Szubjektív beszámoló a legnagyobb ELTE-s koli legnagyobb éves bulijáról…
Egy átlagos ELTE-s hallgató számára nem mond sokat ez a szó. Azonban, ha akár csak egyetlen KCSSK-s kollégista ismerősöd is van, kétféle útbaigazítást kaphatsz.
Az egyiket akkor, ha az ismerősöd zárkózottabb típus: „Egyre többen, mindenféle hülye jelmezben, fényes nappal érthetetlen dolgokat csinálnak, majd két napig megállás nélkül rohangálnak a koleszban, hogy aztán végigordibáljanak egy éjszakát és végigbulizzanak egy hajnalt.”
A másikat akkor, ha az ismerősöd nyitottabb az ismerkedésre, mert akkor biztosan részese a dolgoknak:
„Ez egy böszme nagy kolis vetélkedő, ahol két napig nem alszol, óriási a pörgés, az agyalás, meg a versengés, de a végén mindig fergeteges a hangulat.”
A hivatalos álláspont pedig nagyjából ez: „A Kőrösi Csoma Sándor Kollégium több mint 40 éve, minden ősszel megrendezésre kerülő, nagyszabású vetélkedője, amelynek keretein belül a kollégium klubjai és három külsős csapat mérik össze tudásukat. A csapatoknak előzetesen számos előfeladatot kell elkészíteniük megadott határidőre (köztük film és színdarab készítése), majd a megnyitó után, hat órától egészen másnap reggel nyolcig megállás nélkül oldják meg a kreatív feladatokat, illetve a gondolkodós teszteket. Nyolctól sportfeladatokat kell teljesíteniük egészen kettőig, amikor is egymás színdarabjait tekintik meg a csapatok. Ezt követően megkezdődik a gála. A nagy bevonulás után, a kollégium rendezvénytermében (Lepény) az összes csapat folytatja az eszeveszett feladatmegoldást, közben pedig sorversenyeket is teljesítenek. Mindeközben írniuk kell egy újabb színdarabot is, amelynek előadása után már csak az eredményhirdetés van hátra. Az ünnepélyes eredményhirdetést követően, minden csapatot nagy mennyiségű enni és innivalóval látnak el a szervezők, innentől kezdve az ismerkedésé a főszerep.”
Ami engem illet, a Hippogriff klub csapatában, másodszor vettem részt a Showhajtáson, de csak most esett le, hogy honnan a név. „Ahol két napig nem alszol, óriási a pörgés, az agyalás, meg a versengés, de a végén mindig fergeteges a hangulat.”
Hajtás az van. Két héttel az egész előtt, lázasan agyaltunk az előfeladatokon: hogy lehet valakit elásni úgy, hogy más is el tudja még ásni? Milyen horror témájú zenét és milyen filmet készítsünk? Hova menjünk zombie flashmobot csinálni?
Vicces volt pszichopata jelmezben, késsel rohangálni a Gellért-hegy oldalában, kutyasétáltató családok mellett, és az is, ahogy disznóvágásról rappeltünk a Kelenföldi pályaudvaron. A flashmobunk nem sikerült olyan jól, de kit érdekel. Bevállaltuk, hogy hülyét csinálunk magunkból, kifestve, mindannyian.
Ahogy azt is bevállaltuk, hogy 2 napig szinte semmit sem aludtunk. Akár a hangyák, szervezetten dolgoztunk. Voltak, akik egy külön kis gépteremben oldották meg a lehetetlen tesztsorokat. Végtelen tesztsor, minden félórában új adag. Némelyikről azt hiszed, hogy értesz hozzá, aztán rájössz, még guglival sem találod a választ, pedig sietni kéne. Mégis, néhány kódfejtős feladatnál az enigmát is kenterbe verték csapattársaim.
Inkább a kreatív feladatok megoldását vállaltam. Itt olyan feladatokra kell gondolni, mint pl. hogyan állítunk elő hullaszagot fél óra alatt? Ezt például úgy oldottuk meg, hogy papírfecniket szagosítottunk, majd egy nagy kupacot elszórtunk a levegőben, szóval hullt a szag. A légy megölésére legalkalmasabb eszköz felmutatására pedig egy óvszerrel válaszoltunk. Ilyen megoldásokból kellett produkálni rengeteget megállás nélkül, félóránként.
Hat óra körül már nem bírtam tovább, aludnom kellett, hogy aztán reggel nyolckor fussak, fekvőzzek, dartsozzak, focizzak, sport activityzzek, kosarazzak, távolba dobjak, kidobósozzak. Alig éltünk, de szinte mindenben nyertünk. A csapatszellem már az egekben szárnyalt.
A gálán képzelj el 9 csapatot egy szabályosan felosztott, nagy teremben, csapatonként kb. 20-30 embert, különböző csapatpólókban laptopokkal, kábelekkel, a kreatívokhoz felhasználható kacatokkal, amitől a dolog úgy fest, mint egy rosszabb lomtalanítás. A feladatok ész nélkül jönnek ismét, csak már be is kell mutatni a megoldásokat a többieknek. Azt hiszem, itt kezdődik el a Show.
Szép lassan elfogynak a feladatok. Végre véget érnek a szenvedések… Végre lazíthatunk. Ilyenkor önkívületi állapotban, bármilyen zenére táncolunk a színpadon, ahogy épp jól esik, stage divingolunk, pogózunk, egyszóval megőrülünk. Eredményhirdetés: nem is hinnéd mekkora presztízs itt nyerni, összekulcsolt kezek mindenütt, aztán nagy sírás meg ölelkezés a csalódottaknak, ugrálás a győzteseknek. Persze egy kis idő elteltével mindenki megnyugszik, hatalmas kajálás és sörkuponok, na meg sok-sok liter bor.
Itt folytatódik a Show, amíg bírod szusszal, mert mindenhol hozzád hasonló zombik utolsó nagy feltámadásába fogsz botlani…
Mi a szép ebben az egészben? A versenyszellem, az önfeledtség, a szórakozás? Vagy talán az, hogy egy kicsit átléped saját addigi korlátaidat?
Véleményem szerint az, ahogyan a teljesen különböző beállítottságú egyetemisták kivetkőznek ilyenkor magukból, és a közös siker érdekében egy agyként gondolkodnak, egy testként mozognak, és a végén egy lélekként tombolnak. Ez a két nap tökéletesen egybegyúr mindent és mindenkit, míg végül egy hangos csapatkiáltás lesz mindenkiből.
Ha nem vagy KCSSK-s akkor se aggódj, csak keress egy nyitottabb kolist, és jövőre találkozunk!
Fotók: Kelemen Ádám
