Azt hiszem, nem volt annyira jó ötlet megmutatni az anyukámnak ezt a kötetet, most addig nem tudunk másról beszélni, amíg rá nem jön, hogy „mi a logika az ábécé sorrendjében”. Szerintem semmi. Mondjuk, én meg azóta is minden alkalommal, amikor írok valamit, azt nézem, hogy tényleg lehet-e olyat, hogy „megkülönböztetni a normál szóközt a dőlt betűstől.” Eddig még nem sikerült. Mindenesetre a kötet működik.
Dolgok C-hez. Azon sajnos nem lehet gondolkodni, hogy kicsoda C. A borító hátulján pontosan meg van határozva. Inkább az a kérdés, hogy mit jelent valamire nézve az, ha „valójában inkább egy fizikai vagy matematikai konstansra hasonlít”. Olyan, mintha mindig minden többet jelentene. Dolgok. Versek. Inkább dolgok, mert nem tudom, mi az, hogy vers. Most végre találok egy olyan egyszerű definíciót, ami nekem is megfelel. „Ez mar ugy nez ki mint egy vers / pedig csak jegyzetbe irok otleteket / es a telefon igy tordeli.” (Jegyzet, 14.) Minden csak a tördelésen múlik, úgyhogy most vers lesz ez a jegyzetbe írt ötlet is, meg egy fül-orr-gégészet osztályról származó lelet is. Mert olyan, mintha mindig minden többet jelentene. Pedig ezek igazából csak történetek verssé sűrűsödve. „Mit is mondhatnék. Próbálnám nyugtatni, hogy / nem akarlak bántani, ez csak egy vers, viselkedj / természetesen. Eddig arról szól, hogy előttem sétálsz”. (A buszon, 45.)
Van az az állapot, amikor már túl sokáig vagy egyedül, és éppen kezded azt gondolni, hogy mindent értesz a világból, és ugyanakkor semmit. Egy kicsit így érzem magam a szövegben. Szeretek egyedül lenni. Szeret ez a kötet is egyedül lenni. „Semmi bajom a világgal, csak szimpatikusabb az a személy, / aki egyedül vagyok, mint aki társaságban.” (Másik, 34.) Egyedüli éjszakákon és nappalokon vezet keresztül, titkos helyeket mutat meg, emlékeket mesél, helyzeteket vet fel, és mindig akkor hagy magamra, amikor éppen elkezdek félni. Nem tudom, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy mi lesz a két sorozatgyilkossal, a hallucinogénektől éneklő madarakkal, a fekete lyukakról filmet néző plüssel vagy éppen veled, és a 10 órányi mosogatógép-hangoddal. Félek, és féltem ezt a világot.
A dőlttel szedett versek a kedvenceim. Semmi, Bármi, Valami, Minden. Jobbra vannak tördelve, mintha egy láthatatlan világ teremtése lenne. Mintha most el lehetne olvasni a hiányt, a sorok másik felét. Azt, amit nem lehet leírni vagy kimondani. Most mégis. „Világok laknak a fejemben.” (Minden, 51.) Már nem csak a fejben laknak, megteremtődnek, elkezdik a saját működésüket, persze mindenkiben máshogy, mégis ugyanolyan zajjal.
Nincsenek felesleges szavak és mozdulatok. Kiszámított tömörség. Pontos és éles tekintet, megragad, azt nézem, amit ő. Közel lenni, hallgatni a gondolatait, hallgatni a csendjeit. Emlékekre emlékezni. Bemutatkozni egy tájnak. Próbálni kitapintani a többet, megérteni azt, amit talán csak megérezni lehet. Nem a nyelv, hanem a hang. Bevallom, rákerestem arra, hogy mit jelent az, hogy tórusz. Tengelyeket rajzolok fel magam körül. Mélységekre figyelek, közben lehet, nem is kéne, hiszen „a lélekről még az sem derült ki, hogy részecske vagy hullám.” (Toboz, 41.)
Lehet, mégis jó ötlet volt megmutatni az anyukámnak.
