Visszafogottan kritikus jegyzet az Eurovíziós Dalfesztivál margójára.
Már túl vagyunk a többfordulós magyarországi előselejtezőn, s közelegnek a viadal nemzetközi fordulói, így ideje pár szó erejéig figyelmet szentelnünk az Eurovíziós Dalfesztiválnak – bár talán annál sokkal többet nem is ér. Hogy miért, arra az alábbiakban igyekszem részletesebben is kitérni.
A téma szakértői nyilván azt is meg tudják indokolni, hogy mi lehet az oka – én azonban csak annyit jelenthetek ki felelősséggel, hogy nemzetek közötti versengésre manapság szükség és igény van. Ennek szimbolikus megtestesítője a különböző szépségversenyek és a futball-világbajnokság mellett az Eurovíziós Dalfesztivál is – ám ez utóbbi rendezvény esete sok tekintetben rendkívül eltér például egy focitornáétól.
Míg ugyanis utóbbin Magyarország – már ha egyáltalán kvalifikálja magát – nem azért szenved vereséget, mert viszonylag kicsi és népszerűtlen, hanem mert Christiano Ronaldo és társai egyszerűen jobb labdarúgók, mint nemzeti tizenegyünk játékosai. Ráadásul ez nem holmi sms-szavazás következtében dől el, hanem kétszer negyvenöt perc alatt a zöld gyepen. Sőt mi több, a szabályok is ugyanazok mindkét csapatra nézve – ugyanazt a játékot játsszák, ugyanazzal a labdával, és ugyanúgy egy kapuba kell a játékszert bejuttatni, mégpedig lehetőleg nem kézzel.
Ezen alapvető kritériumok egyike sem áll azonban fent az Eurovíziós Dalfesztiválra. A világ talán legismertebb nemzetközi zenei vetélkedőjén ugyanis az indulókban körülbelül annyi közös van, hogy dallamokat csalogatnak elő hangszereikből és torkukból. Bár elvileg a pop a viadal hivatalos irányzata, a különböző országok képviselői rendre saját jellegzetes stílusukat képviselik, vagy kissé alternatívabb irányzatokat mutatnak be – emiatt pedig rögtön sokan hátrányba is kerülnek.
Ez önmagában persze nem lenne baj, hiszen joggal gondolhatnánk azt, hogy a versenybe az is belefér, hogy más-más stílusok közül győzzön a legnépszerűbb – ám a voksolás módja eme naiv illúziónkat is azonnal felülírja. Azért ugyanis, hogy kiküszöböljék a nagy és kis országok közötti népességkülönbség problémáját, a szervezők egy meglehetősen extrém módszertant dolgoztak ki – miszerint először is a saját versenyzőjére senki sem szavazhat, majd az egy országból érkező összes sms-t összesítik, az így kialakult sorrend alapján pedig az első tíz helyezetthez hozzárendelnek pontszámokat (az elsőhöz tizenkettőt, a tizenkettedikhez egyet). Ezeket összegezve alakul ki a végső eredmény.
Amíg hosszú évekig nem a közönség voksai, hanem a nemzetenkénti belső szakmai zsűri döntött a pontokról, nem feltétlenül adott okot a rendszer ennyi vitára, ám amióta – a bevételeket és általában a közérdeklődést megnövelendő – bevezették az sms-szavazások rendszerét, többen érveltek a verseny igazságtalansága ellen. Szögezzük le gyorsan: joggal. Hogy ne saját „falunkbeli” példáját hozzuk (egyébként minden további nélkül tehetnénk), képzeljük csak el, ahogy a zágrábi horvát polgárok egy kiváló szerb előadóművész sikerdalát követően versengve kapkodnak mobiljuk után, hogy minél több támogató üzenetet küldhessenek szomszédos és baráti országuk versenyzője számára… na, ugye? (Egyébként nyilván a Horvátországban élő szerb nemzetiségű kisebbség azért hozhat pár pontot az anyaországnak.)
Teszem hozzá, a különböző médiahisztikből (sic!) kiindulva mi, magyarok azért hajlamosak vagyunk a ló túlsó oldalára átesni. Tény, hogy a szavazási rendszer rossz, ráadásul számunkra kifejezetten kedvezőtlen, ám túlreagálni sem érdemes, hisz a versenynek túl sok kézzelfogható tétje nincs. Egyrészt ugyanis nem tudok túl sok olyan emberről, aki a tavalyi versenyt követően hanyatt-homlok utazott volna Azerbajdzsánba pusztán azért, mert a győztes onnan származik – ráadásul a kilencvenes években egymás után háromszor diadalmaskodó Írország turizmusa és gazdasága sem túlzottan lendült fel eme zenei sikerek következtében.
És ami még fontosabb – véleményem szerint magának a viadalnak sincs túlzottan nagy szakmai presztízse. Bár tény, hogy jól mutat a győztesek pedigréjén a dalfesztivál első helyezése, megnézve a korábbi évtizedekben diadalmaskodó előadók listáját, bár többen futottak be utána szép karriert, csupán a svéd ABBA-ról, és a svájci színeket képviselő Céline Dionról gondolom úgy, hogy valódi világsztárrá váltak később – s ez még annak fényében is kevésnek tűnik a verseny negyvenöt esztendejéhez képest, hogy felvállaltan zenei analfabéta vagyok.
Egyébiránt a magyar indulókkal is hasonló a helyzet. Wolf Kati – és főleg Rúzsa Magdi – sem a viadalon való indulásának köszönheti országos ismertségét, és a NOX-ról is sokat hallottunk már parádés döntőbeli produkciójuk előtt is. Az pedig kérem, tegye fel a kezét – vagy még inkább kommenteljen – aki még ma is emlékszik Csézy, vagy épp Ádok Zoli döntőbe sem jutott dalára, vagy akár magára az előadóra.
Idén a Compact Disco képviselheti hazánkat a dalfesztiválon – melyről összességében megállapíthatjuk, hogy bár maga a verseny egy érdekes és színes karnevál, ráadásul élőben minden bizonnyal rendkívüli fiesztahangulatot képes generálni, alapvetően inkább a füstje nagyobb, mint a lángja. Mindezek ellenére természetesen szorítunk a srácok minél jobb szerepléséért – hisz hazánknak manapság a tizenöt percnyi pozitív hírnév is valami.
Fotók: http://www.flickr.com/
