásos arisztokratikus színjáték, ami azt mutatja meg, hogy a burzsoázia a saját korlátait messzemenő szabadságként és magasabbrendűségként éli meg. Azonban mindeközben feltűnnek érdekes elemek, amelyek ebbe a szokásos színjátékba nem illenek bele, ilyenek például a medvebocs, vagy a bárányok feltűnése a konyhában. A történet ezek után szétszálazódik, megismerjük minden szereplő magánéletének viszontagságait, amelyek éppen mozgatják őket. Végigkövetjük az unalmas „Ó, hadd mutassalak be…” jellegű, és a rá válaszként érkező „Kérem, ne zavartassák magukat!” fordulatokat, amiből a nagypolgári semmitmondás és érdektelenség tökéletes elegyét kapjuk meg.
A vízválasztó jelenet pedig egyértelműen az, amikor egy zongorajáték miatt mindenki egy szobába csoportosul. A szobában folytatódnak az ízléseskedő, tartalmatlan párbeszédek, és azok a gyarló emberi vétkek, amikkel a rendező bizonyára azt akarja bemutatni, hogy koránt sincs akkora különbség az arisztokrácia és az alsóbb rétegek életében. Mind ugyanazon, belsőjükből fakadó bűnökkel küzdenek meg, csak a burzsoázia hatalmas körítéssel éli ezt meg, így pedig nem látja annak eredendően gyarló voltát, miközben az alsóbb osztályok egyenesen, saját maguknak való hazudozás nélkül. A nagypolgárság el tud menekülni a saját maga által teremtett világába, ahol azt fogad el magában valóságként, amit akar, a szegény azonban nem teheti meg ezt, neki szembesülnie kell vele.
A vendéglátó házaspár nagy megdöbbenésére ott alszanak a vendégek, és másnap reggel arra eszmélnek, hogy nem tudnak kimenni a helyiségből. Mi lehet az az erő, ami visszatartja őket? Maguk sem tudják, ők maguk is ezt kérdezik egymástól: Miért nem mentek haza már régen, ahogy ez eddig mindig szokás volt? Miért nem lépnek ki egyszerűen az ajtón, miközben nincs ott semmi, ami ebben fizikálisan meggátolná őket? Nem tudják. Mi sem tudhatjuk, de a filmnek ezen szürrealista vonása mindenkiben másképp csapódhat le. Mindenki valami másban tartja beszorítva magát olyan erőktől fogva, amelyeket nem tud megmagyarázni, ezért a film tétjét leginkább abban lehet megragadni, hogy ki-ki felismeri-e, hogy mi az, ami sarokba szorítja.
Elsőre a történet alapján egy kézenfekvő, nem annyira elrugaszkodott magyarázat jöhet szóba, vagyis hogy a saját társadalmi osztályuk ejti őket foglyul. Azért nem tudnak kimenni, mert egy ilyen nagypolgári társaságban az a szokás, hogy időben hazamennek, és mivel már átlépték azt a határt, amikor illendő hazamenni, emiatt már végképp nem tudnak kilépni a házból. A saját szellemi egzisztenciájuk rabjai lettek, ami arra enged következtetni, hogy a megszokott játszmák, amikben a felsőbbrendűségük megmutatkozik, ki is zsigerelik őket, és mindenhova korlátot emelnek, ahol nem tudnak megoldást nyújtani. Ebben a helyzetben pedig már nem járható út az udvariaskodás, a tapintatosság, az előzékenység és a megannyi hasonló, levetkőzhetetlen máz, ami a nagypolgáriasságukkal együtt jár. Hiába mennek végig mindazon, amit felkínál az addigi életük tapasztalata, az mind mit sem ér, hiszen a valósággal nem találkoztak még olyan formában, mint most. Talán szürreális lehet valóságként feltüntetni egy láthatatlan korlátoltságot, azonban ha jobban belegondolunk, a legnagyobb korlátaink mind szürreálisak olyan értelemben, hogy nem konkrét empirikus dolgok, hanem sokszor elvont, racionalitást nélkülözőek. Gondolhatunk itt például az érzelmekre, a gondolatokra, vagy magára a nyelvre, amivel mindent ki tudunk fejezni. Már amennyiben tényleg ki tudunk.
Itt jöhet szóba egy másik értelmezés a film kapcsán, mivel az egész helyzet, amibe Buñuel belehelyez minket, kétségtelenül példázatszerű, azaz mindenképpen túlmutat önmagán, és mint irányadó alkotás jelenik meg. Tehát a nyelv lehet egy másik kulcs ahhoz, hogy megértsük azokat az intenciókat, amelyeket elénk tár. A nyelv az alapja mindennek, a nyelv az alapja a gondolkodásnak, azon keresztül fejezzük ki magunkat, az alapján azonosítunk be dolgokat a fejünkben. A nyelv az, ami alól nem tudunk szabadulni, és ha szabadságot érzünk is benne, az csakis illúzió lehet, hiszen nem tudunk tovább gondolkodni a nyelven túl. A nyelv lehet az a szoba, ahol bennragadtak a szereplőink, és ahonnan kiszabadulni, úgy érzik, nem lehet.
Ezt az értelmezést alátámasztja az is, hogy nem tudják kifejezni azt, hogy miért nem tudják elhagyni a helyet. Minden szereplő a másikat figyeli, amikor a kijárathoz lép, és arra appellál, hogy úgysem fogja elhagyni a szobát, és tényleg nem hagyja el. Nem tudják megfogalmazni azt, ami velük történik, ugyanis a nyelvben nincs előzménye, és ami a nyelvben még nem mutatkozott meg, az nem is létezik. Tehát valamiféle nemlétező tartja őket fogva, aminek nemlétező volta okozza azt a szorongást, amit folyton megélnek. Nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy valami, ami nincs, mégis képes a szobában tartani őket. Végleges megoldása ennek a helyzetnek pedig nincsen, hiszen egy nemlétező dolgot tetten érni képtelenség, előbb létezővé kell tenni, viszont ahhoz nyelvileg meg kell képezni. Egy olyan szituációban találják magukat, ahol minden megoldásnak vélt javaslat folyton a kiindulópontjához ér vissza, viszont a kiindulópontja sem tisztázott, bukásra van ítélve.
A film vége pedig, amennyi kérdést megválaszol, annyi kérdést is vet fel egyben. Ez a szürrealista alkotás legnagyobb érdeme. Sokszor nem válaszokkal szolgál, sőt, ha valamiféle választ kapunk is, az sohasem végleges, hanem mindig csak egy átmenet egy újabb kérdéshez. Ez a ciklikusság jellemzi a filmet is. Ezért történhet meg könnyen az – ami velem is –, hogy a film vége utáni automatikus újralejátszás cseppet sem zavaró, sőt, mintha a film természetéből adódóan jönne, ezért ajánlatos újból megnézni. Csak nehogy benne ragadjunk ebben a körkörösségben…
