Skunk Anansie koncert a Sziget 3. napján.
Úgy 13-14 éves lehettem, mikor őket hallgattam – ez volt az én rövid lázadó korszakom, mikor a fekete lett a kedvenc színem, és érzelmes-agresszív rockzenei kazettákkal lett tele a szobám. Sokan megéltük ezt a bizonyos időszakot, mikor menőnek számított olyan zenét hallgatni, amit csak kevesen ismernek. A koncertre érkezésemkor megdőlt ez a kamaszkori hitem: a Nagyszínpadnál várakozó hatalmas tömeg láttán rájöttem, hogy ha az osztálytársaim nem is, de sokan mások ismerik és szeretik a Skunk Anansie zenéjét. Elképesztően sok ember volt, többen voltunk, mint az aznapi fő fellépő, Dizzie Rascal koncertjén.
Aki most találkozott először a zenekarral, annak is rögtön egyértelművé vált a színpadképből, hogy a Skunk Anasie-jelenség középpontjában az énekesnő, a színpadon ugráló kopasz, fekete, leszbikus amazon áll. Skin egy rendkívül szuggesztív jelenség – nem csak frontember, nem csak énekel, nem csak hangulatot csinál, ő lenyűgöz. Az első néhány számnál csillámló fekete dresszben, hatalmas fekete tollazattal a nyakában és fehér Martens bakanccsal a lábán száguldozott a színpadon, és remekül hozta a ketrecből kitörni akaró tigris szerepét. Az elején úgy éreztem, hogy felméri a közönséget, megcsinálja a kötelező köröket, amiket minden koncerten, és közben figyel. Aztán ez a hangulat véget ért, és elkezdődött a csoda: fokozatosan elkezdett kapcsolatot teremteni a közönséggel, néha elmosolyodott, néha üvöltött, játszott és elképesztően énekelt, majd szépen lassan elkezdte kibontani a repertoárját.
A koncert csúcspontját nehéz lenne leírni, szerencsére a közönségből többen is megörökítették a pillanatokat, mikor a tömeg minden tagja lélegzetvisszafojtva figyelt, majd hatalmas katarzisban egyesült.
Skin a „Weak” című szám közben úgy döntött, hogy bemászik a közönség közé. Kezében a mikrofonnal, az emberek karjában megkapaszkodva fellépett a kordonra, majd a jobb lábával belépett a tömegbe, mely a tenyerén tartotta meg őt. Egyszerre egyensúlyozva és énekelve néhány lépést tett az emberek kezén állva, majd megállt a tömeg fölött és csak énekelte a refrént, egyik kezét a magasba tartva, végtelen erővel. Az emberek leírhatatlan állapotba kerültek, csak figyelték, hogy mi történik, az egész jelenség hihetetlennek tűnt. Ámulatba ejtő volt, hogy meg meri ezt tenni, hogy ennyire bízik az emberekben. De a tetőpont csak ezután jött: a refrén végén Skin kitárt karokkal hátradőlt és ráesett a tömegre, mely megtartotta, majd a feltartott kezek kiadták őt a biztonságiaknak, akik visszasegítették a kordon mögé.
Úgy éreztem, ezen a koncerten valamiféle csodát éltünk át mindannyian, valamiféle különleges szabadságot és elsöprő katarzist, amit ez a zseniális egyéniség mutatott meg nekünk a maga természetességében, mű-gitárösszezúzások és a többi mára már unalmas és mesterkélt rock koncertes elem nélkül. Életem egyik legjobb koncertje volt.
Szepessy Stefi
ELTE Online
