Ha sokáig ízlelgeted azt a mondatot, hogy „Minden múlt a múltam”, akkor valami egészen különös időspirálba keveredik az agyad. Az enyém? Melyik és hogyan? A Fortepan-kiállításnak nem véletlenül ez a mottója, hiszen a tárlat végére egész biztosan megértesz valamit ebből az örvényből.
A Fortepan egy digitális fotógyűjtemény, amelyben kollektív tudatunk sűrűsödik, összefogva múltunk legkisebb darabkáit. Tamási Miklós és Szepessy Ákos a ’80-as években kezdték el gyűjteni a kidobott, ócskapiacokon eladott vagy lomtalanításokon előbukkanó régi képeket, negatívokat, majd 2010-ben közel 5000 képpel megnyitották az online albumot. A Nemzeti Galériában most kétszáz képet tekinthetünk meg, amelyeket még az alkotóik sem láttak papíralapon, a legtöbb kép negatívokból lett előhívva. A kiállítás képei nem időrendben, hanem korosztályok szerint vannak válogatva. A tárlat a gyermekkorral kezdődik, és az öregkorral ér véget, így láthatjuk az elmúlt évszázad gyermekeit felnőni.
Ahogy a termeken haladunk végig, a különböző korok, helyszínek, társadalmi rétegek életszakaszainak pillanatai tárulnak elénk. Egymás mellett láthatjuk a századfordulón kalapot viselő lányokat a hegy oldalában, és a második világháború ideje alatt az óvóhelyet jelző nyíl alatt ácsorgó kislányt ugyanúgy mosolyogni. Közben meg saját fotóalbumainkba próbálunk képzeletben belelapozni, hogy nekünk is van-e valami hasonlónk. Aztán látni, ahogy a fiatalok kimérten ülnek az asztalnál, másnaposan fetrengenek a fűben, öltözködnek az utcán, házibulit tartanak és koncertre járnak. A képek hátterében meg Budapest látszik, ami éppen épül vagy szét van bombázva; egy idilli vidék, mintha láttuk volna már, de persze valójában soha; a retró Balaton, ami igazából ma is így néz ki. Aztán a fiatalok megházasodnak vagy várandósok, mosolytalan családi képeken állnak, május 1-jét ünnepelnek vagy Sztálin-szobrot döntenek. Végül megöregednek, zongoráznak és harmonikáznak, a Babszem Kávézóban ülnek és ráncosodnak. A kiállításon valakik életéből látunk egy pillanatnyi darabot, egy kis mozaikot, ami a végére egységes történetté válik, amelybe mi is bekapcsolódhatunk. A képek mellett nincs név, nincs magyarázat, csak hely és idő. A történetet az arcok, a mozdulatok, a mi képeink és az emlékeink alkotják.
A tárlat 16 képéhez kapcsolódott egy-egy történet, amely a fotósok munkáját, a körülményeket vagy az adott eseményt részletezték. A kiállítás terében nagyon jól megoldották ezt, hiszen nem a kép mellett volt egy hosszas szövegroham, hanem a képből kifolyó csíkokat követve a tér közepén lévő oszlopokon olvashattuk el a történeteket. A szövegek helyett a képek mellé hashtagek voltak tűzdelve, ami rettentő furcsán hatott. Érthető, hiszen a keresés ennek köszönhetően egyszerűbb és gyorsabb lehet (bár ezt máshogy is meg lehetett volna oldani), de nem értem, hogy miért kell mindent hashtagelni?! Teljesen groteszk volt az, ahogyan ezeket a tageket odapakolták a képek mellé, sőt sokszor ki is zökkentettek, például mikor egy templomi keresztelési jelenetnél a következők voltak odaillesztve: #keresztelő #cumi #pap. A képek mennyisége bámulatos, viszont kétszáz darab fotó egy látogatás alatt talán túl sok. Az egy dolog, hogy ne zárás előtt két órával menj, mert nem lesz elég, de a végére biztosan pillanat-sokkot kapsz. A képek összefolynak, befogadhatatlanná válnak, az első teremnél minden kép legapróbb részletét is megnézed, de a végére már nem bírsz ennyi információt befogadni. A kiállítást a képekre adott reakciók és az előtte-utána fotók zárják. Izgalmas olvasni, hogy emberek hogyan fedezték fel saját szüleiket, nagyszüleiket, családi házukat, boltjukat vagy saját magukat a képeken. Így a tárlat végére mindenki kíváncsi lesz, hogy vajon miket találhat még.
„Minden múlt a múltam”. Igen, mert végül is nekem is van egy olyan képem a hegyoldalban, és volt gumicsizmám, meg pont van egy kép a kocsikkal, a Balaton-parton, na meg házibulikban; május 1-jét is ünnepeljük, és vannak plakátjaink is, mondjuk, még nem tudom, milyen leszek öregen, de el tudom képzelni, hogy zongorázom, miközben a férjem háttal ül nekem, vagy a Babszem Kávézóban teázunk. A képek összekapcsolódnak egy időspirálban, amelyben mi folyamatosan érintkezünk a valóságban legtávolabbi terekkel, korokkal, emberekkel. Az ő emlékük a miénkkel, és így közös emlékek lesznek.
A kiállításról információkat itt olvashattok: Nemzeti Galéria – Minden múlt a múltam
A képeket a szerző készítette.
