Különböző éjszakák különböző utcái. Amikor abbahagyod a beszélést és csak nézel, hogy értsem meg így, hogy értselek meg ebből, mert közöttünk már ilyen a kapcsolat, félszavakkal, sőt tekintetekkel kommunikálunk. A szeretetnek vannak fokai, ez például már elég magasan van. Azt hiszed, hogy ismerlek. Vagy még mondanád, csak nem tudod. Vagy ha valamikor mindenképpen abba kell hagyni, akkor miért nem most, miért nem itt, miért nem így?
Babiczky Tibor nem bízza a véletlenre. Azt már persze megtanultam, hogy a verset az olvasó is írja, hogy igazából minden vers rám van bízva, az emlékeimre, a tapasztalataimra, az anyagomra, hogy csináljak vele azt, amit akarok, hogy csináljon velem azt, amit akar, hogy oldódjanak bennem a sorok történetekké. Itt viszont fokozottan ez a helyzet. Riogatóan jön elém már a cím is, Félbehagyott költemények, és aztán az első vers, Az építőmester, a falról, aminek el kell készülnie, az építőmesterről, akinek mindent oda kell adnom, szeretnem kell, aztán megölnöm és építenem tovább a falam. „A fal majdnem kész. / Be tudod fejezni egyedül is.” Be kell fejeznem egyedül is, pontos utasítások sora a kötethez, ez a dolgom, ez vagyok én itt, aki falat akar, hogy biztonságban legyen, aki fél a faltól, mert fogságba esik, és aki végül befejezi.
A kötetnek sajátos felépítése van, az első ciklus címe szintén Félbehagyott költemények, cím nélküli számozott versek, sok szám kimarad, sok vers kimarad, aztán jön a Közép, itt van címe a verseknek, több a történetiség, majd jön a harmadik ciklus, megint Félbehagyott költemények. Két töredezettség burkában valamiféle egészebb egész. Vagy lehet, hogy az élet ilyen: „létem villanófény / két sötét között” (Orfeusz, 26.o), és: „Két villanás között a szünet. / Magadra ismersz? Vagy ez én / vagyok?” (Fázis, nulla, föld, 32.o). Közrefognak a sötétek, közrefognak a villanások, fény vagyok és szünet. Félbehagyott versekbe burkolózom.
Nekem nincs viszonyom a halálhoz. Babiczky Tibornak van. Borongós világokon visz magával és elmondja azt, amiről nem akartam tudni, gondolkodik azon, amiről nem akartam gondolkodni: „Azt hittem nem félek a haláltól.” (XLVII. 57.o). Mindenféle elmúlás helyet kap az oldalakon, nem véres, nem ijesztő, sőt egészen kedves a maga sötét valóságával, „és arcvonások nélkül tűnök majd én is el. / Akár egy folyó, amely folyónak lenni megszűnik. / Akár egy fa, amely lángol, de nem tudja, hogy ég.” (XLVI. 56.o). Teljesen természetes az elmúlás ábrázolása, megváltoztathatatlan tény, hogy egyszer vége: „Nem akar / meghalni. De meghal.” (Három szoba, 36.o). De mégsem tudom, hogy akkor mégis miért riaszt vissza ez az egész, hogy a végén miért nincs bennem beletörődés, miért érzem azt, hogy én be akartam fejezni, én be akarom fejezni, csak már most tudom, hogy nem fogom.
Már most tudom, hogy nem fogom. Már most tudom, hogy kevés vagyok ehhez. Sőt magamhoz is kevés vagyok. Magamat sem tudom feldolgozni, „A test kevés, nem fér el / benne még egy ember- / életnyi idő sem. / Kilökődik az emlék, hogy helyet csináljon / az újnak.” (Sziget, 37.o). A test kevés. Egy vers kevés. Nem is lehet. Pontosan talán csak helyeket, érzéseket, hangulatokat lehet rögzíteni. Emlékszem a nejlonszatyor bolyongására, a pályaudvarra, csillagokra, gyerekrajzokra. A Félbehagyott költeményekben sűrűsödnek a képek, minden félbehagyás vág, precíz, érzem, nem a vers van félbehagyva, hanem én benne. Olvashatnám tovább, gondolhatnám tovább, de jön valami új, aminek helyet kell csinálni. Helyet kell csinálnom magamban, nehogy az legyen, hogy: „És hirtelen felismered – néhány kezdetleges / szót, egy gyerekruhát -, hogy ez volt az életed.” (Tavasz előtt, 40.o).
Kiemelt kép forrása: pinterest.com
