A kormány megszorítás, leépítés, elbocsátás mesterhármasa a közintézményeket sem kímélte az utóbbi időben. Így került sor a MNM teremőreinek elbocsátására, helyüket a kiállítótermekben a tudományos munkatársak vették át.
Az utóbbi években az állam újabb és újabb megszorítások elé állította a közintézményeket. 2011 elején felröppent a hír, miszerint a Magyar Nemzeti Múzeum keddenként is zárva tart majd, és bizonyos kiállítások is csak korlátozottan lesznek látogathatók, így próbálják csökkenteni ugyanis a költségvetésben fellépő hiányt. Az intézmény igazgatója, Dr. Csorba László, akkor a következőt nyilatkozta: “Sokakkal együtt látom úgy, hogy ebben a mai, az életlehetőségeket kegyetlenül korlátozó világban a legfontosabb érték a munkahelyek megmentése, az állások megtartása. Ez ugyanakkor nem csak az emberiesség parancsa: a múzeum jövőjét is akkor szolgáljuk a legjobban, ha igyekszünk megőrizni azokat a munkatársakat, akiknek tudása az intézmény legértékesebb kincse. De hol lehet spórolni, ha nem rakjuk ki a muzeológusokat az utcára? Így alakult ki az a döntés, hogy a nyitva tartást korlátozzuk inkább”. A későbbiekben is ugyanezt az elvet követte a múzeum vezetősége.
A keddi szünnapot végül nem vezették be, de a 2011-es év végén újabb megszorító csomag érkezett a Nemzeti Erőforrás Minisztériumtól (NEFMI), mely a bértömeg húsz szálazékának leépítésére szólította fel a közintézményeket. Ez mintegy 70 ember elbocsátását jelentette a MNM esetében. Akit nyugdíjazni lehetett, azt nyugdíjazták; akit lehetett, azt csökkentett munkaidőben alkalmazták tovább (először hat, majd négy órában); a leglátványosabb változás mégis a teremőrök elbocsátása volt. „ A teremőrök feladatát a múzeum többi dolgozója venné át, ami több munkaidőt jelent a dolgozóknak, azaz túlórát, de sajnos nem jár érte pluszpénz” – mondta Csorba 2011 végén, hozzátéve, hogy ennek ellenére a színvonal megtartása mégis lehetséges, mert a tudományos munkatársak átvállalják a pluszterheket, hogy az állásukat megtarthassák.
Azóta mindez meg is történt, a teremőrök mentek, helyüket pedig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos munkatársai vették át. „A kollégák, akik megütközéssel fogadták a döntést, azok is beletörődtek, mivel mást nem tudtak tenni” – mondta Dr. Szabó Ádám, a MNM tudományos főmunkatársa. – “Adminisztratív szinten a teremőrködést egybevették az ügyelettel – ez korábban egy hét folyamatos benntartózkodást jelentett, nyitástól zárásig, de most nem a hátsó részen (az irodákban) kell lenni, hanem a kiállítási teremben.” Az őrködéssel ez az idő három hétre emelkedett, tehát ennyi munkanapot kell a kiállítási termekben tölteni az intézmény alkalmazottainak. A dolgozók akár meg is oszthatnak egy napot, négy órát ügyelnek és a fennmaradó négy órát más tevékenységre fordítják, de így tovább nyúlik a teremőrködéssel töltött idő.
Arra a kérdésre, hogy hogyan is befolyásolja ez a dolgozók munkáját, a következő választ kaptam: „Régen kevesebb feladatra többen voltunk, most több feladatra vagyunk kevesebben”. A fő probléma, hogy a különböző feladatok csak szaporodnak, a bürokratikus és egyéb kötelezettségek mellett a tudományos kutatómunkára már csak kevés idő marad. A tudományos munkatársak száma azonban nem csökkenthető tovább, ugyanis akkor a múzeum működése kerülne veszélybe.
A teremőrködésnek azonban előnyei is vannak, Szabó Ádám véleménye szerint a közös „téma” valamilyen szinten összekovácsolta a múzeum dolgozóit, s a kiállításoknak is csak hasznára válik, hogy folyamatosan és intenzíven revíziózzák őket. „Minden kollégának töménytelen megfigyelése volt a kiállítások kapcsán, és ezt jobbító szándékkal, írásba is foglaltuk.” A látogatók pedig a szakértőknek tehetik fel kérdéseiket, s ha szerencséjük van akár a múzeum igazgatójával is találkozhatnak valamelyik teremben.
A múzeum dolgozóinak jövőjéről azonban kevésbé derűs dolgok mondhatók el. Aki kikerül az intézményből, az a jelenlegi helyzetben nem talál a szakmán belül új munkát. „A személyi változások és a teremőrködés személyesen nem érint” – mondta a múzeum egy régész segédmunkatársa – „de az ásatások hiánya már most érezhető. A feldolgozási munkák zavartalanul haladnak, de sajnos nem tudni meddig lesz rá fedezet. A legrosszabb a bizonytalanság, hogy nem tudunk hosszabb távon tervezni.”
Kép forrása: Wikipedia
