Viszonylag ritkán fordul velem elő, hogy miközben békésen álldogálok egy kávézóban, valaki tapogatni kezd. Sőt, nekem jön. Merthogy be van kötve a szeme, így közlekedik. És ha mindez nem lenne elég, komplett kisestélyit vagy öltönyt visel. De mindenhez hozzá lehet szokni, így amikor már a harmadik ilyen alak botlott belém, készségesen útbaigazítottam, majd feleltem a kérdésére: persze, én is a Szeánszra jöttem.
Mielőtt azonban rég halott ükszüleim túlvilági üzenetét kezdeném el ismertetni, el kell mondanom, hogy a Szeánsznak helyet adó színpadon sem gyertyák, sem táncoló asztalok, sem zavaros tekintetű médiumok nem kapnak helyet, van viszont védőháló és sok-sok párna. A Tünet Együttes kellékei egy estére, azoké a nőké és férfiaké, akiknek teste együtt mozog, szíve viszont összevissza ver, akik öltönyt és kisestélyit viselnek óvodai díszletek között. Kik ezek a bekötött szemű, infantilis felnőttek?
És ha azt mondom, hogy egy musical szereplői? Egy zenészek és zenekar nélküli musicalé. Ők a zenészek, ők a zenekar, ők egy szembekötősdit játszó ovis csoport, egy megfeddett osztály, ők a gyereklelkű felnőttek és a koravén gyerekek. Ők azok, akik az előadás ideje alatt tükröt tartanak minden kisközösségnek.
A téma tehát időt álló és mindig aktuális – nem csoda, hogy a 2002-ben alakult, színészekből és zenészekből álló alkotói társulás immáron hat éve töretlen sikerrel játssza a kortárs musicalt. A társulat művészeti vezetője, Szabó Réka táncos-koreográfus-matematikusként egy személyben testesíti meg azt játékossággal vegyes komolyságot, amely az egész előadást végigkíséri. És nem lenne szeánsz egy szeánsz, ha nem idézne meg valami régit, valami misztikusat, valami elveszettet, valami izgalmasat – esetünkben azt az összhangot, amely mára oly ritkává vált az emberek között. Mosolyt fakasztanak a próbálkozások a közös játékra, legyen szó fogócskáról vagy párnákon táncolásról, de valahogy mindig rossz érzés fogja el a nézőt, amikor az önfeledt gyermekek alkotta közösség egy szempillantás alatt sok különálló, saját érdekeit szem előtt tartó, törtető felnőtt csapatává válik. És nincs kivétel. Valaki mindig elrontja a játékot, hogy érvényesülhessen, hogy a párnákat, amelyekre olyan szórakoztató átugrálni, a másik fejéhez vágja. Hirtelen, minden átmenet nélkül. Így gyorsulnak fel az események a darab során: a játékok egyre rövidebbek, a felnőttek egyre erőszakosabbak, míg a boldog „ősközösség” végérvényesen fel nem bomlik a reflektorfényért bármire – valóban bármire – képes individuumok összességére. Mindaz a mozgásban megnyilvánuló összhang, amelyből a musical zenéje is táplálkozott, pillanatok alatt tűnik tova, helyére azonban olyan csend és mozdulatlanság kerül, amelyben nem is olyan nehéz elképzelni, hogy az aritmiás szívek is dobbanhatnak egyszerre.
