Az udvariasság, az illem vagy éppen a protokoll sokak számára régimódinak tűnő szavak. „Változik a világ” – mondják. Pedig ma is van, kell, hogy legyen nyelvi illemtan, amit mindannyian valamelyest követünk (még ha egyesek tagadják is).
Az illem gyakorlatilag az emberi társadalom létrejöttével párhuzamosan megjelent. Miért volt szükség az illemre? Az illedelmes ember tiszteletet, figyelmességet mutat a másik iránt, az illem jelzi számára, hogy elfogadja a másik létét, nyitott az együttműködésre, képes együtt élni a másikkal. Az illem egy többnyire kimondatlan normarendszer, amely sok tekintetben történeti kortól és kulturális tértől függő, sok esetben szituatív, mégis valamennyire általános, kulturális antropológiai jellemzőnk. Éppen ezért elképzelhetetlen egy olyan világ, amikor „mindenkinek mindent lehet”. Pont ennek az „eszmének” a feladásával váltunk emberközösségekben, társadalmi létben élő lényekké.
„Szerintem én vagyok az idősebb, tegeződjünk!”
Egyesek azt hiszik, hogy az élet minden területén tegeződni kell. Bárhová belépnek, sziával (vagy hellóval) köszönnek. Ha valaki magázza őket, rögtön zavarba jönnek, és azt azzal oldják, hogy tegeződést ajánlanak. Erre egy példa:
A minap az egészségügyi vizsgálatra várva egy helyettesítő orvos jött ki a rendelőből. Szólította az előttem lévő beteget. A fiatal rezidensorvos kezet nyújtott: „Jó napot kívánok, Kovács István vagyok.” Erre a nála pár évvel idősebb páciens így felelt: „Szia, szerintem én vagyok az idősebb, tegeződjünk!”. Az orvos meglepődött, és úgy felelt: „Majd ha egyszer együtt sörözünk, tegeződjünk, de itt inkább ne.” Igaza volt. Az orvos–beteg kapcsolat (pláne helyettesítő orvos, akit talán többet nem is látunk…) nem az a viszony, ahol tegeződni kell. Nem beszélve arról, hogy hiába idősebb pár évvel a beteg, az orvos fölérendelt szerepben van, így maximum ő ajánlhatna fel tegeződést. Nem hiszem, hogy a rezidens „kedvenc” betege lett az illető.
http://healthylivingmadesimple.com/
„Őszintén megmondom, amit gondolok”
Sokan összekeverik az őszinteséget a tapintatlansággal, még akkor is, ha az mások megbántásával jár. Valakinek egy süteményt sütöttem, szépen becsomagolva neki ajándékoztam. Másnap nevetve közölte, hogy megkóstolta, nem ízlett, ezért kidobta… Sokan „szeretik” mások értékrendjét, érdeklődését, szakmáját minősíteni, leértékelni, persze lehetőleg úgy beállítva, hogy saját magukat fényezzék. Ez az „őszinteség” inkább önimádat, mintsem valódi nyitottság a másik ember felé.
„Megkérdezhetem, hogy…?”
Sokan udvariatlanok abban, hogy kitől mit kérdez(het)nek. Alig ismernek valakit, máris a magánéletéről kérdezik. Egyesek már a „terelést” se veszik észre. Egy fiatal lány élete első munkahelyén kezdett dolgozni. Egy nagy társaságban megkérdezte egy rokon tőle: „És hogyan fizetnek az új munkahelyeden?”. A lány így felelt: „Megbízási szerződéssel.” Az illető nem „vette a lapot”, tovább faggatózott: „Na jó, de mégis mennyi a fizetés?”, a lány válasza: „Elég jól fizetnek, meg vagyok elégedve.” A tapintatosság még mindig nem szállja meg az illetőt: „Na jó, de hát hány forint egy óra?” A válasz így hangzik: „Nem szeretném megosztani.” A kérdezősködő megsértődött, hogy milyen bizalmatlan és udvariatlan a fiatal lány, holott pont fordítva volt… Valóban mindenhez közünk van, mindent megkérdezhetünk?
A fenti példákkal azt szerettem volna bemutatni, hogy bizony, semmi nem változott, a korosztályok és társadalmi csoportok közötti falak leomlása sem jelenti azt, hogy soha nem alkalmazkodunk szabályokhoz és normákhoz. Ma is van olyan, ami „nem való”. Ez pedig nem régimódi dolog, hanem egyszerűen praktikus: könnyebb célt érnünk, érdekeinket érvényesítenünk, ha általános szabályokat követünk, ha másokra is figyelünk, és nem csak magunkból indulunk ki. A sikeres és meggyőző kommunikáció szerves része a nyelvi illem is. Nem elég határozottnak és választékosnak lenni, hanem udvariasan érdemes beszélnünk másokhoz.
(A nyelvi illemtani bevezető után különböző kérdésekkel folytatjuk.)
Fejléckép: https://vpsc.vic.gov.au
