Ebben a szemeszterben is folytatom a sorozatajánlóimat arra a téves feltevésre felfűzve, hogy aközött, hogy ki milyen szakra jár, és milyen sorozatokat néz, bármilyen összefüggés van. Ezúttal az informatikusok kerülnek sorra. A szokásos módon most is igyekszem tartani az arányt a vidámabb, és a komolyabb darabok között abban a szellemben, hogy hamisítatlan geek sorozatokat kerüljenek az ajánlóba.
Kockafejek (The IT Crowd)
Egy 2006-os angol komédia, ami kicsit megelőzte a korát. Ma a The Big Bang Theory az egyik legnézettebb amerikai sorozat, amelynek színészei részenként több, mint egymillió dollárt keresnek. Erős a gyanúm, hogy ráadásul a készítőit nagyban megihlette az angol verzió, hiszen nem lehet nem észrevenni a két koncepció közti hasonlóságokat, ha elvonatkoztatunk attól, hogy az amerikanizálniuk kellett, hogy befogadhatóvá tegyék a tengerentúliaknak is.
A Kockafejek egy nagyvállalat két rendszergazdájáról szól (Roy és Moss), akik új főnököt (Jen) kapnak a részlegük élére, aki semmit nem ért a számítógépekhez. Ért azonban olyasmvalamihez amihez a kockák az épület alagsorában nem: az emberekhez. Rájönnek, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra, és ezzel meg is kezdődik Jen erőfeszítése arra, hogy a két kockát elfogadtassa a munkatársakkal, vagy legalább valakivel Angliában.
Sajnos az angol szokásokhoz híven csak négy hat részes évad készült meg egy 2013-as különkiadás, de minden rész egy gyöngyszem a maga hamisítatlan angol humorával és a zseniális helyzetkomikumaival és karaktereivel.Nálam az egyik legjobb geek sorozat. „Halló IT, próbáltad kikapcsolni, bekapcsolni?”
Mr. Robot
A deviáns zseni karakterekből sosem elég. Nem sok ember van, akinek az empátiáját vagy elismerését ne lehetne kivívni egy ilyen típusú karakter felé. Mindenkit lenyűgöz, Sherlock hogyan mondja meg a cipőn található hajszál alapján, hogy mit evett a delikvens három napja. Hasonlóan érzünk, amikor Walter White három pipettával meg egy csőrös edénnyel kaktuszból benzint készít a sivatag közepén.
A mi zsenink, Elliot a kettős életet élő, nappal adatvédelemmel foglalkozó introvertált informatikus míg éjszaka a morfiumfüggő hacker, aki könnyedén feltöri akárkinek a virtuális életét és legféltettebb titkaikat. Emiatt keresi meg az fsociety névre keresztelt, világmegváltó forradalmat tervező szervezet és innentől Elliot eddig is érzékeny világa felfordul, szétesik, összeomlik és lángba borul.
A House of Cards-hoz hasonlóan itt is áttörik a negyedik falat, amikor Elliot megalkot minket, nézőket a sorozat első pillanatában és mint egy képzeletbeli barátot kezel: bocsánatot kér, ha hosszabb ideig nem kommunikált velünk közvetlenül vagy épp bizalmatlanul kezel, annak ellenére, hogy teljesen egyoldalú társalgást folytat velünk. Az ehhez társuló remek történet és erős karakterek 2015 egyik legjobb nyári sorozatává teszik a Mr. Robotot.
CTRL nélkül (Halt and Catch Fire)
Kezdeném azzal, hogy le a kalappal a kivételesen jó magyar cím előtt. Ritka nehéz feladat frappánsan visszaadni egy külföldi címet úgy, hogy annak a lényege ismegmaradjon. A halt and catch fire egy „korai számítógépes utasítás, amely a gépet versenyhelyzetbe helyezte, melyben minden utasítás egyidejűleg küzdött az elsőbbségért. A számítógép feletti irányítás nem volt visszaszerezhető.” (forrás: http://feliratok.info/)
Ez a 80-as évek elejéről szóló hamisítatlan geek dráma a személyi számítógépek aranykorának hajnaláról. Amikor még egy kitartó, az innovációt megszállottan hajszoló csapat össze tudott rakni egy gépet kis túlzással a garázsban is, ami fel tudta venni a versenyt a nagyvállalatokéval. A csapat magja és vezetője egy látnok manager, egy hitehagyott mérnök, és egy fiatal feminista öntörvényű programozó. Nagyrészt a köztük lévő együtt, vagy épp együtt nem működést követjük, és azt, hogy kihez kerül a kontroll.
A három központi karaktert, és a mellékkaraktereket alakító színészek is mind emlékezeteset nyújtanak, azonban Lee Pace közülük is magasan kiemelkedik. Nem könnyű úgy előadni az igazán jó lelkesítő beszédeket, hogy azt ne érezze az ember halál kellemetlennek, de ezektől egy pillanatra még az én végtelenül cinikus lelkem is elhitte, hogy ha igazán odateszem magam, akkor nincs lehetetlen. Ezt pedig Pacinonak hittem el utoljára a Minden héten háborúban.
Az egészet megdobja a 80-as évek hangulata és valami olyanná áll össze, ami önálló drámának is elképesztő erős, de akit érdekel ez a világ annak igazán különleges szórakozást nyújthat.
Szilícium-völgy (Silicon Valley)
A HBO geek komédiája a tech világról Mike Judge
-tól, akinek többek között a Beavis és Buttheadet köszönhetjük. Innováció, rengeteg pénz és őrült ötletek, amik ’’jobbá teszik a világot’’. Amikor az első híreket olvasgattam a sorozatról, akkor titkon reméltem, hogy valamiféle kocka Entourage érkezik a régi nagy kedvencem helyére. Nem is kellett nagyot csalódnom, még ha nálam sose lesz egy szinten a kettő.
Richard, a fiatal programozó olyan algoritmust ír, ami megváltoztathatja a világot, és saját céget alapít ahelyett, hogy eladná a nagyvállalatnak egy halom pénzért. A cégbe a lakótársait és barátait veszi be, hogy ők is a tech történelem halhatatlanjai közé emelkedjenek. A nagyvállalat azonban bosszút áll és elkezdi párhuzamosan ugyanazt a projectet fejleszteni, hogy visszavágjon, amiért visszautasította a pénzét. Nem hangzik őrült egyedi sztorinak, de az ember szeret az esélytelenebbnek szurkolni, és úgyis a csapat közti poénok viszik el az egészet.
A teljesen elborulttól, az egészen undorító poénokig mindent megkapunk húsz percben részenként pár hangosan nevetős poénnal, amik hamisítatlan kocka humorból fakadnak. Mindemellett ha arról van szó, keményen beszól a tech világnak, hol viccesen, hol véresen komolyan figurázza ki ezt a néhol már teljesen groteszk világot. A történet szempontjából pedig általában megkapjuk a részek, de minimum az évad végére a széles mosolyt az arcunkra, amit egy igazi feelgood sorozatnak szállítania kell.
