A becézés a másikhoz való érzelmi közeledés egyik eszköze, amely az intimitás érzetét kelti. Kifejez egyfajta birtoklást is. De célja lehet a rövidítés és a gyorsabb kommunikáció. Éppen ezért kell odafigyelnünk, hogy kit milyen szituációban becéz(het)ünk. A nyelvi illem sorozatunk negyedik írása a becézéssel foglalkozik.
A nyelvi kreativitás szinte határtalan a becenevek „gyártásakor”. A becézés történhet a keresztnév képzésével (pl. Eszterke, Ákoska, Zsolti), de szócsonkolással és képzéssel is (pl. Atis, Szilvi), és vannak sajátos keresztnévi becézések is. Előfordul (főleg fiúknál), hogy a vezetéknévből hozzák létre a becenevet (pl. Kovács – Kovi). Jellemző még a ragadványnévadás, amelyek helyettesítik a vezeték- vagy a keresztnevet, és a becézés mellett a gúny is lehet a célja (gúnynév). A ragadványnevekhez sorolhatók a családi szerepeket jelző nevek, amelyek közszókból válnak egy adott személyt megnevező becenévvé (pl. anya, apu, nagyi, tesó, hugi). És vannak kedveskedő megszólítások is (pl. szívem, babám, pajti). Most már csak egyet kell tudnunk: kit mikor becézhetünk.
Alapértelmezetten nem becézünk, hanem teljes keresztnéven szólítunk valakit. Ha közelebbi viszonyba kerülünk valakivel, megkérdezhetjük őt (vagy ő is kérheti), hogyan szólítsuk. Ha valakit a környezetében mindenki a becenevén szólít, átvehetjük azt, de talán akkor is az a legjobb, ha megkérdezzük, hogy örülne-e, ha úgy szólítanánk. Azt, akit egyszer elkezdünk becézni, mindig becéznünk kell, nem illik visszaváltani a régi megszólításra pusztán azért, mert pl. megharagszik az ember a másikra.
Sokszor zavarba jön az ember a „nénizéstől”/„bácsizástól”, amelyek szintén a becézés nyelvi illemtanához kapcsolódnak. Nem követünk el hibát, ha valakit mindenki néninek/bácsinak szólít, és mi is beállunk a sorba, de ez minimum egy, de inkább két emberöltő korkülönbségnél jellemző.
Hogyan szólítsuk azokat, akiket nem becézünk? Az asszony/uram, fiatalabbaknál a kisasszony/fiatalember stb. megszólításokat inkább azokra használjuk, akiket nem ismerünk. Akiket megismerünk, a teljes keresztnevükön szólíthatjuk. Ha bizonytalanok vagyunk ebben, megkérdezhetjük, hogyan szólíthatjuk, ezzel nem hibázunk. Vannak olyan helyzeteket, amikor a másik iránti tisztelet úgy fejezzük ki, hogy nem a keresztnevén, hanem a rangján, címén nevezzük. Példája ennek az orvosok megszólítása: doktor úr, doktornő, de ugyanilyen a tanároké: tanár úr, tanárnő. Sokszor a vezetőket is tiszteletből a rangjukon szólítjuk: miniszter úr, igazgató asszony, főtitkár úr stb. Hozzá kell tenni, hogy az ilyesfajta megszólítás akár tegezés mellett is történhet, pl. az egyetemi tanár összetegeződik a diákkal, attól szólíthatja tanárnőnek vagy éppen professzor asszonynak.
Pár érdekes történetet is megosztanék. Az egyik egy iskolában történt. A tanárnőt Tóth Andrásnénak hívták, de az apuka nem tudta a nevét, ezért Bandi néninek szólította őt, az Andrást becézve. Nem kissé mosolyogtatja meg az ember az ilyen megszólítás. Miért nem szólította tanárnőnek?
Egy pszichológia szemináriumon a tanárnő (az óra jellegéből is adódóan) végigkérdezi, kit hogyan szólítson, kinek mi a beceneve. Az egyik hallgató azt mondja, hogy őt mindenki Piásnak szólítja a gólyatábor óta. Nem biztos, hogy ez egy egyetemre, egy munkahelyre való becenév, még ha a haverjai így is szólítják…
Egy igazgatót Györgynek hívnak, de mindenki „gyurizza”. A megnevezés is formálja az ember tekintélyét, azt gondolom, ebben az esetben csökkenti. Nem veszik komolyan a munkatársai még a megszólításában sem (ebben a konkrét esetben semmilyen más téren sem…).
E rövid összefoglalóval pusztán arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy bizony, a megszólításnak milyen nagy szerepe van a mindennapi együttműködésben, és sok esetben egyfajta tabuátlépés történik, ha valakit becézünk a családon-baráti társaságon kívül. Bánjunk tehát okosan ezzel a nyelvi kincsünkkel!
Fejléckép: Neighborhood Watch
