Október 19-én, egy (boszorkány)szombati napon setét alakokkal telt meg a Három Holló környéke… Pincelakó kockák és irodalmárok fárasztó szópárbajaira számíthattunk, erre tessék: egy tudományos konferencia igényességét és egy popkulturális fesztivál örömét kapta az ember, ha lemerészkedett a föld alá! A modern horror atyja munkásságát ünneplő, boncoló, (át)értelmező előadások 11 hosszú, sötét órán át pörögtek. Az I. Országos Howard Phillips Lovecraft Találkozó (OHPLT) sommája: totális siker. Óriásbeszámoló következik egy óriási eseményről!
Talán nem csak a Magyar H. P. Lovecraft Társaság tagjai álmodtak e napról éonok óta. Ahogy faltól falig megtelt nézőtér, jött is egyből a velős köszöntő! Tomasics József MHPLT-elnök élőben sokkal szívélyesebb, mint várnánk, két méter plusz ide, sziámi-ikerarcú Lovecraft póló oda.
Legurul a kezdő fekete, és indítunk magyar fanzinpiac fénykorával (ami nem volt), majd az idén már 4 éves Azilum és Black Aether magazinok szerkesztőivel, Somogyi Gáborral és Tomasics Józseffel. Mindkét újság kuriózum idehaza, színvonalukat és búvópatakszerű jelenlétüket egyaránt tekintve. Az Azilum a „lovecraftiánus szubkultúrából” igyekszik szélesen meríteni, míg az Aether egyre inkább egy irodalmi jellegű, magyar novellákat (és rémtörténeti ritkaságokat) purista szellemiséggel válogató folyóirat. Szó esett a rendszeres megjelenés, a klasszikusan lovecrafti megközelítésű művek szűrése és a terjesztés nehézségeiről, és a csúszva bár, de készülgető Aether Atrox-horrorantológiák újabb kiadásairól. Példaértékű a hazai underground lapok számára az, ahogy ezek a külön kezdeményezések egy fedél alá költöztek, és ma már a magyar HPL-holmikat és őket is áruló Dunwich Markettel közös (csillag)szekeret tolnak.
Pető Zoltán a második Lovecraft univerzum-szemléletéről beszél. Az árnyékvilágképre, titkos tudásra építő HPL-Mítosz egy fokozatos, csoportossá bővülő írói folyamat során szilárdult meg. Meglepett, hogy a rigolyás, racionális Howard nagy rajongója volt a görög materialistáknak és antik mitológiá(k)nak, kacsintgatott a pogány vallások felé, kiskorában pedig pánokat vizionált minden kertbe, parkba. A hellénektől származott az a képzete is, hogy az ember egy „magányos atom” csupán, a biológia és fizikai játékainak véletlen eredménye, ki csak tudatlan sodródik rémítő kozmikus kölcsönhatások és felfoghatatlan létezők hátszelén. Az anyag és jelentés szellemének béklyóit épp egy entrópikus, rideg és idegen kozmosz képével törte le, és saját megrögzöttségeit is meghaladta, mikor mitológiát szőtt (a világ egyik első fiktívmítosz-kovácsaként) a mindennek (rettentő) értelmet adó Öreg Istenek történeteiből. Az akár pusztító transzcendencia iránti kétségbeesett vágya rajzolódik ki a modernitásból kiábránduló, az általa feltárt világegyetemben elvesző ember perspektívájából – és hirtelen megérthetjük, miért volt korszellemformáló, már-már prófétai az ő munkássága, ez a „mágikus, bűvös nihilizmus”. Az egyik legizgalmasabb előadás ez a nap folyamán, megérdemelné a nyomtatott formát!
Mint az később is elhangzott sokszor, Lovecraft nem magányos zseni, hanem egy irodalmi-filozófiai trend, egy rég tartó folyamat betetőzője volt. Stílben és formában a gótikus irodalom atyjai, Bierce, Shelley és Poe; a kevésbé ismert korai rémírók közül pedig Raymond Chandler, Algernon Blackwood, Lord Dunsanny és Clark Ashton Smith ötletei kövezték az utat neki. Utóbbiak az orientalizmustól, új egzotizmustól a duplacsavarokon át a „weird” és „eerie” atmoszféra hasznáig számos korai alapelemet szolgáltattak a Mítosz mai kánonjának.
Ezután Dr. Szabó István Zoltán előadása következett Lovecraft hasznáról és alkalmazhatóságáról az oktatásban. Egyáltalán tanítható-e, és érdemes-e tanítani őt és műveit? A válasz világos: a fenti nagy elődök, majd a ma is pörgő nagy utódok áttekintése reális képet segít nyújtani bárkinek a modern ember félelmeiről és saját, materialista-technokrata világába vetettségéről. A Mítosz ezalatt már ott csápol a Carpenter-filmekben, a Stephen King regények lapjain, a Stranger Things demogorgonján… És bizony, futottak már menő kurzusok is idehaza HPL-témában, pl. a The Weird Tale in the 20th Century az SZTE-n, vagy épp a Nemes Z. Márió által 2018-ban tartott H. P. Lovecraft Kortárs Értelmezései I.-II. az ELTE-n. Kimagasló a szintén ELTE-s Hegyi Pál Lovecraft Laughing c. ebookja is. A Lovecraft-életmű rég késlekedő hazai kánonokba illesztése több szálon bár, de folyamatban van.
Muszáj felszöknünk e ponton a fénybe és a felszínre. A szünetben lelkesen vitázó, rajokba tömörült zugrajongók körei az utcán is alig férnek el. A kiváló padlizsánkrémleves elfogyott, sült szenyóval bélelgetjük helyén a hideg űrt… de nem sokáig: akár a jó doktoroknak és naiv régészeknek HPL novelláiban, nekünk vissza kell merészkednünk a föld alá a tiltott tudásért.
A nap fénypontja Kornya Zsolt színre lépése nem sokkal kettő után. A kilencvenes évek hazai fantasy- és szerepjáték-robbanásának egyik keresztapja, a MAGUS társszerzője és a hazai zsánerirodalom úttörője Raoul Renier néven lehet ismerős a ponyvaborítókról… Nem könnyű elérni, még kevésbé bármilyen eseményre csábítani manapság. Ő mégiscsak beállít, felcsapja sapkáját, megsimogatja fehér bajszát (s a bakkoponyát is a nyakában), és olyan jóízűen kezd mesélni a „lovecrafti hagyományról”, hogy száz vérszomjas óvodásként csüngünk minden szaván.
Az ő irodalomszociológiai előadása tán a legtanulságosabb. Mesél az „amatőr nyomda” néven működő századfordulós amerikai írói körökről és az archaizáló, úri hobbinak tekintett, ám lecsiszolt és egymás közt sokat gondozott írásaikról. Majd arról, hogy tudott a köztük íróként megérett Lovecraft berobbanni a Weird Tales-füzetek korszakváltásába, miként tudta önkéntelen is meglovagolni a ponyvairodalom nagy fordulatát kaland-krimi vonalról a fantasztikus horror felé – egyedüli csiszolt, tapasztalt szerzőként a sok új név között, a ’20-as évek derekán. Olvasói főleg fiatalon munkába állt férfiak (majd egyre számosabban nők) voltak a társadalom peremterületein: napszámosok, gyári és kétkezi munkások, matrózok, rikkancsok, piti bűnözők – megszokott szórakozásukba magas művészi értéket és rendszeresen visszatérő témákat, alakokat először a tőlük oly távol kikupálódott Lovecraft vitt. Hálából a Weird Tales-rajongók és szerzők bálványként tisztelték alakját. Akaratlan is összekötött egy elit írói zárványt egy olcsó tömegtermékként pörgő rétegmédiummal; mondhatni, az underground két átellenes pontja közt jelentett hidat munkássága. E híd egyik végén a műhelyszerű, csapatos szöveggondozás, a másikon pedig a szédületes levelezőrovatok nyújtottak irányt, visszacsatolást az új hullám alkotóinak (akár írásról, akár a zárfeltörés rejtelmeiről volt szó). Robert E. Howarddal, Conan kiötlőjével, majd más kortársaival egybenyitották univerzumukat (IGEN, Kimméria a Föld elveszett korában IS az Öreg Istenek alatt nyög), s a Mítosz nőni kezdett. Így lett a Lovecraft köré felépülő közösségeké a főszerep személye helyett, így központi mondanivalói és esztétikuma rögzítése után válhatott egy fejlődni, korról korra megújulni képes nagy mesélői hagyománnyá a Mítosz. Ha manapság feltörekvő szerzőként valamit eltanulhatunk tőle, hát ez az. A show végére elfogy az akkurátusan beütemezett sör, s minden, mi kell, kimondattatik… bár másnapig el tudnánk hallgatni.
Az első négy tudományos-irodalmi előadás után ekkor váltunk a popkult-kortárs tengelyre. Farkas Balázs a videójátékok történelmébe torz tagokkal kapaszkodó lovecrafti rémek evolúcióján kalauzol végig minket. A point’n’click kalandjátékoktól az első túlélőhorroron (Alone in the Dark) és lopózóson (Thief) át a lövöldözősökig (Doom, Quake), a poénosig (Tesla vs Lovecraft, Gibbous) és a büntetően kemény harci szerepjátékokig (soulslikeok: Dark Souls, Bloodborne) jutunk. Előkerülnek a forrás- vagy szellemhű(nek szánt) adaptációk is: a Penumbra, az Amnesia, a Dark Corners of the Earth mind forradalminak bizonyultak, míg a friss és igazán lovecraftiánus művek, mint a Conarium, Call of Cthulhu és a Sinking City hagynak kívánnivalót maguk után.
E játékokban az esztétika és az atmoszféra redukciója mellett a legfőbb kérdés az őrület mint mechanika lemodellezése. Balázs nem volt elégedett a mai eredményekkel, pedig én élveztem az Amnesia rettegéstől elmosódó, rázkódó kameráját, és a DCotE akár a hős öngyilkosságáig is fokozható tébolyát… Abban viszont minden gamer és kultista egyetértett: a Lovecraft-kincs meghatározó sarokköve lett a teljes videójáték-kultúrának, legyen szó game designról, világépítésről, rémítgetésről vagy szörnymodellekről. A lovecrafti (rém)álmok tán sosem voltak elevenebbek, mint ma… Szerencsére, amit az elménk nem, azt a videókártya még elbírhatja.
A Széldárda zenekar műsora sajnos felemás benyomásokat hagyott bennünk. A lantos és a hegedűs urak lenyűgözőek… De a musicales ének, az iskolai szövegmondás miliője és a borzasztóan szentimentális (tisztelgésnek archaikus, sajátnak kínos) versek minden finom, folkos és barokkos megoldás ellenére sem állnak össze. A részegséget mímelő szónok színházias a szó egyszerre jó és rossz értelmében, és a csak félig talpig feketében fellépő banda sem segít besodródni minket a kozmikus éjbe. Egy jobban átgondolt, látványosabb, sokkal lazább és témájában aktuálisabb műsor is lehetett volna ebből… De még lehet is, a technikai tudás és az akarás megvan. A nikotinisták és a kissé csalódottak futnak is fölfelé füstöl(ög)ni egyet.
A négyzetméterre jutó fekete ruhák és okkult alakzatok száma még este is itt a legmagasabb az országban, de csápok szerencsére nem kúsztak elő az árnyakból… Hacsak nem a rajzlapokról. A Budapest Draw Club hozzánk igazítja gyűlését, alkotói pedig, akik már többször publikáltak a HPL-magazinokban, lenyűgöző élőtárlatként önálló programelemmé, nyitott asztallá válnak. A levezető lépcsősort is hazai művészek HPL-témájú, hátborzongató festményei, nyomatai, rajzai díszítik, melyek tetszőleges összegért vihetők (és vittek is); bevételüket felajánlották a Társaságnak. Soha szebb áldozatot!
Hartyándi Mátyás a következő, aki szintén az őrület mechanikáit és a lovecrafti vonásokat vizsgálja – ő viszont a HPL-fanság magját megmozgató szerepjátékokban. Veterán játékosként lenyűgöz az előadás széles látószöge, és Matyi megtett mindent, hogy a nézőket közelebb hozza a szerepjátszás világához – hisz ki ne akarná átélni a csápok közti megőrülés örömeit a barátaival, némi kockacsörgés kíséretében? Az őrület-modellek megfogják a jelenlevők fantáziáját: akár baljósan és véglegesen fogyó erőforrás, akár az emberséget óvó „mentőöv”, talán ez az a pont, ami köré egy jó horror-játék, sőt, egy igazi karakterdráma felépíthető, lett légyen szó akár Cthulhu Nyomábanról, akár Patkányok a Falbanról, akár az új Sötétség Világáról. Most már idehaza is van miből válogatni…
Nemes Z. Márió pont jókor esik be, hogy a Mítosz poszthumán olvasatára is fényt derítsen. A tőle megszokott, sokrétűen művelt, kalandozós előadásában összeköti az antihumanizmust, a testtől és a kozmosztól való rettegést, az emberközpontú univerzum meghaladását a Mítosz világaival – és feltárul, hány poszthumanista gondolat korai firtatója is volt ez az ideges New England-i firkász. HPL még rasszizmusát is szublimálta az ember és mélységlakó közti határ fajtalan elmosásával. Az előadását követő váratlan Kornya-NZM-vita a Három Holló bejáratánál gyönyörű és emelkedett, kérdezni sincs idő, MINDENKI jegyzetel. „Ha Krasznahorkai átslisszolna előttem, nem dobnám el magam… De azért a Kornya Zsolt, basszus.” Fanboykodtunk eleget, jött a zárás:
Molnár András a finisben Poe befolyását vizsgálja Lovecraftre és a Mítosz egészére. Tartalmas, bár széttöredezett gondolatmenetek gyűlnek a kezében, de az előző NZM-műsorral egybefogva már tudunk konzekvenciákat vonni. Poe dekadens hőseit végzetükbe rohanó kutatók váltják, az emberszerű istenek helyét istenszerű szörnyek veszik át: a rabszolgaság, lázadás, nemzetteremtés „nagy invenciói” fajokon át ismétlődő történelmi szükségszerűségek, nem a mi találmányaink. HPL Poe nyomán tekinthető az amerikai gótika utolsó klasszikus képviselőjének, egyben meghaladójának is.
A napot a Nameless City egyszemélyes audiovizuális, indusztriál-triphop-darkwave-ambient showja zárja. Egyszerre delejező, pihentető, Sam Raimi-s, és ’90-es éveket idéző. Táncoló molekulák és ördögpecsétek a vásznon: tökéletes levezetés egy ilyen nap végére. Végül kisorsolják az IRGALMATLANUL nehéz kérdőíves tombola győzteseit is, 14-ből 8 helyes válasz is ér könyvcsomagot. Ez a szerencsém. Nemes „Mária” ezúton is köszöni a tippközösséget a nála avatottabbaknak!
Odakint csattognak a bőrkabátok hátai a vállveregetéstől, fekete sör fölött kezdünk új arculatot tervezni az MHPLT-tnek, könnyelmű elígérkezések történnek filmes és képregényes HPL-előadásra, havi klub és hekatombák igénye merül fel… Kihunyásig hajtjuk az agyunkat, aztán megtelve kozmikus borzalommal és lelkes tervekkel hazamegyünk aludni az Öregek álmát.
Az I. OHPLT nagy dolgot ér el: megmutatja, hogy nem egy vékony értelmiségi réteg, hanem egy sokszínű magyar szubkultúra igényli a HPL-örökség éltetését, formázását és hazai terjesztését – és ebben kész is aktív szereplővé lenni. E szép és rémes misszióban mi is helyet kaphatunk, akár a nézőtéren, akár az előadói székben, de ehhez azt kell tennünk, mint HPL-nek is: leülni a hason fanokkal beszélgetni, és foglalkozni egymás műveivel, minden téren és felületen.
…És még a Régiek nevét sem kell bemagolnunk ehhez. Legyen hát eképpen! Ia Ia, Budapest fhtagn!
+ Köszönet a képekért Lokodi Dávidnak!
